Van-e egészségbiztosítás Romániában? A válasz egyszerű: van, de nem jó!

A kommunista diktatúra alatt mindent, ami az egészségügyhöz tartozott, az Egészségügyi Minisztérium irányított, minden  állami tulajdonban volt, az orvosokat és az egészségügyi személyzetet az állam fizette az országos költségvetésből. Olyannyira, hogy Bukarestben döntötték el, melyik kórház kaphat röntgenkészüléket, mentőkocsit, hová helyezik az orvost, nővért, mi több, ha egy szakorvos, mondjuk, Kolozsvár egyik kórházából át szeretett volna menni egy másikba, az is a minisztériumtól függött. Minden intézménynek kiosztották azt a kevés pénzt, amennyit akartak, és ezentúl nem volt apelláta. Sikerült is Romániának „leküzdenie magát” a legutolsó helyre, mármint nálunk volt a legalacsonyabb az átlagéletkor egész Európában. Szültek a szegény anyák, mert muszáj volt, de több mint negyvenezer nő halt meg kriminális magzatelhajtási kísérlet következtében.

Az új egészségügyi törvények a forradalom után lázba hozták az orvosi társadalmat, mert megcsillantották a demokratikus, emberközpontú egészségügyi  ellátás lehetőségét. Minden diktatúra centralizálást jelent, ezt kellett tehát lebontani és normális európai rendszerrel helyettesíteni, de bármennyire hihetetlen, ez még a mai napig sem sikerült. „Azt hittem, az egészségügyi reform már megtörtént. Hát nem. Még folyik. Újra kell gondolni egy sereg kérdést” – nyilatkozta Markó Béla.

Mi több, a már félig-meddig decentralizált intézményeket a minisztérium újra központosította, és továbbra is fenyeget a diktatórikus vezetés veszélye.

1990 májusától mostanig több mint háromszáz egészségügyi törvényt szavazott meg a Parlament, ezeknek nagy része európai szintű, mert Románia Európai Unióhoz  való csatlakozása ezt megköveteli, de vannak fölösleges, sőt káros törvények, rendeletek is. (Miután tíz évig voltam parlamenti képviselő, egy ciklusban az egészségügyi bizottság elnöke, egy ideig egészségügyi miniszter is, tudom, miről beszélek.)

A teljhatalmú minisztérium hatáskörét 1990 után sikerült három részre  osztani, így két új vezető intézmény jelent meg.

Az új egészségügyi rendszer olyan, mint egy madár. Olyan madár, amelyiknek az egyik szárnya az Egészségügyi Biztosítási Pénztár, a másik az Orvosi Kamarák (Orvosi, Fogorvosi, Gyógyszerészi Kamarák), a madár teste pedig maga a minisztérium. Rajta a tollak azok a törvények, amelyek a három alapintézmény működését szabályozzák. Egy madár csak akkor tud repülni, ha mind a két szárnya egyformán erős, és a test súlya nem haladja meg a szárnyak erejét.

Az Egészségügyi Biztosítási Pénztárról szóló törvény (1997/145) életbelépése történelmi jelentőségű, ez a forradalom utáni Románia legfontosabb egészségügyi törvénye, mondhatni az alkotmánya. Ez a törvény a beteggel és csak a beteggel foglalkozik. Hétévi kemény munka eredményeként született meg, az 1856-os (!) német törvényre épül, de minden erre érdemes európai törvény felhasználásával. (A Bismarck által jóváhagyott német egészségbiztosítási törvény a másfélszáz év alatt több mint 2400 módosítást szenvedett, de még ma is érvényben van, mert jó.) A mi törvényünk már az első szakaszban leszögezi, hogy az egészségbiztosítás  „decentralizáltan, a szolidaritás és szubszidiaritás elve alapján működik”. Törvénynek ennél demokratikusabb, humánusabb és keresztényibb alapelvei nem is lehetnek. Mellesleg: kimondja a megyei pénztárak autonómiáját is. Sajnos azonban mindezeket a nemes elveket gyakran semmibe veszi a napi gyakorlat, sőt a további törvényhozás is.

Az Orvosi Kamara törvénye (1995/74) és később a Fogorvosi, Gyógyszerészeti és Orvosasszisztensi Kamarák törvényei alkotják a madár másik szárnyát. Ezek a törvények csak a beteg ellátását-gyógyítását szolgáló személyzettel foglalkoznak.

Az elmondottakból következik, hogy az egészségbiztosítási pénztárak és a kamarák önálló, autonóm intézmények, saját működési szabályzatuk van, és nincsenek alárendelve a minisztériumnak! De ha a beteg is, az őt ellátó személyzet is külön-külön intézményhez tartozik, akkor mi marad az Egészségügyi Minisztériumnak?

A válasz az, hogy a minisztérium nem szakmai, hanem politikai intézmény, a mindenkori kormány része, feladata az egészségügyi politika irányítása és országos szintű szervezése. Persze ez nem jelenti azt, hogy nincs beleszólása a Pénztár  és a kamarák működésébe. Van, de csak az egészségügyi politika szempontjából. A minisztérium feladata, hogy felderítse az ország alapvető egészségügyi problémáit, azokra megoldást és pénzügyi fedezetet találjon. Ilyenek például: az anya- és csecsemővédelem, a megelőző védőoltások, a járványok és katasztrófák leküzdése, a közegészségügyi problémák, az egészségügyi nevelés stb. Hozzá tartozik továbbá bizonyos betegségek (rák, cukorbaj, tébécé, idült veseelégtelenség) ellátása, összesen harminchat úgynevezett „program” finanszírozása. Mindezeket a minisztérium saját, a parlament által megszavazott költségvetéséből fedezi, aminek semmi köze a pénztár költségvetéséhez.

Nincsen olyan madár, amelyik energia nélkül repülni tudna, sem olyan intézmény, amelyik pénz nélkül működőképes lehetne.

Honnan a pénz?

Az Egészségügyi Biztosítási Pénztár két fő forrásból táplálkozik: az egyik a munkaadó, a másik a munkavállaló egészségbiztosítási hozzájárulása, amely a következőképpen alakul ki:

A munkaadó a rendelkezésére álló fizetési alapból (fond de salarii):

– 22 százalékot a nyugdíjalapba fizet,

– 3 százalékot  a munkanélküli segély-alapba,

– 7 százalékot az egészségbiztosítási alapba („biztosítási hozzájárulás”),

– 0,5 százalékot a baleseti és foglalkozási betegségeket ellátó alapba.

Ez összesen a fizetési alap 32,5 százaléka.

A munkavállaló a bruttó fizetéséből a következőket fizeti:

– 9,5 százalékot a nyugdíjalapba,

– 6,5 százalékot az egészségbiztosítási pénztárba,

– 1 százalékot a munkanélküli segély-alapba.

Ez összesen a bruttó fizetés 17 százaléka.

Tehát a fizetési alap hét százaléka és a bruttó fizetés 6,5 százaléka kerül az egészségügyi biztosítás kasszájába. (Persze ez nem azt jelenti, hogy 7+6,5=13,5, mert a hét százalék az egész fizetési alapra vonatkozik, a 6,5 csak az abból bruttó fizetésre jutó összegre.)

Ehhez hozzá kell tenni, hogy újabban a nyugdíjasoknak is hozzá kell járulniuk  nyugdíjuk 6,5 százalékával az egészségbiztosítási alaphoz. (Romániában mintegy 4,6 millió az alkalmazottak és több mint hárommillió a nyugdíjasok száma. Becslések szerint négymillióra tehető a külföldön dolgozó román állampolgárok száma, ők sajnos nem fizetnek itthon egészségbiztosítási hozzájárulást.) Ez a törvény felháborította a nyugdíjasokat, akik egész életük folyamán fizették a nyugdíjalapi hozzájárulást, ezért csak a kilencmillió régi lej feletti nyugdíjrészből vonják le a hozzájárulást, a többi nyugdíjasét a kormány fizeti.

Az Orvosi és Gyógyszerészeti Kamarák a saját tagsági díjukból gazdálkodnak, a minisztérium pedig annyi pénzzel rendelkezik, amennyit a parlament az országos költségvetésből számára a kormány javaslatára megszavaz.

De mennyi az annyi? Bizony kevés. Románia az utóbbi években a nemzeti jövedelem (PIB, GDP) alig 2,7–3,2 százalékát költötte egészségügyre. Ebben az évben már 3,6 százalékát. Összehasonlítva a környező országokkal, Románia az utolsó helyen áll. A többi közép- és kelet-európai ország átlagban a nemzeti jövedelem hat százalékát költi egészségügyre, az EU országai nyolcat, sőt az egykori szovjet köztársaságok is  4,1-et. Hiába, amíg Románia szegény, az egészségügy sem lehet gazdag. Azt azért fel kellene mérni, hogy beteg emberekkel nem lehet gazdag országot teremteni, ezt a rendszerváltozás utáni egyetlen román kormány sem értette meg.

Hová kerül a pénzünk? A munkaadók, a munkavállalók és a nyugdíjasok  hozzájárulásából hatalmas összeg kerül az egészségügyi biztosító kasszájába. Íme az elmúlt évek adatai:

– a 2004-ben befizetett összeg 46 ezer milliárd régi lej (1,2 millió euró),

– 2005-ben 54 ezer milliárd,

– 2006-ban 91 ezer milliárd, mivel az idén már a nyugdíjasok hozzájárulása is emeli az összeget.

Olyan vélemények is vannak, hogy az idén tulajdonképpen százhúszezer milliárdról lenne szó, de ezt egyesek letagadják. Maga a minisztérium is elismeri viszont, hogy vannak „fekete lyukak” a költségvetésben, ahol elfolynak a pénzek. Ennek ellenére állítom, hogy Romániának soha nem volt ennyi pénze egészségügyre. De van itt egy bökkenő, ami jellegzetesen balkáni jelenség.

A lakosság egészségügyi hozzájárulását nem a megyei pénztár gyűjti be és helyezi el a saját számlájára valamelyik bankban, hanem a pénzügyminisztérium, természetesen nem ingyen! Ennél is nagyobb baj, hogy a pénzügyminisztérium minden pénzt az államkasszába irányít, és a továbbiakban úgy bánik vele, mintha az övé volna, pedig nem az övé. Ez azt jelenti, hogy önhatalmúlag csak annyit juttat a megyei pénztáraknak, amennyit akar, és csak akkor, amikor jónak látja. Így például 2004-ben a bekasszírozott 46 ezer milliárdból csak 26 ezer került vissza a megyékbe, 20 ezer milliárd mind a mai napig a kincstárban vesztegel. Természetesen már ott sincs, mert ugyanabból a „közös alap”-ból fizetik a nyugdíjakat, munkanélküli-segélyt és még ki tudja, mit. 2005-ben az 54 ezer milliárdból 15 ezret nem adtak vissza. Az idén még nem tudjuk, mennyivel marad  az államkassza a becsületes munkaadók, alkalmazottak, nyugdíjasok adósa.

A pénzalapok  más célra való felhasználását jogász nyelven rendeltetésellenes felhasználásnak (deturnare de fonduri) nevezik, de a szótárban a sikkasztás szó is szerepel. Ezt mindenki tudja,  sokan tiltakoztunk is ellene, de hiába. Jelenleg így működik nálunk   a demokrácia. Ez viszi csődbe az egészségbiztosítást. Jómagam úgy vélem: már csődöt is mondott, de még nem láttuk be.

Újabban reményt keltő fejlemény, hogy a jelenlegi egészségügyi miniszter meg akarja szüntetni ezt a törvénytelenséget. El akarja érni, hogy a  pénz maradjon ott, ahova befizetik.

Gondoljuk meg, a megyei pénztárak  ebből a kevés pénzből tartják fenn a majdnem 450 kórházat, fizetik a több mint 270 ezer egészségügyi alkalmazottat (ebből 40 ezer orvos, 30 százalékuk családorvos) és természetesen a 22 millió állampolgár ingyenes és részben térítéses receptjeit.  Ez lehetetlen.

Romániában egy gyógyszertár havonta mintegy 200 millió régi lejt kap a központi pénztártól ingyenes és térítéses receptekre. Ez az összeg már  a hónap első napjaiban elfogy. (Bárki ellenőrizheti, mennyi pénzt kap havonta a kedvenc patikája, ha rákattint az interneten a www.CNAS.ro. honlapra és azon belül a megyére.) Szegény betegek! Egész éjszakákat kénytelenek sorban állni annak reményében, hogy talán hozzájutnak az életfontosságú gyógyszerekhez. Ezért nem a patikák, nem a megyei pénztárak a hibásak, hanem a kormány, mert elveszi és másra használja az   egészségbiztosítás pénzét.

A 25 százalékos „szolidaritási alap”

Ez  a második csatorna, amin elfolyik a pénzünk. A 145-ös törvény világosan előírja, mire használható a begyűjtött hozzájárulás.  A megyei pénztár költségvetése a következő:

a) fizeti a gyógyszerek és minden orvosi ellátás ellenértékét,

b) saját működésére (fizetések, épületek, infrastruktúra) fordíthatja a befolyt összeg öt százalékát,

c) hét százalék visszakerül a központilag adminisztrált „újraleosztási alapba”, amelyből a leginkább rászorult megyéket segítik,

d) öt százalék megmarad tartaléknak.

Ezt írja elő a törvény. Milyen jó volna, ha így lenne! De lássuk, mi a valós felhasználási mód, fordított sorrendben:

Tartalék nincs, sem  öt százalék, sem kevesebb.

Az ország 42 megyéje közül tíz részesül az újraelosztási alapból, mind a tíz  a Kárpátokon kívül van, főleg Moldvában. Újabb törvények  és kormányhatározatok útján a hét százalékos újraelosztási alapot először tizenöt, majd huszonöt százalékra emelték, és elnevezték Szolidaritási alapnak. Keresztények vagyunk, szolidárisak vagyunk, de ami sok, az sok. Temes megyében a hozzájárulást 93 százalékban sikerül begyűjteni, egyes moldvai megyékben alig húsz százalékban. Akkor miért kell az én megyémnek eltartania azokat, akik nem igyekeznek? Régi mese: azt a szekeret rakják meg, amelyiknek a lova jobban húz. Természetesen segíteni kell a rászorultakat, különben mind ideköltöznek hozzánk, de nem így. Hírlik, hogy a kormányzat vissza akar térni a tizenöt százalékos szolidaritási alapra. Véleményem szerint a hét százalék méltányosabb volt, de, mondjuk, a tíz százalék is elfogadható.

A törvény értelmében az orvosválasztás szabad, így aztán az egyetemi központok klinikáira özönlenek a betegek más megyékből is. Igazuk van – mindenki a legjobb kezelést igényli, tehát ha egy constanţai fiatalasszony Marosvásárhelyen szeretne szülni vagy operáltatni magát, fel kell venni a klinikára. De ebben az esetben a pénztár köteles a kórházi költségeket átutalni a marosvásárhelyinek. A gyakorlatban ez csak ritkán történik meg.

Előszeretettel leplezi le a román sajtó, hogy egyes megyékben  palotákat emel, autókat vásárol, nagy fizetéseket ad alkalmazottainak a biztosító. Ezért nem jut pénz a kórházak számára és gyógyszerre. Ez a közvélemény megtévesztése. A megyei pénztárak 5 helyett alig 3,2–4 százalékban használják fel a működtetésükre fordítható összeget.

A kiadások oroszlánrészét gyógyszerekre és szolgáltatásokra kell fordítani. Ez így is történik, de persze a megyékbe visszajuttatott összeg határai között.

Ugyanakkor vannak minisztériumok, amelyek gazdagabbak ugyan, de nem ennyire szolidárisak. Ezeknek a minisztériumoknak – közlekedésügy, védelmi, munkaügyi, belügy, valamint a Román Hírszerző Szolgálat – saját orvosaik, rendelőik, kórházaik vannak, és azt is elérték, hogy önálló, az országostól teljesen független („alternatív”) egészségbiztosítási pénztáruk legyen. Ami ellentétben áll a szolidaritás elvével, mert  e  minisztériumok  alkalmazottainak az átlagosnál jóval magasabb a jövedelme. Nagyobb fizetésből a hozzájárulásuk is több pénzt jelent, tehát az egészségügyi ellátásuk is jobb. Mind egyenlők vagyunk, de egyesek még egyenlőbbek.

De van még a kérdésnek egy károsan ható vetülete. Tegyük fel, hogy egy kiskatonának vagy vasutasnak a bakancs feltöri a lábát. Magától értetődő, hogy a legközelebbi civil kórházba viszik és nem a messzi katonai vagy CFR-kórházba, ezekből különben is csak néhány van az országban. Természetesen minden beteget el kell látni, de az is természetes kellene legyen, hogy a megfelelő minisztérium  „alternatív” biztosítója kifizeti a kórház nyújtotta szolgáltatást. Ami szintén csak nagy késéssel vagy egyáltalán nem történik meg. Székely Ervin államtitkár szerint a  minisztérium most készül behajtani ezeket a tartozásokat. 1998-ban több szakember tiltakozott az alternatív  biztosítási pénztárak létrehozása ellen, egy miniszter bele is bukott ebbe, mégis megalakultak. Most ismét felvetődött a kérdés, hogy mi legyen, mert így nem maradhat, meg kellene őket szüntetni.

Mivel radikális reformokra van szükség, a minisztérium az elmúlt év végén benyújtotta a parlamentbe az egészségügyi reformra vonatkozó törvénycsomagot.

Mit tartalmaz a 17 törvényből álló reformcsomag?

Sok jót, de olyasmit is, ami gondot okoz, ezért nem ártott volna alaposabban előkészíteni és megvitatni. Sajnos nem így történt. A kormány egészében vállalt érte felelősséget, és felszólította a parlamentet, hogy egy szó vita nélkül szavazza meg úgy, ahogy van, ami meg is történt. Veszélyes játék volt, mert ha a parlament nem szavazza meg, az a kormány azonnali bukását jelentette volna. Feltételezem, hogy az  ellenzék is tisztában van az egészségügy  vészes helyzetével, ezért ment át a csomag. Azt se felejtsük el, hogy a tizenhétből hat-hét olyan törvény, amelyet az EU megkövetel, tehát nincs mit vitatkozni rajta. A többire is szükség van, de az eljárás diktatórikus formáját nehezen nyeli le az orvostársadalom. Arról van szó, hogy a minisztériumnak körmére égett a gyertya, az EU nem vár, ezért volt a nagy sietség.

Dicséretes az RMDSZ hozzáállása: 2005. november 5-én nagyszámú szakértői gárdát hívott össze Marosvásárhelyen, ahol Székely Ervin  minisztériumi  államtitkár jelenlétében megvitattuk a reformcsomagot. Nem tudom, hogy más pártok hogyan kezelték a kérdést, de tény, hogy több mint ezerötszáz módosító javaslat érkezett a minisztériumba.

Lesz teljes autonómia az egészségügyi biztosításban, ígéri a törvénycsomag. Ezt nem nagyon értem, mert továbbra is a minisztérium egyik államtitkára az Országos Egészségügyi Biztosítási Pénztár vezetője, bár igaz, a háromtagú vezetőségben helyet kap a pénztár és a kamarák képviselője is. (Személy szerint valahogy nem bízom a triumvirátusokban.) Szomorú, hogy megmarad az egységes, országos szociális-egészségügyi kassza, amelyből nemcsak az egészségbiztosítást fizetik, hanem  sok mást is. Bár a miniszter ígéri, sehol sem láttam leírva, hogy ezentúl minden megye önmaga gyűjti be az egészségügyi hozzájárulást és nem a pénzügyminisztérium.

Lesz privát egészségügyi biztosítás is. Végre. Az új törvény kimondja, hogy az állami egészségbiztosítás  mindenki számára kötelező, de emellett  önkéntesen kiegészítő (privát) biztosítás is köthető. Ez utóbbi nem jelent jobb kezelést, több gyógyszert, hanem magasabb kényelmi fokot a szolgáltatásban (például egyágyas kórterem külön fürdővel, telefon, tévé stb.).

Az alternatív biztosítókat (a fentebb említett minisztériumok esetében) nem szünteti meg a törvény, hanem kiegészítő biztosítókká alakítja át. (Ami majdnem ugyanaz.) Tehát az ország jobban fizetett polgárai kénytelenek lesznek két egészségbiztosítást fizetni, ha magasabb kényelmi fokot óhajtanak. Kíváncsi vagyok, ezt hogyan fogja keresztülvinni a miniszter és főleg – hogyan éli túl...

Az egyik új törvény rendelkezése szerint minden biztosított román állampolgár kap egy olyan biztosítási kártyát (card), amely baleset vagy betegség esetén az egész EU-ban érvényes. Belföldi használatra továbbra is érvényben marad a meglévő biztosítási kártyánk (CNAS. Carnet de asigurat).

Legyen-e orvos a kórház igazgatója? Ez az új törvény kavarta a legnagyobb vihart, főleg az egyetemi oktatók körében. Miért ne lehetne egyetemi tanár kórházigazgató is? Tulajdonképpen lehet, azzal a feltétellel, hogy lemond  professzori fizetéséről, mert ezentúl a kórházigazgató, akit menedzsernek hívnak, nem tölthet be más, fizetéssel járó funkciót. A menedzser öt feltételnek kell hogy eleget tegyen: legyen valamilyen főiskolai végzettsége (akármilyen), valamilyen menedzseri végzettsége, ha nincs – szerezze meg, ne töltsön be más funkciót (például az államigazgatásban, a törvényhozás vagy a végrehajtó hatalom testületeiben, orvosi kamara vezetőségében stb.). Mi több, sem az igazgató, sem  rokonai (negyedfokig bezárólag) nem lehetnek érdekeltek olyan vállalkozásban (gyógyszer, műszer, élelmiszer), amelynek köze van a kórház ellátásához. A menedzser-igazgató lehet közgazdász, jogász, de orvos is, ha a fenti feltételeknek eleget tesz, és természetesen teljes munkaidejében a kórház vezetésével foglalkozik. (Ismeretes Sorin Oprescu bukaresti sebészprofesszor példája: igazgatja a Municipiumi és az Eliaş kórházat, tanít, operál, és mellesleg szenátor is.)

Minden kórházban létre kell hozni egy konzultatív tanácsot, melynek a menedzser mellett orvosok és gyógyszerészek a tagjai, esetenként egyetemi oktatók, a minisztérium vagy akár az Ipari és Kereskedelmi Kamara képviselői is.

Nagy előrelépés: a kórházak globális költségvetést kapnak, tehát a nekik járó pénzt arra használják, amire szükségesnek tartják: gyógyszerre, felszerelésre, fizetésekre stb.

A kórházak finanszírozása több forrásból ered. A legnagyobb összeg az egészségügyi biztosítótól jön, amely az évente megkötött keretszerződés alapján fizeti az elvégzett szolgáltatásokat A minisztérium fedezi a hatáskörébe tartozó programok (rák, cukorbaj, tébécé, megelőzési tevékenységek) teljesítését. A beutalt betegek élelmezését az önkormányzatok állják. Az egyetemi klinikáknak az Oktatási Minisztérium is juttat. A szerencsések bel- és külföldi adományokban részesülhetnek. Emellett a kórházaknak saját jövedelmük is lehet. Mindez kevés –   jelenleg kórházaink nagy része súlyosan eladósodott.

Sok kórházunk felszerelése annyira elavult, hogy képtelenek a kor követelményének eleget tenni. Úgy vélem, a mintegy 450 kórházból 150-et be kell zárni, az így felszabadult pénzeket az erősek további fejlesztésére fordítani. A jelenlegi miniszter, Eugen Nicolăescu egyetlen „beteg” kórházat akart bezárni, de ez akkora tiltakozást váltott ki, hogy végül is visszakozott.

Az új kórházi törvény egyszerű megoldást talált a gyenge kórházak megszüntetésére. Minden kórháznak be kell szereznie az egészségügyi működési engedélyt (autorizaţie sanitară de funcţionare),  sok kórháznak ugyanis nincs. (Bezzeg ha egy napközi otthonnak vagy büfének nincs, azt bezárja a Sanepid.) Ezt követően kérheti az akkreditálását. Csak azokat a kórházakat akkreditálja az illetékes bizottság, amelyek megfelelnek a törvények által előírt szabvány-feltételeknek. Figyelem, hamarosan csak EU-os szabványokról lehet szó! Azok a kórházak, amelyek a jelen törvény megjelenésétől számított öt éven belül nem indítják el az akkreditálási folyamatot, nem kapnak több pénzt.  Szakértők szerint a jelenlegi román kórházak hetven százaléka nem fogja elnyerni az akkreditálást. Annyi biztos, hogy lassú, keserves folyamat lesz a selejtes kórházak megszüntetése, mert ez politikai kérdés is, esetenként érdekek ütközésével jár. Biztos vagyok benne, lesznek megyei népszerűségükre érzékeny parlamenti képviselők és főtisztviselők, akik mindent meg fognak tenni azért, hogy „az ő kórházukat” ne zárják be. Ezt a fájdalmas műtétet muszáj végrehajtani – de nagyon nehéz lesz.

Újdonsága még a törvénynek, hogy a létező megyei kórházak mellett – feltehetően egyetemi központokban – nyolc regionális-zonális  kórházat hoznak majd létre, ahol a korszerűbb felszerelés és a képzettebb szakemberek jobb minőségű orvosi ellátást biztosítanak.

Egy régi vágyamra azonban nem ad választ a törvény. Hat-nyolc laboratóriumi referenciaközpont létrehozására gondolok. Ultramodern felszerelésük biztosítaná, hogy ellenőrizhessék a területükön működő több száz egészségügyi laboratóriumot. Íme, hogyan. Évente egyszer-kétszer ugyanazon a napon minden laboratórium kap egy sereg  számozott üvegecskét, amelyről nem lehet tudni, mit tartalmaz és abból mennyit. Záros határidőn belül a vizsgálat eredményét postázni kell. Az a laboratórium, amelyik helyesen válaszol,  működhet, amelyik nem, azt be kell zárni. Ennél egyszerűbb és igazságosabb eljárást nem tudok elképzelni – de mi lenne itt?! Sok laboratórium magánkézben van, a tulajdonos olykor maga is egészségügyi vezető.

Az operáció sikerült, a beteg meghalt, mondja a fekete humor. Ezentúl új törvény szabályozza az orvosi műhibák kérdését. Az orvosok mellett kiterjed az asszisztensekre, nővérekre, laboránsokra is – a teljes egészségügyi személyzetre. Az a lényege, hogy mindenki személyesen felel azért, amit tesz, kivéve azt az esetet, ha  felettese utasítását hajtja végre, mert akkor az a felelős. Mindegy, hogy a beteg károsítása (helytelen diagnózis, kezelés, operáció) tévedés vagy hanyagság folytán, netán az elégtelen szakmai ismeretek miatt történt, ha az eredmény orvosi műhiba, azért felelni kell. Aki megszegi az orvosi titoktartást, aki elmulasztja kikérni a beteg beleegyezését, aki megtagadja valakitől az egészségügyi ellátást, az törvénybe ütköző cselekedetet követ el. Az orvos és az egészségügyi személyzet tagja nem lépheti át  saját kompetenciájának, szakmai felkészültségének határait. A családorvos ne operáljon, ne végezzen művi terhességmegszakítást stb. Kivétel a sürgősségi helyzet, amikor mindenki mindent megtehet a beteg érdekében, ha azt jóhiszeműen cselekszi. Természetesen az elsősegélynyújtás visszautasítása büntetendő.

Gyógyszerek és gyógyszertárak

Jelenleg Romániában hosszú „patikaláncok” működnek: profitra koncentrált részvénytársaságok, túlnyomóan külföldi tőkével. Rendszerint saját gyógyszergyáraik vannak és elosztójuk, így aztán könnyen gyakorolnak nyomást a gyógyszerpiacra, és emelik az árakat. Egy patika – egy gyógyszerész, úgy mint Németországban: ezt kellene bevezetni nálunk is! A gyógyszerek és gyógyszertárak új törvénye nem meri ezt így kimondani. Azt viszont igen, hogy patikát csak diplomás gyógyszerész vezethet, aki egyben többségi tulajdonos is (ez EU-előírás). Remélhetőleg, ha minden  patika többségi tulajdonosa maga a vezető gyógyszerész lesz, enyhülni fog a láncok profitéhes diktatúrája.

Másrészt nagyvárosainkban patika patika mellett, míg falun sokszor egy aszpirinért is van mit gyalogolni. Ezentúl új patikát városon csak az nyithat, aki ezzel egyidejűleg falun is beindít egyet.

Panaszkodnak a patikusok, és joggal, hogy a központi pénztár még azt a kevés pénzt is (mintegy 200 millió régi lej patikánként havonta), amit az ingyenes és részben térítéses receptekre kiutal, csak nagy késéssel fizeti ki, ami a gyógyszertárak pénzforgalmát lassítja.

Azt viszont kevesen tudják, hogy a nagy győzelemnek elkönyvelt  kölcsön elnyerése a Világbanktól gyógyszervásárlásra, nem is olyan nagyon előnyös a számunkra, mert arra köteleztek, hogy például az aszpirint az amerikai Pfitzer  cégtől vásároljuk  meg sokkal drágábban, mint amennyiért a nagyváradi gyártól megkaptuk volna.

Az orvosi, gyógyszerészi és fogorvosi kamarák törvénye is tükrözi az uniós elvárásokat, de a módosítások nem igazán lényegesek, gyakorlatilag mind a három régí törvény érvényben maradt. Az viszont új, hogy minden kamara vezetőségében helyet kap egy minisztériumi államtitkár, akinek vétójoga van a kamara döntéseiben. Ez az előírás alkotmányellenes,  diktatúrára emlékeztet – ellene az egész orvosi és gyógyszerész-társadalom tiltakozik.

Hamarosan kétféle mentőszolgálat lesz, mégpedig a következő három!  Az első az a jól felszerelt mentőkocsikat és szakképzett személyzetet működtető szolgálat, amely sürgősségi esetekben a beteg ellátását és kórházba szállítását végzi. A másodiknak a könnyű betegek ellátása vagy az orvos házi betegvizsgálatra való szállítása a feladata.

Jelenleg azonban nálunk a mentőszolgálat felszerelése annyira rossz, hogy ha teszem azt, a bukaresti mentőkocsikat elindítanák Craiovára, a fele nem érkezne meg. Ha ehhez hozzászámítjuk a leromlott úthálózatot, az izolált településeket, bizony szerencséje van annak a betegnek, aki idejében kórházba jut.

No és a harmadik? Az arab származású, marosvásárhelyi Arafat doktorról van szó, aki forradalmasította a mentőszolgálatot az általa bevezetett SMURD rendszerrel. Ezt kellene országosan általánosítani. Az új sürgősségi és mentőszolgálati törvény végre elismeri a SMURD érdemeit, vele együttműködik, főleg a súlyos tömegbalesetekben, reanimálásban, valamint, ha kell, helyben elvégzendő operációkban. Szükség esetén  a SMURD gépkocsiba szorult sérültek és tetemek kiszabadítását is elvégzi, bizonyos esetekben együttműködik a tűzoltósággal.

Az új törvény értelmében a minisztérium gondoskodik az egészségügyi szervezéssel kapcsolatos ismeretek oktatásáról. Ez  jó döntés, mivel egy kórházi vezetőnek annyi pénzügyi, gazdasági, szociológiai, piacgazdasági, statisztikai, tervezési, informatikai, káderpolitikai, továbbképzési stb. kérdéssel kell tisztában lennie, hogy arra egyetlen egyetem sem készíthet fel, azt külön meg kell tanulni. Az eddigi menedzserképző tanfolyamok nem voltak igazán eredményesek, ezért kell létrehozni az országos posztgraduális egészségügyi menedzsment-képzőt, ahová  orvosok mellett más főiskolát végzettek is beiratkozhatnak. Olyan osztály is lesz, amelybe középiskolai végzettséggel is jelentkezni lehet. Ezerötszázra tehető a mielőbb betöltendő helyek száma a rendszerben.

Az említettek mellett része még az egészségügyi reformcsomagnak néhány  más, kisebb jelentőségű törvény (ilyen például a szervátültetésre vagy a dohány és a szeszesitalok adójára vonatkozó törvény), amelyek ismertetésétől most eltekintek.

Az új törvények nem szentelnek nagy teret az egészségügy privatizálásának, bár tartalmaznak erre vonatkozó  utalásokat. A fogászati és szakorvosi rendelők, a  gyógyszertárak magánosítása megtörtént, részben a laboratóriumoké és a nagy teljesítményű röntgendiagnosztikai szolgáltatásoké is. Van már három-négy magánkórház is, de nálunk a privatizáció megrekedt.

Folytatni kellene, véleményem szerint fokozatosan.

Először a kórházak konyháit és mosodáit lehetne magánkézbe adni. Kevesebb, szakképzett személyzettel sokkal olcsóbban lehetne jobb minőségű szolgáltatást biztosítani. Kórházi mosodáink annyira leromlottak, hogy a meleg víz és a mosószerek jelentős része elpocsékolódik. A veszteség több, mint amennyibe az új felszerelés részletfizetése kerülne. Hasonló a helyzet a kórházak műhelyeivel (villanyszerelők, lakatosok, kőművesek). E teendőket  szerződéses alapon kellene megszervezni, és csak az elvégzett javításokat fizetni. Újra kell gondolni a kórházi konyhák működését is. Valaki kiszámította, hogy a betegek étkeztetése kevesebbe kerülne, ha a kórházi konyha helyett vendéglőből hoznák az ételt.

Második fázisban következne a kórházi laboratórium és a röntgendiagnosztikai részleg magánosítása.  Ezek a szolgáltatások könnyen mérhetők – a vércukorszínt meghatározása vagy egy mellkasi röntgenkép mindig ugyanannyiba kerül. (Nem véletlen, hogy ezek a műveletek máris a kórházakon kívülre kerültek.) Más kezelések is (balneofizioterápia, gyógytorna)  könnyen privatizálhatók, hasonlóképpen a gyógykezelésről híres üdülőtelepek. Így lehetne újraéleszteni azt a sok csodálatos gyógyfürdőt és üdülőt, amelyekben bővelkedik az ország.

Kórházi osztályok privatizálása lehetne a következő lépés. Elgondolásom  szerint először a leggyengébben működő osztályoké. A  magánosítást vállaló vezető orvos egész személyzetével együtt megszűnik kórházi alkalmazott lenni, fizeti a házbért, a felszerelés használatát, és a keretszerződés alapján a biztosítótól kapja a pénzt az elvégzett szolgáltatásokért. Emellett saját bevétele is lehet – például fokozott kényelem biztosításáért. Meggyőződésem, hogy egy tiszta, barátságos, csupa egyszobás szülészeti klinika, ahol az asszonyok akár  családtagjaik jelenlétében hozhatják világra magzatjaikat, sohasem állna üresen, és lenne rá akár fizetőképes kereslet is.

E folyamat utolsó állomása: egy orvos, egy csapat vagy egy cég átvesz egy egész kórházat, és abban olyan profilt alakít ki, amilyet jónak lát. Természetesen ehhez már a minisztérium jóváhagyása is kell, mert a szakkórházak területi eloszlása egészségügy-politikai kérdés. Persze fennáll a veszélye annak, hogy a biztosító nem minden kórházzal köt szerződést, csak a legjobbakkal, tehát igyekezni kell. Meggyőződésem, hogy idővel a nem akkreditált kórházak egy része magánkórházzá fog alakulni.

Az európai tapasztalat azt mutatja, hogy jó, ha vannak magánkézben kórházak és klinikák, de célszerű, hogy ágyaik száma ne haladja meg az országos létszám harminc-negyven százalékát.

Tulajdonképpen mindent lehet privatizálni, csak a sürgősségi betegellátást nem. A mentőszolgálatot igen. Már vannak magán mentőkocsik és helikopterek.

A minisztérium feladata, hogy a nem privatizálható vagy szándékosan nem privatizált tevékenységeket (megelőzés, közegészségügy) saját minisztériumi egészségügyi programjából finanszírozza, ami nem zárja ki azt, hogy szerződés alapján magáncég végezze a programokban szereplő egyik vagy másik szolgáltatást.

Összegzés: nem operáció, csupán diéta

 „Nehéz tojásrántottából újra tojást csinálni” – mondja egy angol közgazdász. Nekünk mégis a végtelenül központosított „szocialista” egészségügyi rendszerből kell visszatalálnunk a polgári szociális egészségügyi szervezés állapotába, persze nem az ötven évvel ezelőtti fokon, hanem a világ mai fejlettségi szintjén. Nem szabad toldozni-foldozni a régi törvényeket, hanem végre kell hajtani radikálisan a reformot. Ez a folyamat meg is indult a forradalom után, de a vadkapitalizmus gyorsabban helyezkedett, normális menetét megakadályozta, és ma is késlelteti, ha az sérti a saját érdekeit. Ha a három alapintézmény: az Egészségügyi Minisztérium, az Egészségügyi Biztosító, valamint az Orvosi és Gyógyszerészi Kamarák megmaradhattak volna a saját autonóm hatáskörükben, szorosan kollaborálva, ma az egészségügyi reform madara magasan repülne. Mert a folyamatot elindító 145-ös és 74-es törvény nagyon jó, épp csak „ivartalanították” őket. A minisztérium újracentralizáló politikája sok kárt okozott már eddig is, és még mindig nem fejeződött be.

Minden hiányossága ellenére üdvözlöm a tizenhét törvényt tartalmazó reformcsomagot, mert legalább lehetőséget ad a javításra. Sajnos nem elég radikális, nem mer éles késsel operálni, inkább csak tablettákkal, diétával-kompromisszumokkal próbálkozik. Esetenként eredményes lehet.

Egy dolog biztos: több pénz, teljes autonómia, maximális decentralizáció kell! A forradalom után mintegy húsz egészségügyi miniszter próbált rendet teremteni, eddig nem sikerült. Most, az uniós tagság küszöbén nagyok a kihívások és az elvárások, de nem lesz könnyű azután sem. További határozottságra van szükség, mert a sok megpróbáltatáson átesett orvos-gyógyszerész társadalom véghez tudja vinni a reformot, ha a sors emberbarát, hiteles politikusokat is ad hozzá.