Demeter M. Attila: Republikanizmus, nacionalizmus, nemzeti kisebbségek

Bár egész élete során idegen volt, Politikájának alighanem legtöbbet emlegetett szöveghelyén Arisztotelész kimondja, hogy az ember társas lény, természeténél fogva közösségalkotó. Érteni is véljük eme kijelentését, méghozzá rendszerint úgy, mintha az individuum elsődlegességére vonatkozó modern elméleteink avíttas cáfolata volna. De vajon mi történik az olyan egyénekkel, akik valamely csoporthoz való tartozásukat önnön identitásuk szerves részének tekintik, és ennek politikai elismeréséről sem szívesen mondanának le? Nos, ilyen emberekről szól Demeter M. Attila harmadik kötete. Helyzetüket a  szerző a politika aktuális szerkezetváltozása kapcsán a régebbi technokrata próféciák jótékony csődjeként írja le. Mert úgy tűnik, hogy a dolgok igazgatása világnézeti vitáinkat, véleménycseréinket minden előzetes elvárás ellenére még mindig nem helyettesítette, sőt mostanság egyre újabb csoportok, nem utolsósorban nemzeti kisebbségek bukkannak elő a nyilvánosság terében. A republikanizmus-kötet első része egy, ez utóbbiakat különösen érzékenyen érintő kérdéskört vitat meg, jelesül a nacionalizmus születését az állítólag internacionalista francia forradalom szelleméből, ahol is a demokrácia és a nacionalizmus közötti átjárószobának a nemzeti szuverenitás eszméje bizonyul, melynek kiépítési terve a gyakorlatban nem más, mint asszimiláció, és ezt aztán más oldalról az ún. „nemzeti lényeg”, egyik legelvontabb absztrakciónk naturalizálása támogatja meg. Felülírható-e az állami asszimilációs haditerv, amint azt a klasszikus liberálisok vélték, pusztán az illető csoporthoz tartozó egyének jogainak szavatolása által? A könyv második részének tanúi magyarok. Míg báró Eötvös József véli, hogy a kisebbségek mesterkélt konzerválását a civilizatorikus haladás amúgy is átlépi, az erdélyi Balogh Artúr már a liberális elvek kereteit tágítaná ki, hiszen a nemzeti szuverenitás legfeljebb etnikailag homogén államokban működőképes, már ha egyáltalán volnának ilyenek, szóval a nemzeti kisebbségek önálló jogalanyiságának követelménye megkerülhetetlen. Valódi, nagyrészt angolszász márkájú argumentációs instrumentáriummal zárul kötetünk a kollektív és a kulturális jogok védelmében, miközben a szerző ezeknek kritikáit sem hanyagolja el. Mi több, munkájának egyik legfőbb erénye, hogy a kisebbségi nacionalista diskurzust elegánsan megkerülve helyenként szívesebben marad aporetikus, mindezzel egyébként a legjelesebb politikai filozófiai hagyományhoz híven, hogy végül is, közvetve színt valljon, a republikanizmus védelmében írott esszéjével Arisztotelészhez kanyarodva vissza. (Pro Philosophia, Kvár, 2005.) – R. L.

Ungvári Zrínyi Imre: Dialógus, interpretáció, interakció

Méltatás helyett két rosszhiszemű megjegyzést teszek, mely az ilyesfajta, her-meneutikáról, párbeszédről és kommunikációról írott könyvek kapcsán felmerülhet. Az első kifogást, mert ez nyílt formában szakmai körökben ritkán fogalmazódik meg, egy szépirodalmi szöveg alapján vagyok kénytelen rekonstruálni. Molière úrhatnám polgárának, Jourdain úrnak a filozófiatanárával folytatott eszmecseréjéről lenne szó, melynek a derék tanonc számára legfontosabb felismerése nem más, mint hogy már negyven esztendeje prózában beszél, de erről mindaddig azt se tudta, hogy mi. Aztán meg, emígy a második, emlékezzünk csak Jacques Derrida és Hans-Georg Gadamer 1981-es párizsi találkozására, amikor is előbbi minden kertelés nélkül kimondta: „egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy valaha is részünk volna ebben a tapasztalatban, amit Gadamer professzor leír, hogy egy párbeszéd során tudnánk, tökéletesen megértettek minket, hogy átélhetnénk a visszaigazolás örömét”. Két, egymásnak homlokegyenest ellentmondó észrevételről volna szó. Egy derűlátóról és egy szomorúról. Az első szerint a megértés dolga túlságosan könnyű, legalább annyira, mint prózában beszélni, emiatt nem szorul rá, hogy kimondottan vizsgálják. A második alapján meg éppen lehetetlen, mindig részleges, és ezért fölösleges a rá vonatkozó reflexió. Vagy fontoskodás, vagy naivitás volna a dialógusról és az interpretációról könyvet írni?! Ami az elsőt illeti, a filozófiának nemhogy feladata a tényleges, hétköznapi tapasztalatainkkal foglalkozni, de ezeken kívül nem is igen képzelhető el számára egyéb, valóban releváns probléma. Másrészt, hogy Derrida ellenvetését se hagyjuk szó nélkül, persze hogy sohasem értenek meg minket teljességünkben és csak úgy minden további nélkül. Ám éppen mivel a megértés korántsem eleve adott, hanem annak feltételeit nekünk magunknak kell tudatos erőfeszítés által újra és újra megteremtenünk, értelmes lehet azzal foglalkozni, hogy mi zajlott le akkor, amikor ez bekövetkezett, és hogyan eshet meg velünk ilyesvalami újra. Valahol félúton volnánk hát egymás felé, márpedig félúton nem érdemes kiszállni, még ha ítéletnapig utazunk is. (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2005.) – R. L.