Engelmann Géza néhány év előtt német nyelven megjelent könyvét: Meisterwerke der Staatsphilosophie K. Fr. Geiser lefordította angolra s Jászi Oszkár, aki jelenleg Ohioban az Oberlin College-ben (G. Engelmann: Political Philosophy. Transi. by K. Fr. Geiser, with introductions by Oscar Jászi. Newyork: Harper e Brothers) a szociológia professzora, előszavakkal látta el az egyes politikai írókról szóló fejezeteket. Engelmann könyve se nem rövid összefoglalások sorozata, sem pedig szemelvények gyüjteménye, hanem olyan Nachdichtung féle, mint pl. Gobineau munkája a renaissanceról: eleven kapcsolatot keres az egyes állambölcseleti írókkal s az így megtalált és átélt alapgondolatot adja vissza rövid fejezetekben. A módszer, amely egyébként elég veszedelmes, mert. könnyen szubjektívvá lesz, jó intuitív képességű ember kezében szép eredményekre vezet. S Engelmannt adottságai predesztinálják az ilyen munkára. Igy egy sorozat szép fejezetet kapunk a könyvben a nagy politikai írókról Platotól Jeremy Benthamig. Jászi előszavai a társadalmi milieut adják hozzá, amelyből az egyes nagy politikai elméletek kisarjadtak s kiemelik ezekből azt, ami még ma belőlük felhasználható a politikai jelenségek megértésére. Hogy miképpen s tényleg az aktuális társadalmi erők mélyreható figyelembevételével, arra szolgáljon mutatóul egy részlet a Platóhoz írt bevezetéséből, amely önmagában érdekes és nem egy ellentmondást kiváltó szempontot rajzol fel a sokat vitatott platói társadalomelméletéről.

„Platot gyakran nevezik utopistának vagy álmodozónak azok, akik a társadalmi és politikai problémáknak csupán realisztikus magyarázatát kívánják. Különösen idea-tanát értik és magyarázzák félre, mint a valóságnak valami kaotikusan misztikus vagy érthetetlen elméletét; pedig. Plato igazi célja és törekvése nem volt más, mint a természet különbözö megnyilvánulásaiban megtalálható fejlődéstendenciák intuitiv megértése, tehát valami, amit a legujabb korban is nem egy kiváló gondolkodó megpróbált. Politikai rendszerében sem azon utopisztikus államregények szerzője, amelyeknek semmi közük sincs koruk szociális és politikai valóságához. Ennek éppen az ellenkezője áll. Plato éppen olyan komolyan hitt államtervezetének közvetlen valóságában és megvalósíthatásában, mint akár Machiavelli, Marx vagy Lenin. Összeköttetése Syrakusa tirannusával eléggé bizonyítja, hogy mily erősen vágyott eszméinek konkrét megvalósítására. Ezen kívül egyáltalán nem volt tisztán elméleti és elvont érdeklődésű gondolkodó, az az ember volt, aki az emberi társadalmat és politikát saját szemeivel látta a zseni éles és közvetlen intuíciójával. Sok lapja még ma is kora athéni életének atmoszféráját lélekzi ki s a korszak szenvedélyei és harcai dialogusaiból rekonstruálhatók.

Plato egész politikai tanítása élete rettenetes tapasztalatainak nyomása alatt állott elő. Látnia kellett, hogy gyilkolta meg nagy mesterét az u. n. athéni demokrácia ostobasága, tanúja volt a peleponesusi háborúk rettenetes pusztításainak, a görög város-államok állandó harcainak, polgártársai üzletes árulásának; s észrevette a makedon imperializmus fenyegetően növekvő veszélyét. Korának politikai konstellációja valamiképpen hasonlatos volt az olaszanarchiához, amely két ezer évvel később Machiavelli nemes lelkét kétségbeejtette. De ezen érdekes analógián kívül, amelyet fokoz még az a tény, hogy úgy Plato, mint Machiavelli egy hatalmas herceget vagy zsarnokot keres politikai tervei megvalósítására, semmi közösség nincs Plato és Machiavelli között, aki népének egyetlen mentségét az olasz egységbe látja. Plato soha se hagyja el, legféktelenebb spekulációiban sem, a görög város-állam szükreszorított területét s az orvosszer, amit ajánl nem az egész görög nemzet (ami igazában soha sem létezett) reorganizálása, hanem inkább a görög nép erkölcsi megujhodása egy szigorúan és következetesen felépített kommunista államba.

Plato nem csak hitte, mint Sokrates, hogy az erényt tanítani lehet, hanem arról is meg volt győzödve, akár csak ma a bolsevikiek, hogy e nevelés első sorban az állam munkája kell legyen, amely törvények és megfelelő államforma útján egészen új, még soha nem volt embertípust tud megteremteni. Tudatosan hasonlítom Plato felfogását a bolseviki rendszerhez, mert meggyőződésem, hogy az orosz kommunisták álama és Plato ideális állama sok közös elemet tartalmaz; mind a kettő elveti a kereskedelmet és pénzgazdaságot, mind a kettő ki akarja küszöbölni a gazdaságot és a szegénységet, mind a kettő a gyermekek kollektiv nevelése mellett s a szülők befolyása ellen van, az irodalmat és művészetet mind a kettő csak az állami nevelés egy eszközének tekinti: mind a kettő ellenőrizni kívánja a tudományt és világnézetet az állam érdekében, mind a kettő egy merev központi dogma, egy államvallás alapján áll, amelynek minden egyéni és társadalmi tevékenysége alá van rendelve. És ha valaki azt vetné ez ellen, hogy jogosulatlanul hasonlítom Plato spiritualista idealizmusát a kommunisták materializmusához és erőszakelméletéhez, arra csak azt felelhetem, hogy Plato egy pillanatig sem kételkedik abban, hogy ideális államtervezete csak a fegyveres hatalom védelme alatt és erőszaka által valósítható meg; ez az oka annak, hogy politikai viziója az ideális államról szoros kapcsolatban volt egy mannus — egy filozofikus Ueber mensch — várásával, aki megvalósí taná elgondolását. Az analógia meszszebb is megy: a német marxisták Verelendungstheorie-ját csirájában már Plato gazdaság elleni érvelésében megtaláljuk s az orosz bolsevikiek csekája hatalmas támaszt talál Plato azon lapjaiban, amelyek a polgárok szigorú morális ellenőrzését ajánlják. S ahogyan Oroszország mai kormányzói kérlelhetetlen rendszerük könyörtelen merevségéből engedtek a Nép politika átmeneti bevezetésével, éppen úgy Plato a „Törvények” hígabb fogalmazásában egy második legjobb államformát vagy egy átmeneti állapotot rajzol meg, amely a végső cél teljes megvalósítását megelőzi.

Plato nagyobb bolseviki volt, mint a mai bolsevikiek. Kommunista államtervezetének végső következményeit csodálatos bátorsággal vonta le; teljesen szétrombolja a családot és. a szerelmet a legalkalmasabbak kitenyésztésére szolgáló állami eszközzé teszi. E félelemnélküli reformátor rendületlen viziója messze túlszárnyalja a modern fajjavitók legmerészebb álmait is, akik rendőri segítségért kiáltanak az Uebermensch. kitermelése céljából. De Plato elgondolása a mi mai individualista felfogásunknak csak megvalósítási eszközeiben oly borzasztó és abszurd. De végső céljában Plato államideálja egy mélységes morális intuicio és az emberi társadalom legmélyére ható-meglátás eredménye. Plato talán világosabban meglátta, mint akármelyik másik politikai gondolkozó, a nemi kiválasztás végtelen nagy fontos szerepét, amit jelenleg jogtalanul a háttérbe tolnak a gazdasági motivumok; a legnagyobb éles látással fogta fel a népesedés-probléma központi fontosságát s közelebb jutott a háború igazi gyökeréhez, mint legtöbb pacifistánk, amikor nem a nyomort, hanem a fényűzés bőségét mondja a háború anyjának”.