Az ürhajó illetve rakétakocsi mellett napjainknak, különösen a sajtóban, egyik legkedveltebb problémája a távolbalátás. Míg azonban a rakétakocsi kivitele még meglehetősen kétséges, miután még a fizikai lehetőségek sincsenek tisztázva, addig a távolbalátás már kikerült a problematikusság szférájából s technikailag kivihetőbb, sőt már keresztül is vitt lehetőséggé lett.

A távolbalátás közönséges értelmében már meglehetős rég, egész pontosan a távcső feltalálása óta, tulajdona a civilizált emberiségnek. A távcső esetében azonban mindig csak egy olyan objektumnak a meglátásáról van szó, amely egyenesen a szemünk előtt van. A távcső valójában nem is egyéb nagyitóüvegnél. Látni, saját szemünkkel látni viszont mindig azt jelenti, hogy látóidegeink az optikai benyomásokat vagyis azokat a fényhullámokat, amelyek egyenes vonalban érik a szemet, közvetlenül átviszik az agyba, az az képzetekké dolgozzák fel. A szem csak azt láthatja meg, amit a fénysugarak közvetítenek, ami egyenesen előtte van s amit a fény-áthatolhatatlan objektumok nem vonnak el előle.

Távolbalátás alatt azonban egész más valamit kell érteni. Nem közvetlenül adott dolgok látását, hanem olyan folyamatok és tárgyak látását, amelyeknél a látószerv és a látási objektum között hegyek, völgyek, éjszaka, illetve isten tudja milyen más dolgok fekszenek. Az igazi távolbalátás esetében tehát a közvetlen látás tehetetlen s így valójában az egyenesen nem látható objektumok valaminőképpen átvitt felvételeinek a látása. Alapjában véve tehát a távolbalátás nem más, mint az, ha egy Amerikában élő barátunk fotográfiáját, vagy egy olyan filmet nézünk, amit Kínába készitettek azzal a fontos különbséggel, hogy az utóbbi esetben a képet vagy a filmet a posta vagy valamely más közlekedési eszköz szállitja elénk s így a kép felvétele és látása között egy meglehetős nagy időbeli távolság van.

A távolbalátás esetében tehát a szállításnak egy olyan természetű meggyorsításáról van szó, hogy általa a kép felvétele és a kép látása között nincs észrevehető időkülönbség. A gyorsaság e végtelen mértékben való felfokozása teszi a fényképet vagy filmet távolból látott képpé. A felvétel tehát akár fixált akár virtuális képről legyen szó mindig primer s mindig ez a primer felvétel kerül a szemünk elé s ezt a primer felvételt látjuk közvetlenül. Ha sikerült a kép szállítását olyannyira meggyorsítani, hogy érzékszerveink számára a kép felvevése és visszaadása között, nincs időbelileg észlelhető különbség, úgy a távolbalátás problémáját megoldottnak kell tekinteni. Viszont a szállitás idejének a legminimálisabb mértékre való redukálása csak akkor lehetséges, ha az általunk legnagyobbnak ismert sebességgel, a fény vagy az elektromos hullám terjedésének sebességével dolgozhatunk. A fényt azonban egyenes vonalú mozgása miatt ki kell kapcsolnunk. Marad tehát az elektromos hullám. Miután azonban minden látható dolog sugárzó fényenergia, ezért a fényenergiát, amely a látható objektumot reflektálja, a szállítás számára elektromos energiává kell változtatni s később a kép visszaadásánál a forditott folyamatot megismételni. Ám ez meglehetősen komplikált. Viszont emlékezzünk arra, amit az akusztikában tapasztalunk. A rádió esetében sem hallunk közvetlenül, hanem úgy, hogy a leadóállomáson felvett akusztikus hullámok keveréke vivődik át és reprodukálódik a felfogó állomáson. A hang, amely sokkal gyöngébb valami, mint a fény, arra kényszerül, hogy a föld egyik helyéről a másikra minden akadályon keresztül haladjon. A nehézség, ami a rádió feltalálásával sikerült, abban állott, hogy az elektromos hullám az akusztikus hullám szolgájává alacsonyult. A világot körülszágúldó, látszólag legyűrhetetlen erejű elektromos hullámot, amelyik a percnek egy hetedrésze alatt utazza körül a földet, utitársává tettük az akusztikus hullámnak. Még pedig meglehetősen kényelmetlen útitársává, amely arra készteti, hogy az ő akusztikus hangulatának és önkényének ritmusában haladjon, hogy az utazás végcéljakor az akusztikus rezgések a technikai műfülek és műszájak által a legteljesebb hanghűséggel csendüljenek vissza. Az optikus élménnyel kapcsolatban ugyanez a sorsa az elektromos hullámnak. Az elektromos hullám ebben az esetben is csupán szállitó. Át kell vállalnia az optikai sugarak vibrációját és különböző fénybenyomásait s ugyan abban a ritmusban kell mozognia s a leadóállomáson egy tőle teljesen idegen és új fényforrásnak kell ezt a ritmust leadnia, hogy ez ugyan azt a képet mutassa, mint a távolban levő eredeti fényforrás. Mi tehát korántsem magát a fényenergiát küldjük, hanem a fényenergiának csak karakterisztikus tulajdonságait, sötét és világos váltakozásait elektromos impulzussá alakítva, amit azután a felvevőállomáson egy körülbelül hasonlóan sugárzó fényforrásra úgy hagyunk hatni, hogy ez a fényforrás pontosan ugyan abban a sötét és világos vibrációba kerüljön, mint e távolból látott kép eredeti fényforrása.

Egy valami tehát már most egész világos: nevezetesen az, hogy a képtávíró, a moziképtáviró és a távolbalátás között ia különbség csupán a képek felvételének és visszaadásának gyorsaságán mulik. Az elektromos hullám által az átvitel gyorsasága mindig ugyanaz s ezért a nehézség úgy a felvételi, mint a leadóállomáson való felvevésben áll. Minden kép — s egyelőre a színes képtől eltekintünk — a legvilágosabb és a legsötétebb pontok egymásmelletisége. Minden kép pontok sokaságára szedhető szét. A nyomdatechnikában reprodukálás esetén ezt a műveletet el is végzik s ott ezt raszterolásnak nevezik. Ha valamely folyóiratban vagy ujságban egy ilyen képet, az úgynevezett autótipiát nagyítóval megnézzük, úgy az egyes kiraszterolt pontokat világosan megkülönböztethetjük egymástól. A szemünk persze a pontok végtelen sokaságát időbelileg egyszerre veszi föl. A távolbalátás esetében azonban minden egyes pontot külön-külön fényforrásnak kell felvennie és átadnia s mivel minden egyes pontnak meg Van a maga (világos vagy sötét) sajátossága, ezért egyedül is kell átvívődnie. Ezek szerint tehát ugyan annyi átviteli vonalra van szükség, mint ahány pontról van szó, ha minden egyes pontot egyidejüleg közvetíteni akarunk, vagy pedig egyik pontot a másik után kell átvinni. Miután azonban már egy dúrva raszter esetében egy négyzetcentiméteren ezer-ezerötszáz pont foglal helyet, ezért az első eljárás jelenleg megoldhatatlan. Igy azután a távolbalátás mai technikája az eredeti kép világos és sötét pontjainak térbeli egymásmelletiségét a különböző fénysugárzások időbeli egymásutánjává alakítja át s az átvitel után a felvevőállomáson az időbelileg egymásután beérkező pontokat ismét térbeli egymásmellettiségekké teszi össze.

Ha ez a szétszedés és összetevés egy változatlan és mozdulatlanul álló kép esetében pár pillanat alatt történik, akkor képtelegrammról beszélünk. A távmozihoz, azaz a mozgásban levő távolból látható képekhez, azonban a sebesség jelentékeny megnövelése szükséges annál is inkább, mert a mozikép maga szintén az egymásután felvett képek bemutatási sebességének a fokozásán alapszik, u. i. egy. perc alatt több mint hét képet tudunk a szem elé vetiteni s ezért az egyes képek már nem különböztethetők meg, hanem mozgó s az eredetinek megfelelő képpé tevődnek össze miért is a kép levetítése ugyan abban a sorrendben és ugyan abban a tempóban történik, mintahogy a felvevése. Ha tehát egy perc alatt hét képet látunk meg a távolból, mintahogy ez a mai képtávíró esetében négy vagy öt perc alatt történik, akkor távolbalátásnak illetve a távmozinak megvan a lehetősége. Azonban mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a perc hetedrészében kell egy körülbelül hat négyzetcentiméter felületről valamely kép ezer raszterpontjának egymás után felvevődnie s hogy a kép minden egyes pontját, — miután minden egyes pont egy-egy fényforrás — befolyásolnia kell az elektromos hullámnak s hogy a felvevőaparátusnak ugyan ilyen vágtató sebességgel kell a technikai úton létrejött fényforrás így befolyásolt hullámát annyira fokoznia, hogy az ugyan azt az optikai hatást váltsa ki, mint amit az eredeti kép megfelelő pontja. S mindezt a perc hetedrészében! Ez a feladat lehetetlennek látszik, — mégis megoldódott, a lipcsei Dr. Karolus által konstruált Karolus-féle cellákkal, amelyek segítségével a fényforrás az elektromos hullám átvivő ritmusához fokozódik.

Melyik azonban a végső lépés az igazi távolbalátáshoz. Egy korlátozást mindjárt kell tennünk s ez a korlátozás tulajdonképpen már benne van az előbbiekben, nevezetesen: sohasem fogunk a távolból valami olyasmit láthatni, amit nem közvetítünk felvevőaparátushoz. Az tehát nem történhet meg, hogy például Pali bácsit lássuk, aki Honoluluban ebéd utáni sétáját teszi. Ha azonban Pali bácsi Honoluluban felkeresi az ilyen képek közvetítésére berendezett állomást és felvéteti magát, mi pedig felkeressük a körzetünkhöz tartozó távképeket felfogó állomást, úgy Pali bácsit nem csupán hallani fogjuk, hanem meggyőződhetünk jól telt arcáról is. S vajjon Pali bácsi miért ne tenné meg azt, hogy a honolului távképeket közvetítő hivatalba menjen, — hisz a táviratot is a neki megfelelő hivatalba kell feladni.

Egész röviden tehát már meg van a lehetősége, vagy legalább is közel vagyunk ahhoz, hogy valamely, személyiség, vagy esemény, amely az általános érdeklődés középpontjában áll, fotográfiai úton felvevődő ék és átvivődjék s a mindenki részéről megközelíthető távolbalátó készülék útján más, távol fekvő helyen is látható legyen a felvétel időpontjában.

Természetesen ma még nem vagyunk ennyire. Tőlünk nagy távolságban levő mozgógépek felvétele, átvitele és láthatóvátétele vagyis röviden kifejezve a távolbalátás elvileg azonban már megoldott. Megoldó•dort azokkal a korlátozásokkal, amelyeket fentebb szóvátettünk. – E. L.