Franz Oppenheimer, aki annak idején der Staat cimű nagyművével komoly feltünést keltett, a Neue Rundschau januári számában „Az állam és a bűn” cimmel az államok kriziséről értekezik. Az állam eredetének fogalma a legujabb időkig meglehetősen tisztázatlan volt, mert az etnologusok, jogászok, bölcsészek az állammal, mint „megismerési tárgygyal” foglalkoztak. Sohasem az állammal, mindig csak az államokkal, melyeknek életfolyamatát leirni és racionalisan megmagyarázni igyekeztek. Egyedül a szociológiának, mint szintétikus tudománynak kínálkoztak módszerek, hogy az állam alapproblémáját megoldja.

Régebbi időkben az államot egy fejlődési sor legmagasabb fokának tekintették. Horda, horda kötelék, törzs, törzskötelék: előlépcsők, államok, népek szövetsége, világállam, ezek későbi és részben utópisztikus fejlődési fokok. Az „ős-állam”: a primitív emberhorda e tanítások szerint, ez azonban a modern szociologia megvilágításában tarthatatlannak tetszik. Már Gumplovicz is feladta ez elméletet, amellyel szembehelyezte a „Szociologische Staatsidee”-t. Ez utóbbi szerint az állam nem belső, immanens erőkön fejlődött fel az alsó fokokból, hanem kívülről jelentkező meghóditó erőszakkal, mely az emberek egyik csoportjának alávetette a másikat.

Az állam előtti organizációk még a családi közösség ismérveit, a béke, testvéri segélynyujtás, egyenlőség jegyeit hordozták. E primitív közösségi életben nincs gazdasági, politikai és nacionális külömbség. E helyi erők azonban nem fejlődtek tovább. A történelemelőtti időt a történelem korszakától egy mélység választja el, amelynek közbeeső szakaszát Wilhelm Wundt „a vándorlások és hóditások korának” nevezi. A vándorlások és hóditások viszont gazdasági, politikai és szociális tagoltságot vonnak maguk után, kitermelik a történelmi államot, amely szociológiai formula szerint osztály szervezet, mig a történelemelőtti csoport osztálynélküli közösség volt.

A kezdődő osztályszervezetek kénytelenek kifelé határokat létésíteni, befelé rendet felállítani, hogy hóditói mivoltukat érvényesítsék. A régebbi államjogászok e szekunder jellegü segédcélokat az állam primer céljának tekintették, holott e segédcélok nem ok, csak velejáróként könyvelhetők el. Ma az történik, hogy az államfilozofia  e vágytörekvését visszaprojektálja a történelembe: arról, aminek az államnak lennie kell: a szabadok és egyenlők közötti társasági szerződés mindenki joga biztosítása végett, arról azt hiszik, hogy kezdetben is ez volt, csak egy bűnbeesés változtatta meg a fejlődés útját. Igy képzelte el Szent Ágoston is, aki a civitas deit élesen szembehelyezte a civitas diabolival. Hasonlóképpen a természeti jog jogászai is.

Oppenheimer szerint volt bűnbeesés, ha nem is olyanformán, ahogyan a klasszikus államjogászok elképzelik. Az emberiség nagy bűnbeesése, hogy a hajdani alárendelteknek, akik népei csoporttagjai leltek, vissza kellett volna adni a teljes szabadságot és gazdasági egyenlőséget. Ez nem történt meg; ellenben a lelkiismeret megnyugtatása végett „Verschiebung”-ot alkalmaztak, mondván, hogy a hóditó faja jobb, mint a meghóditotté, tehát annak kell uralkodni. Igy jött létre a faji kiválóságok teoriája.

Az emberek cselekvő ösztönei és értékelései különböző korszakok két rétegeződéséből tevődnek össze. Az előbbi réteg a társadalom előtti vadság hozománya. E réteg néhány valódi és néhány pseudoösztönből, mint például szuggerálhatóság, utánzási ösztön, rokonszenv tevődik össze. E már adott élettani apparatushoz hozzátapadnak minden emberi csoportban azok az értékelések és cselekvési hajlamosságok, amelyek csoportfenmaradási célokat szolgálnak. E csoportban kifejlődnek pszihikai ragasztók gyanánt „jog konstansok”, amelyekre legtiszteletreméltóbb kifejezést a tízparancsolatban találtak és amelyeket egy későbbi kor jus gentiumnak nevez. Ez egy ősi erkölcsi ösztön — az összes csoportbeliek egyenlő megvédésének parancsa a csoportban, más csoporttal szemben — és nélküle minden csoportnak robbania kellene Már most az ős ősztön mellé minden csoportban különleges normák és parancsok járulnak, amelyeket minden beleszületett csoporttagba domestikációval, tehát hagyományokkal és neveléssel idegeznek be. Ezek megsértése bűn, vétség, bűntett, gyalázat. Az első emlitett réteget asszociális állatinak nevezhetjük ; ez utóbbi mint a szocialisan rendezett és csoportszabályokkal a mozdulatlanságig lekötött emberi jelenik meg.

Oppenheimer a tények teljességének leszögezése okából megjegyzi, hogy a modern felső réteg emberei megtanulták, hogy e szociális feltételek alól kisebb nagyobb mértékben kivonják magukat. Ez emancipációs folyamat betetőzése a szabad, teremtő egyéniség, amely feloldozza magát a csoport kényszer alól, büszke autonomiájában csak a saját tömegeire hallgat. E legfelsőbb rétegnek azonban az állam és a bűn problémájának taglalásánál nincs szerepe.

Tisztába jöve e kettős rétegeződéssel, világosabbá válik a „Verschiebung” ujabb fajtája. A bűn, amely az állam emberében él, elrejtőzik társadalmának norma-készülékébe, a speciális viszonyokba, amelyek kitermelték az uralmat, az egyenlőtlenséget és a kizsákmányolást tették alkotmányuk alapkövévé. A nyugtalankodó, finom érzésü szociális lény azonban a bűn székhelyét nem a felső, hanem az alsó rétegben keresi. Azt hiszi, hogy állatiassága miatt kell tönkre mennie, noha mint ember a bűnös. Hajlandó a „husát” venni fenyítés alá, ahelyett, hogy a társadalmat reformálná meg.

Minden bün az államtól származik — jelenti ki Oppenheimer és hivatkozik többek között Queteletére, aki szerint minden állam hallgatólagosan szabályos „Kriminalbudgettel” dolgozik, amelynek „Követel” tételeit azon szegényeknek kell megfizetni, akiknek az égi hatalmak adósok maradtak. Még az ugynevezett természetes bűnösöknél is ez az eset, mert ezek száma egészséges normális viszonyok között a legritkább volna, esetleg el is tünne.

A társadalomnak és az államnak nagy defektusa az, hogy vannak “gazdag” emberei, akik — erre mér Lessing is rámutatott — elég vagyonosak ahhoz, hogy megvásárolhassanak másokat. Különbséget kell tenni „gazdag” és „vagyonos” ember között. A nagy korszakokban, a perikiesi időkben, a renaissance korában, a művészet, filozófia, tudomány virágzása idején „vagyonos” polgárság volt, nem pedig gazdag. Ez utóbbi Oppenheimernek terminológiájában nem egyéb, mint nemcsak javak, de emberek feletti rendelkezés joga. Ahol a felső réteg részben vagy egészben elkorcsosodik, abból az okból történik, hogy a gazdagok embereket vásárolnak meg, akik elég szegények ahhoz, hogy eladják magukat. Valahányszor kiélesedtek egy államon belül az osztályellentétek, a kultura szép virágai elhervadtak.

Az állami szervezet lényegében véve nem más, mint gátlások (Hemmungen) létesítése az impulzus ellen. De ha az állami kötelékek az egyénnel szemben meglazulnak, úgy meg kell lakolni e Hemmungekért is. A jelenlegi társadalom antiszocialis „rendje” szükségszerűen kitermeli több és több emberi lélekben az „antiszociális” magatartást, amelyet bűnnek nevezhetünk. Más szóval: a normák és imperativumok készüléke, a mely egy közösségen belül élő embernek tevékenykedését megszabta és amely ösztönei elé erős gátlásokat állított, erejét materiális hatályaival együtt jórészt elveszítette. Ez „az állat”, amely lerázta béklyóit.

Igy mondják. De az állat ártat lan, bűnnélküli, mint a természet maga. Étvágy jó táplálkozáshoz, a nemi élet szeretete, öröm az ékességben és a tiszteletben. Mindez fejlett társadalomban inkább kielégíthető, mint az elszigetelt állat állapotában, amelynek alig van ereje, hogy a táplálkozásnak és a fajfentartásnak éljen. A szociális gátlások igy erősebbek, mint az állati ösztönök, sőt a közösségben élő ember még büszke is arra, hogy engedelmeskedhetik, de ha a társasélet szétesett, az ösztönök szétverik a gátakat. Minden, ami bűnként történik itt, nem azon nyugszik, hogy a természetes állat nagyon megerősödött, hanem, hogy a társadalom bűnbeesése következtében a gátlások meggyengültek. Mi a megoldás ? Lessing, az aufklérista azt hitte, hogy a fel világosodás, a műveltség megöli az államot, mert megalakul a teljesen művelt emberek társadalma, amely átveszi az állam tevékenységét, anélkül, hogy az állam tovább létezne. Ám ma már nem lehet hinni ilyen jóslatokban. A megmentés útja az, hogy a közösséget, a civitas deit, megszabadítsuk élősdieitől, az államtól, a civitas diaboli-tól. Ennek útja a társadalomnak egészséges és erős átszervezése. Ez esetben a jogi állapot, amely minden történeti és jogbölcselet feladata, rendithetetlenül meg áll. Lessing-szabású teljesen művelt egyéniségek majd csak ezután jelentkeznek nagyobb számban. Ki kell irtani a hatalommá lett erőszak maradványait a társadalmi testből: a meghódításból és alá vetésből származott tulajdonjogokat. Az új emberiség ideálja: az „osztálynélküli társadalom”. Ha a társadalom az utolsó pillanatban nem reorganizálja magát, menthetetlenül felmorzsolódik a gigászi kapitalizmus és Kelet szovjet-szocializmusa között az egész európai civilizációval együtt.  (l.)