Mint eddigi könyvei, úgy ez is a biocentrikus világnézet tovább építője. Harmóniát keres a fejlődés örök körében. A tudományos igazságok argumentumai, a vallásos érzés és poézis szabják meg módszerét, munkája tónusát. Ez a vallásos érzés persze a természet ezer szépségében és bujaságában birja gyökereit és azt a hitet sugározza, hogy az örök körforgásban az ember helye is meg van szabva, csakhogy ezt a helyet ki kell érdemelni, a világtörvényekbe bele kell olvadni, ami csak úgy lehetséges, ha vallásos érzésünket és életünk ideális lendületét összeegyeztetjük a természetről szóló ismereteinkkel. Milyen az ember viszonya a természethez? mi az élet? Honnan és miért van?... Raoul Francé van annyira tudós, mint poéta és így nem tetszeleg abban, hogy abszolut biztos feleleteket adjon e kérdésekre, de érdeme, hogy mindvégig költői, lendületes tud lenni e kérdések tárgyalásában és tudományos talajon is tud maradni. Túlteszi magát és túlteszi olvasóit is a régi naiv meséken (hogy a déli széltől olvadásnak indult jégből, vagy a haza földjéből vagy a nagy, fekete gyíkokból született meg az ember), hogy elvezessen bennünket Herder, Goethe, Hegel fejlődési elméletén át Darwin és Lamarck elméletéhez, a Nietzsche felsőbb rendű emberének „fantomjához” a kultura és civilizáció sokszor ellentétes fogalmaihoz, a túlnépesedés problémájához. Az utolsó problémában már szociális szempontok szövik át a természettudományosnak megindult mű menetét. A mű egyik legérdekesebb fejezetének tartjuk az Ősnemzésről szóló részt, mely tömör öszszefoglalásában is érthetővé teszi, miért éppen ez a probléma lett ütköző pont a szabad gondolkodók s ezek ellenfelei közt; véleményünk szerint azonban azok a vegyészek, kik Emil F i s c h e r berlini laboratóriumában dolgoznak, nem sokkal több fényt derítenek erre az örök kérdésre, mint a B a t h y b i u s-nevű ősnyálka felfedezése, melyről utóbb kitünt, hogy gipszcsapadék volt. Jobban gondolkodóba ejt bennünket az a jelenség, hogy a mesterséges kristálynövények

—             úgy keresik a vizüvegben a fényt, mintha valóságos növények volnának, a folyékony kristályok pedig, melyel ket rádiummal kerestek — radiob-ok — mintha táplálkoznának, növekednének, szaporodnának is. Ámde éppen a végtelen hosszú és gyakran homályba torkolló mult, melybe ezek a kérdések visszanyúlnak, határozzák meg az ujabb kutatások lassú, majdnem véges tempóját. De ez nem ok a kétségbeesésre. Csak meg kell próbálni a geológus szemével nézni a dolgokat és felmérni az időt. Ha elgondoljuk, hogy az ősvilág állatai 20—30—50 méteres csont és húshegyekké tornyosulva hömpölyögtek Amerika és Afrika, Ázsia és Európa földjein, Belgiumban, Erdélyben, Anggliában stb., akkor megelégedhetünk a fejlődésnek már azzal a stádiumával is, mely lehetővé tette, hogy az ember megjelenjék a földön. Hogyan jelent meg az ember? — ennek a kérdésnek a kapcsán kimutatja Francé, hogy a majom kérdésnek semmi köze nincs a darwinizmushoz, rávilágít a darwinizmus és lamarckizmus közt fennálló alapvető különbségekre és e pontban a maga egyéni véleményét is leszögezi: „állat vagyunk az állatok között, mi vagyunk a legfejlettebbek, az agyállat. Rokonságban vagyunk a növényekkel és ugyanazon anyagból vagyunk öszszetéve, mint a növények „és állatok”. A protoplazma kérdésében ugyanazt az álláspontot foglalja el, mint Plasmatik (Heilbronn 1924) és Der Organismus (München, 1928) c. műveiben: „Ha a plazma nem volna azonos, akkor egyszerű szaporodással sohasem bontakozhatott volna ki az ezernyi állat és növényalakban. A plazmába beleértődik lelkisége is. ´Eldöntetlen kérdés: vajjon a lelkiség hozta-e létre az anyagot vagy megfordítva? Ez a kérdés nyitott kérdés marad. De egy bizonyos; naiv babonák ledöntésével és alapvető ismeretek rendszeres és poétikus előadásával tájékoztatja az embert a mindenséghez való viszonyától s ez már magában megnyugtatást jelent. Lambrecht kitünő fordítása, a könyv képmellékletei fokozzák a mű értékét. (Budapest)

*Roul H. France könyve, ford. Lambtrech Kálmán, Budapest, Dante, 1929.