Nem kell szociológusnak, sem politikusnak lenni ahoz a megállapitáshoz, hogy korunk az egyensúlyzavarnak nyugtalanitó állapotában van. Minden kornak meg voltak a maga, bajai, mindig voltak elégületlen és magukat kiélni nem tudó embercsoportok a társadalmi rétegződésen belül, tehát minden kornak meg volta maga betegsége. De ma az, ami régebben csak részjelenség volt, általánossá vált. Válság van. Gazdasági életnek, politikának, szociális együttélésnek, végső elemzésében az emberi életnek válsága. A szociológus hajlandó az egészet a gazdasági élet megbomlására visszavezetni, a politikus a politikai élet erőviszonyainak eltolódására. Mindezek lehetnek igazak és helytállók, de végeredményében az emberi lélek hozzájárulása nélkül nem jöhettek volna létre és hatásaikban is az emberi lélekre verődnek vissza. A kínzó nyugtalanság és bizonytalanság érzésében enyhitő volna valamivel tisztábban látni az okokat és eredményeket, megcsinálni a kor lelki mérlegét, nemcsak azért, mert a megismerés kiváncsisága hajt erre, hanem mert a .tájékozódás egyben lehetőséget nyújt a jövő kilátásainak megitélésére.

Amikor válságról beszélünk, akkor természetesen nem egy lokális jelentőség;] jelenségre gondolunk, hanem egész Európának válságára, melyet a különböző fekvésü országok különböző mértékben mutatnak fel. Ha ezt a különbözőséget tekintetbe vesszük, mindjárt szemünkbe ötlik, hogy szoros összefüggésben van az országoknak háboruban való részvétével és ennek mértékével. Egy délamerikai polgár, aki a háboru kitörése óta: csak nemrégiben látta viszont Európát, megdöbbenve állapitotta meg, hogy a háboru Angliát érintette, Franciaországot megsebezte és Közép-európát lesujtotta. Fokozatot látott, amely a háboru okozta veszteségekkel egyenes arányban áll.

A háborut az emberek csinálták, nem a diplomaták, nem a nehézipar egymagában. Ha az emberekben nem találtak volna visszhangra a háboru állitólagos okozóinak szándékai, akkor nem következett volna be. Aki a háboru kitörésének .lázas mámorára emlékszik, amely a nagy tömegeket magával ragadta, az egy percig sem kételkedhetik, hogy az emberek lelkében adva volt a lehetősége a véres és vad kitörésnek, melyet csak meg kellett inditani, hogy azután az első nehézségeken tul automatikusan folyon le. Legyen szabad tehát megszólalni a pszihológusnak és keresni azokat a lelki inditékokat, melyek az embereket esztelen és veszedelmes tettekre sodorják, melyek áttörik a kultura és civilizáció alkotta korlátokat és a fejlődésnek egyenes vonalát unos-untalan megzavarják.

Ha ezeket a nagy társadalmi jelenségeket teljes egészükben próbáljuk magyarázni, a méretek nagysága és a kérdéseknek bonyolultsága lehetetlenné teszi számunkra a tiszta látást. Van azonban egy út, amelyen sokkal könnyebben eligazodhatunk s ez az egyéni léleknek hasonló válságai: az idegbetegség, a neurózis. Ez en miniature ugyanazokat a lényeges tulajdonságokat hordozza magában, mint a társadalom lelkének válságai, jellemzi a nagy labilitás, a céIszerütlen reaktió, képtelenség arra, hogy erőit önmagának hasznára fordithassa, hogy bele tudjon illeszkedni a milieu adottságaiba és a szükséghez képest alkalmazkodni tudjon hozzá. A neurotikus beteg folyton keresi önmagát és sohasem találja meg, elhatározásaiban bizonytalan, célkitüzéseiben tulzott, erejét terméketlen próbálkozásokra forditja vagy teljesen indokolatlan és saját magára nézve. is érthetetlen cselekedetekben, a neurotikus tünetekben adja ki. Ha igy vázoljuk az idegbeteg embert. mindjárt feltünik az _a meglepő analógia, amely közte és korunk lelkülete között van. Nem látjuk-e európaszerte a társadalom kínos vergődését valami cél, valami értelem után, nem mutatja-e minden ténykedésében a neurotikus bizonytalanságát és ingadozását? ldőszerütlen áramlatot dob felszinre, hogy azután ismét elejtse, lelki produkciójában céltalan és értelmetlen termékek születnek, néha váratlanul sulyos kitörések rázzák meg. hogy utána teljes passzivitásba essék vissza. Mindezt pedig produkálja látszólagos célszerütlenséggel és indokolatlansággal, mintha valami titokzatos démonikus erő hajtaná. hogy önmagát rontsa meg. Ime a neurózisnak tipikus képe. Megcsinálhatjuk korunkról a diagnózist: korunk neurotikus.

Egy lépéssel közelebb jutottunk célunkhoz. Ha megtudjuk érteni a neurotikus embert a maga furcsaságaival. akkor talán magyarázatot fogunk kapni korunk neurozisára is: Ebben a reményben tegyük meg a kerülő utat az egyén pszihologiáján keresztül és próbáljuk megérteni, mi a tartalma. a neurozisnak vigyünk egy kis rendszert annak látszólagos rendszertelenségébe és keressük meg azokat a: kapcsolatokat, amelyek azt a kor lelkével összekötik.

Az egyén lelki fejlődése folyamán. születésétől felnőtt koráig, a fejlődési fokoknak egész során megy keresztül. A fejlődést általánosságban az jellemzi, hogy sorozatosan kénytelen lemondani ösztönös, egoisztikus tendenciáinak kiélésétől, alkalmazkodnia kell a környezet követelményeihez. A gyermek primitív ösztönei elfojtás alá kerülnek, a tudatból kiküszöbölődnek s a lelki életnek azon részébe szorulnak, amelyet tudattalannak nevezünk. A növekedés folyamán mind ujabb és ujabb lelkitartalmak válnak tudattalanokká, ugy, hogy a felnőtt emberben két nagy világ áll egymással szemben: a tudattalan a maga veszélyes és kártékony ösztöneivel és a tudatos Én. amely fölött őrködik a szigoru bíró, a lelkiismeret. mint morális és etikai iteleteinknek legfőbb fóruma. Az itt vázolt fejlődés. melyre a Freud-féle pszichoanalizis deritett világot. nem valami egyszerü és simán menő folyamat. Azegyes fejlődési fokoknak elérése nem megy könnyen, az érvényesülni akaró ösztönélet szivósan védekezik, ellentáll és sokszor. csak kétségbeesett küzdelmek után adja fel pozicióját. Mindenki, akinek gyermeknevelés volt a feladata, sokszor meggyőződhetett erről. Az egyik veszedelme tehát a lelkiélet fejlődésének az. hogy az ösztönélet nem hagyja magát elfojtani és megmarad a maga antiszociális tendenciáival akkor is. amikor a fejlődés már egymagásabb fokot tenne szükségessé. A másik veszedelem akkor fenyegeti a lelkiéletet, mikor annak fejlődése többé-kevésbbé már be van fejezve — ez a neurózis. A pszihoanalizis ahoz a jelentős megismeréshez vezetett el, hogy a neurózis nem valami ujszerü és teljesen idegen, kivülről betolakodott. zavar, hanem magában a lelkiéletben keletkezik és feltételei a lelkiélet szerkezetében adva vannak, Láttuk, hogy a gyermeki lélek primitiv ösztönei nem küszöbölődnek ki a lelki életből, hanem csak a tudattalanba szorultak ki. Ebből a gazdag forrásból merit a neurotikus s a betegsége nem egyéb, mint visszatérés a már régen elhagyott, tudattalanná vált ösztönélet kiéléseihez. Azt teszi tehát, hogy az aktuális élet valóságával próbálja összeegyeztetni a primitiv ösztönök anakronizmusát s ha ebbe a küzdelembe mélyebben belepillantunk, cseppet se csodálkozunk, hogy ez az összeegyeztetés nem sikerül és a beteg minden törekvése neurotikus szimptómákban sikkad el.

Az emberiség is évezredekre visszanyuló élete folyamán. fokozatos fejlődésen ment keresztül a majomembertől a kulturemberig s ezen fejlődés meglepően hasonlit az egyéni lelkiélet fejlődéséhez a csecsemőtől a felnőttig, söt a folyamat lényegében ugyanaz. A primitiv ösztönélet törekvéseit kellett az emberiségnek is elfojtania magában és kialakitani helyébe a tipikusan emberi lelki terméket, a kulturát, minden tartozékával, vallással, erkölcscsel, művészettel, tudománnyal és társas együttéléssel. Ezen fejlődés rendjén ugyanazon nehézségek merültek fel az emberiség számára, mint az egyéni .lelki fejlődésben. Az ösztönélet egyes pontokon makacsul ellenállt s ha a hajtóerők nem voltak elég erősek, akkor a fejlődés meg is akadt egyik vagy másik fejlődési fokon. A néprajzi tudomány ragyogó példáit mutatja ennek a fejlődési elmaradásnak. Amig Európa népei magasrendü kulturát és civilizációt termeltek ki, a Csendes-oceán szigetein és Afrika belsejében élnek népek, melyek még a kanibálizmus stádiumában vannak, primitiv és sötét babonák, mágikus elgondolások képezik lelkük legmagasabb tartalmát. Egy kirándulás az etnográfiában végig vezetne minket az emberi fejlődés egész skáláján. A fontos azonban mostan reánk nézve az a tény, hogy a kulturember fajfejlődése során végigcsinálta differenciálódás egész lépcsőjét s ugy jutott el az alacsonyabb fokról magasabbra, hogy az előbbit elfojtotta magában. de sohasem tudta teljesn kiküszöbölni. Az emberiségnek ily módon épen ugy kialakult a tudattalanja, mint az egyénnek s a tudattalan összetevői épen ugy az elfojtott primitiv kiélésekből állanak, mint az individuum tudattalanja.

Ez a körülmény, amely még szorosabbá teszi az analógiát az emberiség és az egyén lelkiélete között, magával hozza, hogy az emberiség lelki életét a háttérben ott lappangó és fenyegető tudattalan ugyanolyan veszélyes helyzetekbe hozhatja, mint az egyént. Az egyén veszedelme a neurózis, amelynek lényegét regresszióban, a primitivebb lelkiállomásokra való visszatérésben ismertük meg. Ennek a regressziónak a lehetősége a nagyobb csoportokban élő emberekre nézve is fennáll és a kulturhistória számos példáját tudja ennek felmutatni mint a milyenek például a mexikói indiánok, kinaiak kulturális regressziói.

Ezen hosszu, de kényszerü elkalandozás után visszatérhetünk kiindulási pontunkhoz. Konstatáltuk, hogy korunk beteg és feladatuk, hogy tüneteit elemeire bontsuk szét és megállapitsuk, milyen részeiben és milyen mértékben tért el az egészségestől. Ha korunk jellemző tünetére akarunk rámutatni, kétségkivül első helyen áll az erőszakosságnak feltünő előretörése. Az emberi életnek, szabadságnak, morális és testi épségnek régen volt akkora veszedelme, mint ma. A politikában ezt a diktaturák fejezik ki. Fascizmus, bolsevizmus és másnemü diktaturák szükségképeni következményei a kor lelki állapotának. Politikai gyilkosságok Németországban épp ugy, mint Bulgáriában megszokott módszere lettek a politikai érvényesülésnek.. Az "egyéni akció" hirhedt megjelölése csak enyhe kifejezés, eufémia arra a lelki regresszióra, amelyet az ember végigcsinált, amikor érdekeinek életeket áldoz fel. Mert épen az különbözteti meg a primitiv embert a fejlettől, hogy ösztönös akarásait alá tudja rendelni mások életérdekeinek. Van azonban még egy aggasztó jelenség korunkban s ez az, hogy nemcsak egoisztikus érdekek azok, amelyek veszedelmes tettekre ragadnak embereket, hanem az erőszakosság maga őncéllá vált, valóságos szadizmussá fajult s a kegyetlenkedési hajlam tömegeket tud mozgósitani más embercsoportok ellen. Ez ébredt föl a háboru kitörésekor lelkesedő tömegek lelkében, ez fűtötte a harctér minden szörnyüségében az egymás ellen rohanó feleket. Valami elementáris és primitiv ösztön, mely ott szunnyadt az emberiség lelkében, mint egy rég elfelejtett emlék az őskor egymással küzdő vadjainak életéből, amint alkalma adódott, feltört a mélyből és elfoglalta mindazokat a poziciókat, melyeket addig a kultura épitményei tartottak megszállva. Rá kell mutatnunk hangsulyozottan erre, mert ez egyik jellemzően neurotikus vonása korunknak. Neurotikus, mert regressziv jellegü, mert nincsen más célja, mint a kielégülés. Hogy néha eszmei jellegét vesz föl, mint amilyen a háboru után annyira lábra kapott antiszemita és más hasonló eszmei, de azért agressziv mozgalom, az csak fokozza még hasonlóságát a neurotikus tünettel, melyben a tudattalan, ösztönös tartalom szintén nem jelentkezik a maga meztelenségében, hanem valamilyen burkolt formában lép fel. A pszichoanalizis kimutatja, hogy a neurotikus számos tünete mögött heves szadisztikus indulatok lappanganak s ezeknek forrása a korai gyermekélet idejébe tehető, amikor a szadizmus a lelkiélet természetes tartozéka. Az emberiség életének is megvolt a maga szadisztikus korszaka sebből merit vagy helyesebben ehez tér vissza korunk számos megnyilvánulása.

Minden kornak van egy igen finom jelzőkészüléke, amely pontosan visszatükrözi azokat a lelkiáramlatokat és irányzatokat, melyek a kort uralják. Ez a kor művészete. A ma művészete rendkivül érdekes adalékokat szolgáltat annak a regressziónak az ábrázolására, melyet mint korunk jellemzőjét vettünk fel. Az expresszionista képzőművészet felhagyott a hagyományos formával s visszatért ahoz a primitivséghez és irreálitáshoz, amelynek mását a néger művészetben és a gyermekek naiv produkcióiban találjuk meg. Egy expresszionista kiállitás és egy séta valamely etnográfiai muzeumban, ahol a primitiv képek művészi termékei vannak lelhalmozva vagy a gyermekszoba alkotó műhelyében, megdöbbentő hasonlóságokat tár szemünk elé: Mintha a művész azt akarná mondani" nézd meg magadat korunk embere, primitivvé lettél, mint Afrika négere vagy a gyermekek." Nem változtat ezen a tényen semmit az, hogy oly sok ember idegenül áll ezzel a művészettel szemben, mert a művész érzékeny szeme messzebbre és mélyebbre lát, mint a nézőé.

Korunknak másik jellemző vonása kifejezett materializmusa. A háboru utáni évek pénzügyi élete olyan jelenségeket mutat fel, amilyenek páratlanul állanak a pénz történetében. Nemcsak a tőke vett részt a pénz után való őrült hajszában, hanem ez általános jelenséggé válott, amely átitatta a társadalom összes rétegeit és nem kis mértékben járult hozzá a morális értékek lezüllesztéséhez. Korunknak a tömegek szemében nem az Einsteinok és Romain Rollandok a hősei, hanem a Boselek és a Castiglionik s ha más módon nem lehet, a herceg bankjegyhamisitással próbál segiteni magán. A pénz mindig nagyon fontos volt, de ilyen nagy jelentőségre sohasem emelkedett, mint ma. Minden emberi produktum értékmérőjévé lett, morális sikerek, tudomány, művészet csak annyit érnek, amennyi pénzzé átválthatók. A pénz valóságos mágikus hatalommá válott, amely kikezdte a legszigorubb puritánságot és megingatta az absztrakt értékekben való hitet. Ha ennek a jelenségnek meg is vannak a maga gazdasági okai, mégsem lehet véletlen az a mély pszichológiai´ kapcsolat, mely a tudattalan lelkiéletben az anyagi értékeket a szadimussal összeköti. Pszichoanalitikusok előtt valósággal közhellyé válott már az a megismerés, hogy az anyagiak iránt való érdeklődés és szadizmus a lelkiélet ugyanazon kezdetleges fokán érvényesülnek. Messzire vezetne ennek részletekbe menő ismertetése, de kivánatos az összefüggés leszegezése, melynek felismerése még abból az időből származik, amikor korunk válsága nem is volt érezhető.

Csábitó gondolat volna lépésről-lépésre haladva kimutatni, hogy korunk minden megnyilvánulásában hogyan jut érvényre a regressziónak folyamata és mint alakul ki a sok mozaik-szemből neurózisának képe. A képnek a tisztaságát elhomályositja kissé az, hogy aprimitiv kiélési formák fölött még megmaradt a kulturának és civilizációnak felépitménye vagyis a regresszió csak részleges volt, csak az ösztönéletre szoritkozott s az intellektualis életet s annak termékeit nem rántotta magával. Ez szerencse is, de veszedelem is egyben. Szerencse, mert — hogy megint az ideggyógyászati analógiára hivatkozzam — csak a neurózis fokáig vitte el az emberiséget és nem rántotta le abba a mélységbe, amelyet gyógyithatatlan elmebetegségnek nevezhetünk, ahol az intellektuális élet is szétesik. S igy még megvan a lehetősége az egyensúlyzavar kiküszöbölésének. Veszedelem pedig azért, mert korunk embere bár primitiv ösztönei uralma alatt él, de felruházva kulturájának és civilizációjának minden fegyverével, olyan mint a gyermek vagy a vadember, akinek ha fegyvert adnak a kezébe, feltétlenül bajt okoz vele, nem tudva mértéket tartani annak használatában.

Ha az orvost beteghez hivják, a beteg s az aggodó hozzátartozók azt kérdik tőle, mikor mulik el a betegség is mi lesz a vég. Korunk betegágyánál állva mi sem elégedhetünk meg a diagnózissal. Meg kell próbálnunk megtalálni a kiutat ebből a

zürzavarból és módot kell keresnünk a gyógyulásra. A neurótikus beteggel úgy szoktunk csinálni, hogy lassanként rávezetjük azokra a tudattalan motivumokra, melyeket tünetei tartalmaznak s ha sikerül megláttatni vele, hogy az, amit produkál betegségében, tiszta anakronizmus, kisértet a multból, egyengetjük az útját annak, hogy regressziójából visszatérjen.

Azt hiszem, ugyanaz a teendő a beteg emberiséggel. Meg kell mutatni neki, hogy primitiv Énje támad fel és az készteti esztelen cselekedetekre, meg kell láttatni vele, hogy a fejlődés, amit évezredeken végigcsinált, nem véletlenség volt, hanem szükségszerüség és minden lépéssel, amivel előrehaladt, elavult értékeket cserélt be ujakra és magasabbrendüekre. Meg kell mutatni neki is, hogy regressziója anakronizmus, melyet nem tud össze. egyeztetni a ma kulturájávaI és két út áll előtte: vagy megrendszabályozza ösztönéletét kulturájának megfelelően vagy lerántja kulturáját is arra az ösztönéletfokra, amely regressziójának megfelel. Akkor halott emberiség lesz belőle, melynek romjai felett ki fog ujra sarjadni az élet és lassu évszázadok vagy évezredek alatt kifejlődik egy uj emberiség a hozzátartozó uj kulturával.

* Az 1926-os lapszám digitalizálásakor a betűhűség elvét alkalmaztuk.