„Nul homme ne peut étre lié,

que par les lois, ausquelles il

a concouru."

                Constant Benjamin

 

 

A régi misztikus államfilozófia (Hegeltől Concháig) nem sokat törődött az élet realitásával s csak az ugynevezett erkölcsi lényeggel, a társadalom és állam „szivével” foglalkozott. „Az állam lényegét belsőleg a bölcsészet, a vallás és erkölcs határozzák meg s midőn a lényeg külső véges valósulásra jut, az mint jogosság müködik", igy határozza meg az állam lényegét a hegeliánusok magyar reprezentánsa, Concha Győző.

A mai természettudományi világfelfogás alapján álló szociológus azonban széttépte a regi állambölcseletek papirkulisszáit s nem annyira a társadalom szivét, mint inkább annak beleit vizsgálva, megállapitja, hogy „az állam keletkezése szerint egészen, lényege szerint csaknem kizárólag olyan társadalmi berendezkedés, amelyet egy győzelmes embercsoport erőszakolt rá egy legyőzöttre azzal a céllal, hogy az utóbbiakon való uralmát szabályozza” (Oppenheimer: Az Állam).

Ha az állam valóban az osztályok felett álló pártatlan erkölcsi hatalom volna, amint a hegeliánusok tanitják, úgy az állam minden alatvalója bele nyugodhatnék a tőle független állami intézmények létezésébe, mert azok nem szolgálhatnának más célt, mint az összesség egyetemes erkölcsi érdekét s nem volna indokolt az a küzdelem, melynek célja az államélet összes szerveinek létesítésében és ellenőrzésében való közremüködésnek mindenki számára való biztositása. De a mai szociológiai kutatás világossága mellett kiderült, hogy az állam nem ilyen eszményi szervezet, hanem az osztályuralom eszköze és az olyan állam, amelyben csak a polgárok egy részének van beleszólása az államügyekbe, csak gradualiter különbözik egy rabszolgaállamtól. A rabszolgaság korában egyes urak parancsoltak közvetlenül bizonyos meghatározott számu rabszolgának s a rabszolgatartó akarata, parancsa volt a törvény. Ez az egyéni uralom később átalakult osztályuralommá s feudális, arisztokratikus államokban az uralom formája az, hogy a választójoggal biró kiváltságosok törvényt alkotnak azok számára, akiknek nincs választójoguk.

A demokrácia legelső követelménye tehát az, hogy az állam minden tagjának egyformán legyen beleszólása a közügyek intézésébe és senki se legyen kénytelen más törvényeknek engedelmeskedni, mint amelynek létrehozásában maga közremüködött. A választójog minden korlátozása (kivéve az általános szempontból történő megszoritásokat: serdületlenek, elmebetegek stb. kizárását) ellenkezik a demokrácia alapelveivel, mert, ahogy az 1789-iki kiáltvány mondja: minden ember születésénél fogva szabad és egyenlő jogu. Minden ember egy-egy érző központ, az örömök és fájdalmak egyazon lehetőségének hordozója s egyformán érdekelt abban a tekintetben, hogy milyenek legyenek az állam törvényei, melyek életrendjét hova-tovább mind fokozottabb mértékben determinálják.

Ámde még a legdemokratikusabb választójog mellett sem nyilvánulhat meg csorbitatlan tisztaságában a népakarat, ha a választás az egyszerü többségi elv alkalmazása mellett vagyis oly módon történik, hogy a kormány által önkényesen megállapitott kerületekben az a képviselő nyilváníttatik megválasztottnak, aki egyszerü többséget, azaz 50%+ 1 szavazatot kapott. A többségi elv merev alkalmazása mellett igen gyakran előfordul, hogy az egyes pártokra leadott szavazatok összege s az egyes pártokra eső mandátumok száma között a legnagyobb aránytalanság áll elő. A többségi rendszernek ezt a nyilvánvaló hátrányát már br. Eötvös József is észrevette s a XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra c. könyvében egy példával is illusztrálja: „Tegyük fel, hogy a kerületek száma 100-ra megyen, 4000 választóval mindenütt. Tegyük fel, hogy 51 kerületben a követek 2500-ból álló többséggel választatnak 1500 ellen, holott 49 kerületben a választás 3500-ból álló többséggel történik 500 ellen. Ez esetben amaz 51 követre 127.500, a 49-re pedig 171.500 szavazat jutott, azaz a törvényhozás többsége a választók kevesebbségét képviseli” Ilyen eset fordult elő az 1910 évi magyarországi képviselőválasztások alkalmával, mikor a munka párt 397888 szavazattal 255 mandátumot nyert el, mig a többi pártok 427737 szavazatára csak 158 mandátum jutott. A választás eredménye tehát távolból sem tüntette fel hiven az ország pártjainak erőviszonyait. A többségi elv azt hozza magával, hogy egy szavazat többség győzelmet, egy szavazat hiánya bukást jelent egy pártra nézve s igy a választások valóságos szerencsejáték jellegével birnak.

A választásoknál igen jelentéktelen események dönthetik el egyik párt győzelmét a másik felett a kerületekben s ezek a jelentéktelen körülmények összességükben nagy eltolódásokat vonhatnak maguk után a parlamentben is. További hátránya a többségi elvnek az, hogy a kisebbségek egyáltalában nem juthatnak képviselethez. Már most ennek vagy az a következménye, hogy a kisebbséget a maga agitációjával az utcára kergeti, féktelen izgatásokra késztetheti s ez által a közvéleményt állandó izgalomban tartja vagy pedig teljes passzivitásra kárhoztatja a kisebbséget s ez által uj eszmeáramlatok nem érvényesülhetnek kellő módon, Természetes, hogy mindkét lehetőség ellenkezik a demokrácia elvének követelményeivel. A többségi rendszer mellett, mely a választási korrupció és a választási küzdelem elvadulásának melegágya, a parlamenti váltógazdaság nem a reális erőviszonyok kifejezője, mert a választási harcok szeszélyes hullámai egyszer az egyik, másszor a másik pártot dobják felszinre és ez a kormányzásnak bizonyos mértékben szükséges stabilitását veszélyezteti.

Igen messze vezetne a többségi elv összes lehető hátrányainak részletezése. Azt hiszem, az itt felhozottak mérlegelése alapján is már megállapitható, hogy a többségi elv alkalmazása nem vezet teljesen igazságos választási eredményre. Keresni kellett egy módot, mely az összesség akaratát ennél tisztábban és tökéletesebben juttatja kifejezésre. Ez a mód az arányos (proporcionális) választási eljárás, mely nem a többségi elv megdöntésére irányul, hanem a többségi elv igaz érvényesülését mozditja elő és vele együtt a parlamentárizmust igaz rendeltetésének akarja visszaadni.

A proporcionális választásnak igen sok rendszere van. Ilyenek a Hare, Van de Valle, Goblet d´ Alviella, Poincaré, Hagenbach-Bischoff, D´Hondt rendszer, hogy csak a jelentősebbeket emlitsük. Ezek közül a legtökéletesebb eljárásnak bizonyul a D´Hond-féle rendszer, melyet Belgium, Dánia életbe léptetett s amelynek alapján tervezte a magyar Károlyi-kormány is a választójog reformját.

Mielőtt a Bratianu-kormány törvényjavaslatának ismertetésére rátérnék, szükségesnek tartom a mindenhol kitünően bevált D´Hondt-rendszer ismertetését, mert igy könnyebben válik érthetővé az egész proporcionalitás alapeszméje s összehasonlitás által tüstént megállapitható a román javaslat tökéletlensége.

A D´Hondt-féle rendszernek épugy, mint a többi arányos választási rendszernek alapelve az, hogy a szavazás elvileg nem személyekre, hanem pártokra történik s annál igazságosabb eredményekre vezet, mennél nagyobb kerületekben folyik le a választás. D´Hondt szerint az ideál az volna, hogy az egész ország egyetlenegy választókerület legyen s az összes választók az összes mandátumokra szavazzanak. Amennyiben ez technikailag keresztülvihetetlen, arra kell törekedni, hogy lehetöleg kevés, de nagy kerületenként történjék a választás. A választó nem egy képviselőre, hanem a kerületben választandó összes képviselőkre szavaz. Ha a kerületre 10 mandátum jut, úgy 10 jelöltre, ha száz, úgy száz jelöltre adja le szavazatát.

A szavazás titkosan, listákkal történik. Minden párt, mely részt akar venni a választási küzdelemben, köteles jelöltet állitani a kerületre eső összes mandátumokra. Ha tehát egy kerületre tiz mandátum esik, tiz jelöltnél kevesebbel egy párt sem veheti fel a harcot. Egyes emberek tehát nem állithatnak jelölteket, ehhez csak pártoknak van joguk. Már ez is egy nagy előnye ennek a rendszernek a régi fejett. Az eddigi eljárások szerint bizonyos számu polgárnak joga volt bárkit jelölni. Tizen vagy százan, asszerint, hogy hány jelölőt irt elő a törvény, összeállhattak és személyes avagy partikuláris érdekekből jelölhették a maguk emberét, minden elvi programm nélkül is. Az arányos rendszer szerint csakis elvi alapon lehet jelölni, ami nem jelenti azt, hogy kevés számu elvi alapon álló ember nem vehet részt a választásban, ehhez joguk van, de előbb pártá kell tömörülniök s mint párt nyilt elvekkel indulatnak csak a választási küzdelembe. A jelölések alapján hivatalos listák készülnek s csak azok fejhasználásával lehet szavazni. A arányosság elve a szavazatok felosztásánál jut kifejezésre s a következő módon történik. Az alapelv az, hogy egyik párt sem kaphat mandátumot addig, mig egy másik párt több szavazatára mandátum nem esett (O´Hondt elve). Ennek az elvnek gyakorlati alkalmazását egy egyszerü példa érthetővé teszi. (Egy kitünő magyar monografia: Rédei J.: Uj parlamentarizmus cimü könyve részletesen foglalkozik e kérdéssel, e példa is tőle való). Tegyük fel, hogy egy kerület választ három képviselőt és három párt küzd egymással. A-párt kap 15.000, B-párt 9000 és C-párt 1000 szavazatot. Már most hogyan történik a mandátumok felosztása a proporcionalitás elvei szerint? Az első mandátum nyilván az A-párté, amely a legtöbb szavazatot kapta. Melyik pártra jut a második mandátum? Az A-pártra jutott 15.000 szavazat. Tegyük fel, hogy ez kapta volna meg mindkét mandátumot, tehát elosztva kettővel a tizenötezret, 7500 szavazat jutott volna egy mandátumra. Most meg kell vizsgálni, hogy az elsö mandátumot megnyert pártra esett szavazatoknak a feje nagyobb vagy kisebb-e, mint a többi pártokra esett szavazatoknak a száma. A B-pártra 9.000 szavazat esett, ami több, mint amennyi szavazat egy mandátumra esnék, ha mindkét első mandátumot az A-párt kapná meg, a második mandátum tehát a B-pártnak jut. Ami a harmadik mandátumot illeti, az ismét az A-párté, mert a 7.500 szavazat több, mint a 4.500, amelylyel a B-párt kapna két mandátumot, ha a harmadik mandátum is az övé lenne. A C-párt nem jöhet tekintetbe, 1000 szavazattal nem juthat mandátum hoz, mert 7.500 volt az a legkisebb szavazat, mely mandátumhoz juthatott.

Ebből a példából láthatjuk, hogy a proporcionális választójog mellett is csak úgy érhető el az igazi demokratikus választójog végcélja, hogy lehetőleg minden szavazat képviselethez jusson, ha az eddigieknél sokkal nagyobb kerületekben történik a szavazás. Példánk szerint a C-párt 1.000 szavazata nem jutott képviselethez. Ha azonban a szavazás oly nagy kerületben történt volna, amely például 50 képviselőt választ, a C-párt más helyen lévő hiveinek szavazata összetevődhetett volna ezen kis kerület 1.000 szavazójának számával s a párt kisebbsége dacára is képviselethez juthatott volna.

Ámde még aránylag kisebb kerületi beosztás mellett is sokkal igazságosabb ez a rendszer, mint a többségi elv merev alkalmazása, Elsősorban hozzájárul a választási korrupció kiküszöböléséhez azáltal, hogy a választási küzdelmet csak elvi alapon engedi meg, megakadályozza partikuláris érdekek, klikkek és politikai kalandorok érvényesülését módot ad minden pártnak ahhoz, hogy számarányához képest érvényesülhessen és az által, hogy a kisebbségeket is parlamenti képviselethez juttatja, könynyebbé teszi uj :szociális eszmék érvényesülését.

A D´Hondt rendszer egy tökéletesebb formáját még érthetőbbé teszi egy konkrétebb példa, melynél egy nagy kerületben több. mandátumra szavaznak s ahol a szavazatarány kiszámitása az ugynevezett „diviseur-électoral” segitségével történik (Belga rendszer). Belgiumban a mandátumok felosztása akként megy végbe, hogy a központi választási hivatal a minden egyes listára eső szavazatok számát elosztja 1, 2, 3, 4 stb. számokkal s az igy nyert összeget nagyságuk szerinti sorrendbe csoportositja. Az igy kapott quotiensek sorrendjében az a quotiens, melynek sorszáma megegyezik a betöltendő mandátumok számával: a diviseur-électoral. Az 1910 évi belga választások eredményének felosztása könnyen érthetővé teszi a rendszert.

Belgiumban a brüsszeli kerületben 21 mandátum volt betöltendő s a választásban 3 lista vett részt: a katholikus-párt, liberális-párt és szocialista-párt. A szavazás eredménye az volt, hogy a katholikus-párt listája 129.152, a liberálisoké 99.634 és a szocialistáké 68.604 szavazatot kapott.

 

            Katholikus lista                      Liberális lista                             Szocialista lista

            1. 129.152 (1)                          99.634 (2)                                68.604 (3)

            2. 64.576 (4)                            49.817 (5)                                34.302 (7)

            3. 43.050 (6)                            32.211 (8)                                22.901 (12)

            4. 3.2.288 (9)                           24.908 (ll)                                17.150 (16)

            5. 25.230 (10)                          19.926 (14)                              13.720 (21)

            6. 21,525 (13)                          16.605 (17)

            7. 18.450 (15)                          14.233 (20)

            8. 16.144 (18)                          12.454

9. 14.350 (19)

10. 12.915

 

 

Minthogy 21 mandátumról van szó, a 21-ik quotiens 13.720, ez lesz a diviseur électoral. Most azután csak azt kell kszámitani, hogy ez a szám hányszor foglaltatik a listákra esett szavazatok számában és kész az eredmény. Ez a quotiens a katholikus lista szavazatainak számában 9-szer, a liberálisokéban 7-szer és a szocialistákéban 5-ször foglaltatik s igy osztatnak fel a mandátumok.

Az uj román választójogi törvényjavaslat a proporcionális választási rendszerek legprimitivebb formáján, az ugynevezett tiszta quotiens rendszeren alapszik. Ámde még ezt a primitiv rendszert is meghamisitva, eredeti formájából kivetkőztetve juttatja kifejezésre a tárgyalás alatt álló javaslat. A kormány választójogi tervezete szerint a szavazatok elosztása a következő módon történik. Szavazás után a szavazatok összességükben és külön listánként egybeolvasandók. Az a lista, mely a szavazatok 60%-át kapta, megválasztottnak nyilvánittatik. Ha a listák egyike sem kapta meg a szavazatok60o/0-át, akkor a következő módon fognak eljárni:

Az összes szavazók számát elosztják de egész kerületben választás alá kerülő jelőltek számával és mindegyik lista annyi mandátumot nyer, ahányszor az igy nyert összeg az illető lista által nyert szavazatok összegében meg van.

Ha ezek után is marad üres hely, az annak a listának jut, amely a mandátumok többségét nyerte, ha két üres hely marad, egyik a többségi listáé, a másik pedig azé, amely a szavazatok száma szerint következik, három vagy több betöltetlen hely esetén kettő a többségi listáé, a többit pedig szétosztják a többi listák között.

Szavazategyenlőség esetén a mandátumok egyenlően szétosztatnak az egyenlő szavazatokat nyert listák között, ha csak egy mandátum van, sorshúzás dönt. ´

            Mindegyik listában a mandátumokat a jelöltek a listába való beirás sorrendje szerint kapják.

            Ha az összes szavazók számának a kerületben választható jelöltek számával való elosztása után nyert összeget, tehát azt az egységszámot, amely szerint a mandátumokat kiosztják, egyik lista által elért szavazatok száma sem éri el, a mandátumok többségét annak a listának adják, amely a legnagyobb szavazatszámot nyerte el.

Ennek a törvénynek már az első paragrafusa, mely szerint a szavazatok 60%-át elnyert lista az összes mandátumok birtokába jut, homlokegyenest ellenkezik a proporcionalitás alapelvévei. Az arányos választójog legfőbb célja, hogy minden szavazat lehetőleg képviselethez jusson. A D´Hondt rendszer illusztrálására fentebb felhozott első példán, szerint A-párt kapott 2 mandátumot, a B-párt egyet. A román javaslat szerint ugyanebben az esetben az eredmény lesz, hogy A-párt kapja mindhárom mandátumat, mert hiszen elnyerte a szavazatok 600 %-át, B és C párt pedig nem jut mandátumhoz s igy 25.000 szavazatból 10.000 szavazat képviselet nélkül fog maradni. Nyilvánvaló, hogy ez a rendszer igy nem egyéb, mint a régi többségi elv változatlan fentartása, más tetszetősebb formában.

Abban az esetben, ha a szavazatok 60%-át egyik lista sem érte el, úgy az eredmény megközelitőleg ugyanaz lesz, mint a D´Hondt-rendszernél. Vizsgáljuk meg az 1910-iki brüsszeli választás itt ismertetett eredményét. a romári javaslat alapján. A 3-ik listára beadott összes szavazatok száma 297.390 volt s ha ezt elosztjuk a betöltésre kerülő mandátumok számával vagyis 21-el, úgy kijön quotiénsként 14.161. Ez a szám benfoglaltatik a katholikus lista szavazatai számában 9-szer, a liberálisokéban 7-szer, a szocialistákéban 4-szer. Igy kijönne 20 mandátum s a fen maradó 1 mandátum a javaslat szerint a legtöbb szavazatot elnyert listát, vagyis a katholikus pártot illeti. Végeredmény tehát: katholikusok 10, liberálisok 7, szocialisták 4 mandátuma a belga rendszer 9, 7, 5 mandátum-eredményével szemben.

Nem lehet vitás, hogy a belga eljárás sokkal igazságosabb eredményre vezet, mert a kisebbség szavazatarányának megfelelő nagyobb képviselethez jut általa.

Általában megállapithatjuk, hogy a Bratianu-kormány törvénytervezete nem jelent radikális választójogi reformot. A javaslat szerzői a proporcionalitás elvét vették alapul, de megriadtak egy ilyen gyökeres reform előrelátható következményeitől s a fele uton visszatáncoltak. A proporcionalitás elvét agyonütötték azzal a rendelkezéssel, hogy a szavazatok 60%-a az összes mandátumokat biztositja a többségi pártnak. A gyakorlatban tehát az lesz az eredmény, hogy amint eddig 50%+ 1 szavazatra törekedtek a pártok, most a választási küzdelem végcélja a 60% elérése lesz. Ez az eljárás lényegesen megkönnyiti az uralkodó nagy pártok választási küzdelmét. A 60%-os többség elérésével nem egy, hanem a kerületék nagysága szerint egyszerre 3-4-5 mandátum birtokába is juthatnak. Nyilvánvaló, hogy ez a régi, igazságtalannak felismert többségi rendszer konzerválását jelenti s a gyakorlatban nem nagy jelentősége lesz annak, hogy a ritkábban előforduló esetekben az arányosság elve kerül alkalmazásra.

 

 

 * Az 1926-os lapszám digitalizálásakor a betűhűség elvét alkalmaztuk.