Az elhunyt író szemérmesen őrzött, legtitkosabb gondolatait tartalmazza ez a könyv. Nem a (nyilvánosságnak, de kis fiainak szánta e könyvet életében. Arra gondolt, hogy vezető kezet nyujtson nekik, erősítse őket okosságban, itéletben. Csak apának érezte magát, mikor leírta impresszióit, tanácsait, de azt már nem tudta megakadályozni, hogy mások, idegenek is ne érezzék melegnek, közvetlennek, őszintének a hangját. „A könyv is emberi test — mondja Gárdonyi egyik jegyzetében — papirostest. A Földön élt lélek világító része maradt benne. S hangtalan beszéde, könnye, mosolygása, szíve dobogása”. Maga-magát sem jellemezhette jobban, mint a hangtalan beszéd hangsúlyozásával. Csendes, halk szavú, messziről néző ember volt Gárdonyi Géza. Vannak írásai, melyek inkább sejtetni, mint hallatni szeretnék a tudnivalókat. Az ő sajátos lelki magányosságát tükrözik vissza e szavak: „Aki társaságba vágyik, lelki hiányokban leledzik. Hordó, melyet a saját borával nem lehet már feltölteni.” Aki eltávolodik a társaságtól, az nagyon békés vagy nagyon forrongó lelkű ember lehet. Hogy Gárdonyi békés félrevonulása milyen pesszimista gyökerekből táplálkozott, azt sejthetjük ebből a tanácsából: „Ne hajlongjatok senkinek csupán azért, mivel ő gazdagabb vagy wohlgeboren, engedjétek át a hajlongást a szolgáknak vagy szolgalelkeknek. Hajoljatok meg azonban az olyan embernek, ha szegény is, ha rongyos is, kinek a tettei előtt meghajolhattok”. Az iskoláról nem a legjobb véleménye van: „sajnos, a középiskolás tanítás nem igen fejleszt más karaktert, csak alázatosat. A kegyes tanítások kiszedik a csontot az emberből és puhánnyá változtatják”. A házasságról pesszimisztikusan gondolkozik: „ördög gyártja hozzá a papirost” de „a végtelenség láthatatlan folyamata” érinti meg mindég, ha anyát lát. Gárdonyi Géza számos munkájában hiába keressük az ő egyéni elgondolásait, megérzéseit a társadalmi viszonyokról, a világmegváltásról — mindég szerényen megbújik a mesélt történet eseményei mögött. Itt megmutatja magát: gyöngének, erősnek, kétkedőnek, hívőnek vagy hitetlennek, deistának vagy panteistának, szóval érző, gondolkodó, vergődő embernek. Néha kegyetlenül élesen látónak, olykor talán naivul hívőnek. „Mikor a jóság gyöngeség, akkor nem is jóság az, hanem gyöngeség”. „Az emberek megmossák az arcukat, kezüket, de Vajjon hány az, aki mindennap megmossa lelkét is”. Épp úgy felkorbácsolják a hitetlenségből eredő tagadások, mint a vakbuzgóságból eredő visszaélések. „Öt éves korunkban megkérdezzük: Miből lett az asztal? Tizenötéves korunkban: Miből lett az ember? Huszonöt éves korunkban: Miből lett az Isten? És mindenkorra elfogadjuk, hogy: az asztalt az asztalos csinálta, az ember magától keletkezett, az Istenre meg azt mondjuk: nincs... “ Gárdonyi istenhivő ember. Olyan értelemben az, mint Rousseau, aki Madame Epinay szalonjában azzal döbbentett rá materialista filozófusbarátaira: „Eh bien Messieurs, je crois en Dieu”. De Gárdonyi istenhivése nem kapcsolódik bele egyházi formákba. „Istennek a mi imádságunk nem kell. Nekünk kell... Nekem borzalmas volna az az Isten és az a Jézus, az a Mária, aki imádást követelne az embertől. Ők ezt már azért sem fogadhatják el tőlünk, mert mi nem tudjuk, hogy ők kicsodák. A mi Istenünk, Jézusunk, Máriánk, akihez imádkozunk, nem az igazi Isten, nem az igazi Jézus, nem az igazi Mária, hanem a fantáziának alkotásai: bennünk való képzetek”. Két részre oszlik a könyv: Földre néző szem a címe az első résznek, Égre néző lélek a másiknak. Ez a kettős cím jól szimbolizálja az emberi lélek örök viaskodását a végtelen értékek és a véges formák között. (Budapest)

* Gárdonyi Géza gondolatai. Budapest. Dante kiadás 1928.