Mintegy másfélmillió éve, hogy az ember, a geológiai harmadkorban, megjelent a földön. A természet azóta nála felsőbbrendű fajt nem produkált, s ez, laikus szólásformával élve, úgy látszik nincs is a fejlődés tervében, mert az emberben a természet olyan fajt alkotott, mely már maga képes további fejlődésre s fejlődött is első megjelenése; óta annyit, hogy a mai ember szinte felsőbbrendű fajnak látszik első őséhez képest.

Ma már nem nehéz felismerni, hogy a továbbfejlődésre való képességnek ezt a kiváltságát az emberfaj nagyobb szociális hajlamainak köszönhette már a multban is. Sőt már e szociális hajlamok élettani magyarázatát és gyökereit is feltalálhatjuk.

L. Morgan¹ szerint a még fákon élt állatember társadalmi formája az az őshorda volt, mely csak a létért való küzdelemre alkalmasabb, szorosabb, jobb szervezettségével különbözött más állati társadalmaktól. A természettől támadó fegyverzet, nagy izomerő, vagy védőpáncél nélkül, gyors futólábak, vagy szárnyak nélkül, tehát védtelenül volt odadobva óriási kortársai közé az ember s nemcsak nem pusztult el a létért folytatott küzdelemben, hanem ő élte túl az óriási emlősöket, melyeknek kihalásában is része volt és nemcsak elszaporodott az egész földön, mindert léghajlat alatt, hanem az állatvilágban addig példátlan fejlődésnek is indult. Ez nem volna lehetséges, ha páronként elkülönítve élt volna, mint sok ragadozó, vagy növényevő állat. Társaságban kellett, hogy éljen s a védelemre és támadásra egyenesen jobban volt megszerveződve, mint más állati társadalmak. Ebben rejlett egyetlen fegyvere. S ez a leghatalmasabb fegyvernek bizonyult a továbbiakban.

Egy száz tagú horda, melynek a veszélyben minden tagja egyszerre ordit és adott jelre egyszerre lép akcióba — jól mondja Müller Lyer — úgy jelentkezett, mint egyetlen szörnyeteg melynek száz feje és kétszáz karja van. Érthető, ha az erősebb ragadozók is meghátráltak előle. S bizonyára már eredetileg is több hangot tudva adni, több jellel jobban tudták magukat egymással megértetni, mint más állatfajok, — Igazat kell adnunk azoknak is, kik azt mondják, hogy a tagolt beszéd se fejlődhetett ki társas együttélés nélkül.

S a horda jobb szervezettségéhez csak egy feltétel kellett: az hogy a legidősebb és legerősebb hím megtűrje a hordában a fiatalabbakat, kikkel veszedelem idején előállva a sorban, közrefogták és közös erővel védelmezték a gyengéket és gyermekeket. „Az emberi fejlődésnek feltétele, — irja Engels is — hogy nagyobb és állandóbb csoportok keletkezhessenek s ennek megint az, hogy a hímek egymást kölcsönösen megtűrjék, ne legyenek féltékenyek”.

Ez az állandó csoport volt épen a horda, melynek egyénei közt nem volt még több különbség, mint amennyit a kor és nem okoz. Termelőmunka nem lévén egyéb, mint a mindennapi élelemkeresés, ebben semmi munkamegosztás nem volt, nem is lehetett s így se ok, se szükség nem volt szervezkedésre befelé. Veszély idején a legerősebb és legbátrabb hím vezetett s így lett főnök magától minden választás nélkül mindaddig, míg más erősebb hím fel nem váltotta.² Még a két nem egymásközti viszonya se volt szabályozva, mint ahogy ez nincs az állati nyájakban se. A családnak legfeljebb annyi csírája lehetett, mint amennyi állati nyájakban is előfordul, t. i. hogy egy-egy pár együtt tart egy ideig az élelemkeresésben és az éjjeli tanyán. A nemi élet nem keltett még semmi különös figyelmet. Hím és nő a hordában még szabadon érintkezik nemileg egymással, mint az állati nyájakban, tekintet nélkül a testvéri vagy leszármazási viszonyokra, melyeknek az ember őse is bizonyára sokáig nem ébredt tudatára, mint a nyájban élő állatról is csak a pásztor tudja, melyik melyiknek³ a fia vagy a testvére, az állatok maguk nincsenek ennek tudatában. A nem érintkezést tehát ugyan olyan természetű szükségnek érezte mint más fiziológiai funkciót s úgyanúgy végezte is minden tartózkodás s a hely és idő megválogatása nélkül. A szóban forgó fiziológiai funkció illedelmes végzését is meg kellett tanulnia. Nem volt tehát szemérmes a nemi érintkezésben sem.

Egy fontos különbség azonban mégis volt az ősember és az állatok között. Az t. i. hogy az ősembernek nem évszakokhoz kötött, nem időszakhoz, hanem állandó volt a nemi élete, mert a nő elfogadta illetve nem utasitotta vissza a hímet a fogamzás után se, mint az állati nőstény szokta.

Fontos vívmány volt ez a létért folyó küzdelemben azért, mert letompította a hím izgalmát s megmentette a fajt azoktól a gyilkos harcoktól, melyeket párzás idején az izzásig hevült nemi izgalmak hatása alatt folytatnak egymással az állati hímek.

A társadalomtudományi kutatás tudtommal nem foglalkozott eddig e vívmány eredetével és hatásaival. Holott ez éppoly kiváltsága az emberi fajnak, mint a tagolt beszéd és a kétlábonjárás s hatása a társadalom fejlődésére talán még nagyobb, mint emezeké. Mindenesetre nagyobb volt az ősi multban. Érdemes ezért az állandósult, nemi életnek ez emberi vívmányát tüzetesebben megvizsgálni a társadalomtudomány szempontjából.

Az állatfajok nemi élete tudvalevően a párzás idejére szoritkozik, azaz időszakos; — az állat nagysága szerint rövidebb-hosszabb időközökben ismétlődő. A nőstény, ha egyszer megfogamzott, nem veszi fel többé a hímet, sőt úgy látszik, olyan különös szagot kap, melyet a hím megérez rajta s ezért nem is próbál üzekedni vele. Ezt a szabály követte nyilván az emberfajnak az az őse is, amelyik még nem indult el kiválni fajrokonai közül.

Hogy azután mikor lett az ember nemi élete évszaktól független és állandó? — erre a kérdésre csak feltevéssel tudunk válaszolni. Valószínű, hogy ez az emberréválás legelső lépése lehetett s megelőzte még a tagolt beszéd és a kétlábonjárás megtanulását is. Az állandósult nemi élet ugyanis érzelmi és kedélyvilágát szelídítette s ép´ ezzel tette szociálisabbá, ez úton pedig fejlődésre képessé az ember ősét.

Támogatni látszik ezt az időre, vagy inkább sorrendre vonatkozó feltevést egy más különös körülmény, mely a vívmány megszerzésének módjába enged betekintést. Háziállatainknál azt látjuk ugyanis, hogy a hímnek állandóan működik a nemi ösztöne s a párzás idején csupán, fokozódik. De hajlandó is, tud is a hím bármikor párosodni, ha nőstényt adnak alája, mely felveszi. Csupán nem olyan erős mindig a hím nemi ösztöne,: mint párzás idején és ha még olyan erős volna se tudja a négylábú hím a nöstényt megragadni és akarata ellenére is kényszeríteni a párosodásra.

Az emberfajnál is csat a nőben kellett tehát állandósulnia a nemi ösztönnek, hogy az évszaktól függetlenül és a fogamzás után is elfogadja a himet. Valószínű, hogy erre először és jó sokáig, erővel kényszerítette a him a nőstényt akkor, mikor már két kézzel megragadni és hatalmába keríteni birta. Tehát már négykezes korukban a kétlábonjárás megtanulása előtt.

Rendkívüli eseteket és helyzeteket nem tekintve, általában eltudja ugyan a nő hárítani a nem óhajtott közösülést, de ha a him megragadta, erős karjai szorításával nagyobb fájdalmat birt okozni a menekülni akarónak, mint amilyennek érezhette a tőle követelt párosodási, melyre különben is oly kevés súlyt vetett. Több-kevesebb ellenállás után megadta tehát magát, nem találván érdemesnek a nem óhajtott, de neki közömbös aktus ellen fájdalom árán is védekezni.

Semmise szól már most az ellen a feltevés ellen, hogy a him által így kikényszerített gyakorlat fejlesztette az emberi nőben is a nemi érzékenység idegpályáit annyira, hogy idővel kényszer nélkül is elfogadta a himet évszaktól függetlenül és a fogamzás után is. Sőt fejlődtek a nő nemi szervei is, különösen a külsők, melyeknek körében nagyobb számmal végződnek a nemi érző idegek. E külső nemi szervek az emberi nőnél jóval komplikáltabbak, redőzöttebbek, hogy nagyobb legyen az érző felület. A szimpla vadvirág fejlődik hasonlóan teljessé a kultiválás folytán. Ilyszerű átalakulásra pedig más példák tanusága szerint is igen hosszú idő szükséges.

Ugyancsak az állandósult gyakorlat módosította a nő csiramirigyeinek; a petefészkeknek a működését is, minek folytán a peteérés gyorsabb tempóban és gyakoribb időközökben következett egymásután. Ennek hatása alatt pedig négy hetenkint ismétlődővé lett az a havi vérzés a méhből is, mely az állati nősténynél, mint sárlás, csak a párosodás idején jelentkezik.

Ezek a szervi átalakulások végre is állandósították a nő nemi életét is, aminek aztán messze kiható következményei lettek.

Először is így emberi kiváltság lett az is, hogy a nemi éltet már nem csupán a faj érdekét, a szaporodást szolgálta, mint az állatoknál, hanem az egyén saját élvezetét is. Az állandósult nemi élet egy új életöröm állandó forrását nyitotta meg azzal, hogy „aprópénzre váltotta fel” azt az izzó nagy érzést, melyet a természet csupán a faj szolgálatára ojtott be az állatokba s mely a párzás idején oly heves, hogy rombolni, magát az egyént vesztébe sodorni is képes, így elaprózva ellenben alkalmas lett arra, hogy az emberfaj két nemű tagjait közelebb hozza érzésben egymáshoz a nemi érinkezés idején kívül is.

Továbbá nem szorul bővebb magyarázatra, hogy kedvező volt ez az emberi kiváltság a faj szaporításiára is s egyik oka annak, hogy az ember úgy el tudott szaporodni a földön. — Nyilván a központi idegrendszer és a szellemi erők fejlesztésére is volt előnyös hatása. Legalább ismeretes, hogy mily sokszoros érintkezés és kapcsolat van a szellemi működések (fantázia) és a nemi. élet között.

E helyütt azonban jobban érdekel bennünket a szóban levő vívmánynak társadalomfejlesztő hatása. Azt már említettük, hogy a nemi élet. állandósulása alkalmas volt letompítani az időszakos párzás idejével járt izgalmakat s így a himek vad féltékenységét is s élettani magyarázatát´ adja annak a követelménynek, melyet Engels fentebb az emberi haladás feltételéül állított fel. Valósággal kanalizálta e vivmány a természettől a fajba ojtott vad erőket, levezette és a talaj termékenyítésére használta fel, mely talajon aztán faj és egyén kimozdult merev formáiból, (melyekbe más fajok megrögzítve maradnak) és csodás fejlődésnek indult.

Pedig a féltékenység letompítása magábanvéve csak az első társadalmi forma: az őshorda jobb kialakulását magyarázza és tette lehetővé. Egyéb hatásai révén azonban az állandósult nemi élet, mint minid-járt látni fogjuk, a további fejlődésnek is vezető alapelvét szolgáltatta. Hisz az a szatbálynélküli nemi élet (promiscuitas), melyet fennebb vázoltunk, éppen mindennapos voltánál fogva egyenesen követelte a szabályozást. Nem volt ehhez az ősembernek egyelőre semmi segédeszköze; se hagyomány, se tudás, se példa. Egyetlen tényező állott csupán rendelkezésére, az idő. Évszázadok alatt akadtak hordák, melyeket helyes ösztönük rávezetett arra a sejtésre, hogy a szülőnek a gyermekével való párosodása nem jó. Azok a hordák már most, melyek erre rájöttek, erősödtek, szaporodtak, amelyek pedig nem jöttek rá, kihaltak.

E fejlődési fokon tehát még mindig a homogén hordatársadalom van előttünk, de a nemi élet tekintetében nemzedékek szerint csoportosulva.

 nagyszülők nemzedéke egy, a szülőké a másik, a gyermekeké a harmadik csoport s az egyes csoportok között tilos a nemi érintkezés. Ellenben egy nemzedék tagjai, a testvérek is, egymásnak mind házastársai. Kevert nemi élet volt tehát még ez is, csupán a legnagyobb hibaforrás volt belőle kiküszöbölve.

A további korlátozás, a testvérek közötti nemi érintkezés eltiltása volt, még pedig minthogy csak az anyától való leszármazás volt nyilvánvaló, az apa ellenben a kevert nemi életben mindig bizonytalan volt, legelőbb csak az egy anya leszármazottaira vonatkozhatott a tilalom s még mindig összekerülhettek párok, kik tudtukon kívül apáról testvérek voltak.

Nem követhetjük nyomon a bonyolult fejlődés mindamaz fokozatait, melyeken át az őshordából a következő társadalmi forma (több mint egy millió év alatt) kialakult. Legyen elég ha megemlítjük, hogy a nemzedékenkint tagolt hordában utóbb olyan házastárs-csoportok különültek cl, melyekben egy csoport férfi közös férje volt egy csoport nőnek. Lassu fokozatokban haladt tehát a nemi élet szabályozása s vele a hordatársadalom szerveződése. E csoportok szűkebbek lettek, tehát több ... Jett egy hordában. S ha e fokon tilos lett egyik csoport gyermekeinek ugyanabból választania párját, ezzel a testvérek közötti nemi érintkezés is ki lett küszöbölve. Igy alakult ki később a bordában, mint a kristály az alapoldatban az egy anya leszármazóiból álló nemzetség, vagyis az alapja a következő társadalmi formának. Ez már a közelrokonok párosodását is kizárta. S Végül kifejlődött benne a páros házasélet, mely még nem azonos a mai család intézményével.

Morgan harminc évi fáradságos kutatások után a mai vad népek életének igen beható tanulmányozásából állapította meg e fejlődés fokozatait és törvényszerűségét úgy mint Darwin a ma élő állatfajok összehasonlító kutatásából vezette le a leszármazás tanát és törvényeit. S ahogy Darwin eredményeit igazolták a földkéreg rétegei között talált kihalt állati és növényi maradványok, úgy igazolták Morgan legalább végső eredményeit a legrégibb irott feljegyzések, melyek az osztálytársadalom kialakulásának kezdetén az előző nemzetségi társadalomról tesznek tanuságot.

Olyan vad népet már nem talált Morgan, mely még a csupán nemzedékenkint tagolt hordában élne. De e letűnt fokozatnak is akadt nyomaira egyik vad nép nyelvében, rokonsági elnevezéseiben. A csoportházasságnak már különböző formáira talált példákat. (Találtak mások is, de nem értették meg, hanem félremagyarázták). A páros házaséletre és nemzetségi társadalomra még több élő példát talált. S igy nem lehet másként, mint hogy a civilizált népek is mind áthaladtak e fejlődési fokokon az osztálytársadalom mai rendje előtt.

Annak érzékeltetésére, hogy minő elemi akadályok állottak a nemi élet szabályozásának s vele a társadalmi fejlődésnek útjában, két más vívmányra kell itt felhívnunk a figyelmet.

A vérrokonság ismerete az egyik. Erre az ismeretre se jut el egy állatfaj se. A nyájban, a nyáj kifejlett példányai semmi jelét nem adják annak, mintha a vérrokonságról sejtelmük volna. — Valószínű, hogy az embernek egy később szerzett faji vonása tette a vérrokonság felismerését lehetővé. Nevezetesen a csecsemő- és gyermekkor meghosszabbodása. Egy állatfaj újszülöttje se oly mértékben és oly sokáig tehetetlen, mint az emberé. S bizonyos, hogy az emberréválás előtt nem volt olyan tehetetlen az állatember, csecsemője se. Mig a fákon élve, mind a négy végtagját kapaszkodásra használta, csecsemője is bizonyára korán megtanult anyjába kapaszkodni oly biztosan és szorosan, hogy ezt mozgásában, az élelemkeresésben nem nagyon hátráltatta. Csak mikor a lábak már az egyenes tartásban való földönjárásra alakultak át, ez kezdte a csecsemő tehetetlen időszakát megnyujtani. Aztán nyujtotta a további fejlődés annál hosszabbra, minél többféle működésre alkalmassá fejlődött a kéz, minél finomabb gépezetté az egész emberi szervezet s különösen az agyvelő.

Ez az emberi vonás, a csecsemő tehetetlensége hozta magával, hogy hosszabb ideig szorult a gyermek anyai gondozásra, tartósabb és így bensőbb lett köztük a kapcsolat s hovatovább jobban, megmaradt ennek emléke és tudata a felserdült és felnőtt korban is. Igy történt azután, hogy a későbbi ivadékok az anyai gondozás alatt érték utól az előbbszülötteket s élvezték együtt az anyai gondozást egyre hosszabb időn át, aminek a testvéri kapocs felismerésére kellett vezetnie. — A japán nőről még ma is azt írja Barátosi-B alo g h, hogy látott olyat, ki három gyermekét szoptatta egyidejűleg: a karján levő legkisebben kívül a másikat, kit kézen fogva vezetett, de még a harmadikat is, ki körülötte szaladgált. Ebben semmi élettani lehetetlenség nincs. Ismeretes, hogy az egészséges szoptató uő emlője akármeddig működésben marad, ha a szopás ingere nem szünik meg. S valószínűleg igen gyakori eset lehetett ez az ősi multban s nagyon alkalmas arra, hogy a testvéri kapocs felismerésére s a felnőtt korban való figyelembevételére rávezesse vad őseinket.

Másik ily vivmány a gyermek fogantatásának ismerete. Egész bizonysággal lehet állítani, hogy a vad embernek sejtelme se volt s nem is lehetett még arról, hogy a gyermek keletkezésében a tűmnek is, mint apának része van. Eszébe sem juthatott, hogy olyan közömbös, mert mindennapos csekély eseménynek, mint a nemi közösülés, kilenc hónappal később oly nagy fontosságú következménye lehet, mint a nő gyermekszülése. Ma is élnek vad népek, melyeknek akárcsak a gyermeknek, erről fogalmuk sincs. Ilyen példát közöl A nő és a szocializmus című könyvében Bebel is egy hajóorvos feljegyzéseiből. — Ha pedig magyarázatot keresett a vadember arra, hogy miért lesz a nőnek gyermeke, akkor ezt is szellemeknek tulajdonította, mint minden egyéb ismeretlen eredetű jelenséget. Ebben a régi multban a szellemtől való fogantatás nem kivételes csoda, hanem az egyedül elfogadott és általánosan elterjedt hit. A szentlélektől való fogantatás hite a keresztény vallásban ugyanúgy ennek a régi hitnek a maradványa, mint a pogány népeknek az a hiedelme (az osztálytársadalom első évezredeiben), hogy hatalmas uralkodóik vagy ezek ősei az istenségtől származtak. — Ugyanilyen emléke az ősi tulajdonságnak a corwade: az apa gyermekágyi fekvése, hogy a született gyermekhez való jussát ad aculos demonstrálja.

Csak sokkal később, mikor már háziállatai voltak az embernek s ezek életét és szaporodását száz nemzedék figyelte meg, jöttek lassan rá az ember szaporodásának is a titkára. — Mikor a nyájban először látta a vad ember állatai párosodását, azt gondolhatta, mint amit ma is a gyermek, hogy bántják egymást s talán bele is avatkozott a vélt civakodásba, mint ma is néha a gyermek. Sokszor kellett látni és pontosabban figyelni meg állatait, mig rájöttek, csak annyira, hogy az nem bántás, nem civódás, hanem ugyanolyan érintkezés az állatok között, mint amilyen mindennaposan történik az emberek között. Hagyták tehát békén állataikat, hadd üzekedjenek.

Merész felfedezés volt az elsőtől, aki azzal a gyanujával állott elő, hogy ő azt hiszi, a nőstényállat szaporodása a hónapok előtti párosodás következménye. Sok megfigyeléssel, sok oldalról kellett e gyanut megerősíteni addig, mig végleges ismeret lett belőle s e közben kellett gyanitgatni, gondolkodni s valahogy nehezen kapott és gyüjtött tapasztalatok alapján megbizonyosodni felőle, hogy az embernél se megy máskép a szaporodás. Ezt a következtetést ugyanis megnehezítette ép a nemi élet állandó volta, a nemi érintkezés gyakori ismétlése, miért is az nem volt oly feltűnő, mint az állatok párosodása egyszer-kétszer az évben. Milyen nehéz lehetett így bizonyító eseteket gyüjteni ahhoz a feltevéshez, hogy a kilenc hónap előtti érintkezéskor történt meg a fogamzás. Megtanulni azt, hogy más dolog a fogamzás ´és más a nemi érintkezés; sokszor (együtt jár a kettő, de még többször nem. Hány, laikus van, férfi is, nő is, akinek ma sincs erről határozott ismerete.

Vad őseinknek, nem túlzott számítás ha azt mondjuk, hogy egy millió évbe került ez ismeretek megszerzése. A horda szerveződése a vázolt fokozatokon át hasonló lassu tempóban haladt mind ez ismeretek nélkül, csupán a vak ösztön irányítása, vagy mondjuk, a természetes kiválogatódás hatása alatt. A rettenetesen hosszú idő alatt zsákutcába jutott számtalan olyan eltévesztett irány, melynek nem maradt nyoma. Ezek követői kihaltak a létért folytatott küzdelemben, vagy mint a trópusok alatt, megrekedtek egy ősi alacsony fejlettségi fokon, hogy ma mértföldmutatói legyenek annak a haladásnak, melyen át a Szerencsésebb ösztönű hordák, majd pedig a fajok jutottak máig. — Ugyanazt a nagyarányú kísérletezést, melyet százmillió éven át egyre ujabb fajok létrehozásával folytatott ja természet, folytatta most tovább azzal a fajjal, mely utolsónak került ki a laboratóriumából.

S nem ment se könnyebben, se gyorsabban a többi természetismeret megszerzése se: a környező tárgyak megismerése először csak abból a szempontból, mi ehető, mi nem? Majd sajátságaik kitapasztalása, minek hogyan lehetne hasznát venni, hogy ne csak fészket, vackot, hanem fegyvert, eszközt lehessen előállítani belőle? A természet jelenségeinek megfigyelése: csak a tűz gyújtásának, használatának megtanulása, az idő bármely rövid folyásának számbavétele, akkor mikor uj agyvelőközpontoknak kellett még előbb kiképződni az uj ismeretek raktározására, uj idegpályáknak kiépülni ezek funkcionálására: minderre érthető, hogy rendkívül sok idő kellett. Ezt a fejlődést vitte folyton előbbre a horda egyre jobb szerveződése azzal, hogy egyre jobb lett a nemzés s az életerősebb hordák kitermeltek olyan lángeszű egyéneket, kik egy-egy uj ismerettel, uj felfedezéssel gazdagították a faj meglevő birtokállományát.

A lassú fejlődésnek ezt a hosszú rögös útját tapodta a hordatársadalom Morgan beosztása szerint a vad állapot első, közép és felső fokain át, mig ki nem fejlődött benne az uj forma: a nemzetségi társadalom formája, ami már a vad állapot felső fokán következhetett be. Az alsó fok a tűz megismerésével érte végét. Olyan vad nép, mely a tüzet ne ismerné, ma már nem él. Erről az alsó fokról, mikor az ember még temetkezni se tanult, sőt emberevő volt, nehány darab csontnál egyéb emlék eddig a földből se került elő. — A vad állapot középfokának a régészet durva kőkora, felső fokának a csiszolt kőkor felel meg. — A nemzetségi társadalomnak pedig már fejlett szervezete, nyilván a jobb összemüködés révén, mint tudjuk új korszakot nyitott meg a mesterséges élelemtermelés, földműművelés és állattenyésztés feltalálásával: a barbár állapotot.

JEGYZETEK

¹ L. Morgan könyve, az Ancient Society, a legrosszabb időben jelent meg, a párisi, kommün után dühöngött európai reakció első évében s kommunista eszméi miatt a polgári tudomány agyon hallgatta. A proletár olvasóközönség részére Engels dolgozta fel „A magántulajdon, család és állam eredete” c. művében. Népszava kiadás.

². A hordából eltévedt vagy kitaszított magános tag el volt veszve a hatalmas ragadozóktól meg hemzsegő vad természetben. Ez a helyzet elég volt a szoros összetartás biztosítására.