Pár hónapja halt meg Párizsban Mathiez tanár, a nagy forradalomnak e kiváló történésze és jellemző, hogy a magyar sajtóban akkor se cikk, se nekrólog nem látott napvilágot, amely jelentékeny szociálökonómiai és históriai munkásságát méltatta volna. A polgárságot már saját története sem érdekli, különösen akkor nem, ha uralomra jutásának — mi tagadás — bizony forradalmi fejezeteiről van szó. A jövő úttörőinek viszont, ha magyarajkuak, még mindig Carlyle közel száz év (1837) előtt megjelent töredékes és összedobált adataival kell megelégedniök és e jóhiszemű hallomásoktól és gyülölködő pletykáktól egyaránt hemzsegő regényből hámozni ki a valóságot. Kropotkin osztályelemző és Blos teljességre törekvő munkái sem kaphatók már és így határozottan hézagpótlóként hat „A munkásmozgalom történeté”-nek a francia nagy forradalomról szóló első füzete. (Budapest. 1932.)

Lakatos Péter Pál forditásában, a Marxistische Arbeiter-Schulung munkásmozgalom történeti sorozatának első füzete gyanánt jelent meg a francia nagy forradalom történetének marxi módszerrel való feldolgozása. A „Szabadon” köré tömörült fiatal in-tellektuellek hozzák ki szerény eszközeikkel a munkásság szocialista küzdelmeinek történetét, melyből az olvasó megismeri a polgári forradalom szerkezetét, bepillantást nyer az osztályok harcának műhelyébe. A forradalom vezéralakjainak szándékát és tetteit és főleg az azokat mozgató osztályérdekeket a marxi megvilágítás fényében meglátva, megszáradt sárként hullanak le a rágalmak, melyeket az ellenforradalmi történelemtanítás kent mindazoknak az emlékére, akik a feudalizmusra a halálos csapást mérték. Mert hiába függött Marat arcképe Petőfi szobájában, hiába áll Párizsban és Arrasban Roberspierre ércszobra, az egykori Habsburg birodalom területén, akár Ferenc császár idején, ma is még mint fenevadak élnek a különféle pekárok által preparált köztudatban és a Bartucz tanár által exhumált Martinovics csontok máig is egy levéltári láda mélyén enyésznek.

Az osztálytudatot meglepő tisztán képviselő Marat itt még mindig a „vérivó szörnyeteg”, — de ki tud arról, hogy Marat haláláig összesen 64 ember került a nyaktilóra és hogy a „rémuralom” kivégzettjeinek összszáma 2636, mialatt az ellenforradalmi „terreur blanche” áldozatainak száma tízezrekre ment. A kétféle mérték — mint tudjuk — azóta is divatos.

A fűzet olvasója megérti majd, hogv viszonylag mennyivel könynyebb volt a polgárság számára jogainak forradalmi érvényesítése, mint a proletáriátusnak mai harca a felszabadulásért amikor a polgárság birtokon belül lévén s hatalmas anyagi és erkölcsi erőforrásokkal rendelkezve lényegében csak a már elért gazdaságfejlődési helyzetet és ennek továbbfejlesztési lehetőségét akarta elismertetni, mialatt ma a proletáriátus emancipációjáért való küzdelmében birtokon kivül állva minden jogi és egyéb felépítménynek átalakítását, csak a gazdasági alapépítmény gyökeres megváltoztatása útján érheti el.

Megismerve Babeuf mozgalmát, az olvasó megkapja azt a fonalat, mely a polgári forradalomból a proletárforradalomba átvezet. Babeuf programja már leszámol a termelőeszközök magántulajdonával és Buonarotti harcai történelmileg elvezetnek Blanquihoz, az „Egyenlők szövetségéhez” és az „Igazak szövetségén” át Marx és Engels 1847-es Manifesztumához.

*

Hasznos szolgálatot tett Lakatos a füzet lefordításával, de ezt elismerve kötelességünk egy pár hiányosságra is rámutatni. A 24. oldalon Robespierre „nadrágtala-nítási” szándékairól beszél. Itt meg kellett volna jegyezni, hogy a sansculotte csak a felsőbb osztályok által használt térdnadrág (culotte) ellentétében érthető meg, minthogy az alsóbb néposztályok pantallót viseltek (aminthogy a „frigiai sipka” sem a görög demokrácia jelképe volt eredetileg, hanem a napszámosok, matrózok, sőt gályarabok viselete.) — A 25. oldalon Marat cikkét idézve csak a polgárság egy-részének a felfegyverzését hibáztatja. A jegyzetnek itt a polgár (burzsoá) és a citoyen (polgártárs) kifejezések különbségére kellett volna felhivni a figyelmet. „Síkság” helyett jobb lett volna „vidékkel” fordítani a „das flache Land”-ot és „tőkés felhalmozódást” mondani sem helyes tőkefelhalmozódás helyett. Az alcimek kezdőszavainak kisbetüvel való írásában idejemult kassákizmust, forradalmi hevületnek nyegle külsőségekben való lereagálását látjuk.

Jobb volna, ha kevesebb lenne a sajtóhiba is, melyek között „Montesquieux” és „Bounarotti” a legbántóbbak.

Reméljük, hogy e hasznos füzetsorozat a jövőben mentesül az ilynemű szépséghibáktól. (Budapest)