Az Apostrof című folyóirat százötven romániai írónak küldte el azt a kérdőívet, amellyel közös megszólalásra hívta fel őket. Hogyan viszonyul testéhez, az egészséghez és a betegséghez? Mit tanult a testétől? Mikor járt legutóbb orvosnál, és miként vélekedik a hazai egészségügyről? Ki a kedvenc betege az irodalom világából?

A folyóirat május–júniusi (összevont) számában harmincöt író válasza olvasható. Van, aki pontról pontra válaszol a tíz kérdésre, van, aki kisesszében vagy versben mondja el gondolatait. Az alábbi írások ebből az összeállításból valók. (H. A.)

Gyermek- és ifjúkorom Romániájában némiképp patetikusnak éreztem ezt az állandóan használt kifejezést, amely azt jelentette: valamiben „szívvel-lélekkel” részt venni. Valójában sem a test, sem a lélek nem érdekelt senkit. Súlytalan, gépies fordulat volt. De hát kinek jutott volna eszébe a testtel törődni, ki merészelt volna a lélekre gondolni, amikor életünk egyébből sem állt, mint túlélési gyakorlatokból, ezek ketten meg, a test és a lélek, háborítatlanul végezték a dolgukat.

Ki törődött az ózonréteggel, a szennyeződéssel, a koleszterinnel vagy a fölös kilókkal, ki hallott testépítésről és fitnessről? Kinek jutott volna eszébe, hogy azt kutassa, feltüntetik-e egy élelmiszeren, mennyi kalóriát vagy zsiradékot tartalmaz? Nálunk minden egyszerű volt, alig lehetett élelmiszerhez jutni, csomagolásról pedig szó sem volt. Az ésszerű vagy dietetikus táplálkozás egyedül politikai fogalomként működött.

A betegség rendszerint halállal járt, s végül magunk is természetesnek találtuk, hogy ez így van. Az egészség csupán arra volt jó, hogy el lehessen kerülni a kórház rémálmát, a halálra úgy tekintettünk, mint értelmesen felfogható végzetre, a fiatalság pedig múlékony volt és zaklatott. Hogy Ana Aslan éppen nálunk hajtott végre forradalmat az öregség tudományában, az olyan paradoxon volt, amelytől nem hatódott meg senki. Termékeit exportra szánták, mi pedig nem dőltünk be a játéknak. A tündérmese azt hirdette ugyan, hogy van örökkön tartó fiatalság és halált nem ismerő élet, ám mi tudtuk, hogy az mese, de a mi józan, cinikus, kétkedő, metaforákon és utópiákon túljutott elménk nem hitt már a mesékben.

„Mit hozzak neked a városból?” Erre a kérdésre nagyanyám mindig azt válaszolta: „Egészséget.” Később, ha elutaztam valahová, édesanyám kérése is így hangzott. „Egészséget” – köszöntötték egymást honfitársaim, „Egészséget, mert azzal nem ér fel semmi”, ez amolyan népi mondásként közszájon forgott, mint holmi ellenszere a sanyarú életnek és a kilátástalanságnak. Ironikus panaszt véltem kihallani abból a jókívánságból is, amely egy-egy sérelem, veszteség, szerencsétlenség kapcsán gyakran elhangzott: „Csak egészség legyen...” Ami bölcsességnek látszott, abban én beletörődést és tehetetlenséget éreztem kifejeződni.

A bajba jutott lélek akkoriban nem fordulhatott nálunk pszichológushoz, pszichoanalitikushoz, terapeutához. Az elmebajos, ha volt beteglapja, pszichiáterhez járt, a többiek egymással társalogtak.

Ebben a beteg ideológiai rendszerben az egyének túlnyomó többsége paradox módon meg tudta őrizni lelki épségét. Nevezhető talán az a világ vulgárisnak vagy primitívnek, tébolyultnak azonban már kevésbé – nem járta át sem az elmagányosodás, sem a lelki depresszió. Talán a vicc, az alkohol, a dohányzás, a káromkodás nyújtott menedéket, talán a suttogva gyakorolt „politikai inkorrektség”, netán a dumapartik vagy az összeesküvések és hatalmi játékok szüntelen gyanúja foglalta le, tartotta ébren, pörgette az emberek elméjét?

A mai Románia piacát robbanásszerűen elárasztotta az ezoterikusok és terapeuták, a bioenergetika és egyéb gyógymódok irodalma, megjelent – ha csak egy réteg számára hozzáférhető is – a testápolás ipara, az egyedüli, amely mintha nem tartana mindezzel lépést, az maga az „egészségügy”. Az előző korszak tiltotta a lélekelemzést, ezért most ellenhatásként a lányok csapatostul lélektan szakra iratkoznak az egyetemen. Talán nemcsak a szakma neve vonzza őket, hanem azt is sejtik, hogy az átmenet és az újdonsült demokrácia lelki zavarokat idéz majd elő, sokakat tesz hajlamossá depresszióra, magányra, elidegenedésre.

Amerikai tartózkodásom során az egyik első meglepő élmény egy testápoló teremben ért. Akkora volt, mint egy hatalmas gyárcsarnok. Sok tucat izzadságtól csillogó test, amint a futást utánozva ritmikusan mozog vagy a legelképesztőbb izomgyakorlatokat végzi. Minden kézben egy üveg víz. Mindenki néma, fegyelmezett, elszántan ostromolja teljesítőképessége határait.

Jóllehet itt a „test és lélek” szóösszetételt már a gyermekkorban elsajátítják, majd pedig igencsak reklámozzák, a testre a fölös kilók, a lélekre a depresszió fenyegetése leselkedik. Az öregségre és a halálra úgy tekintenek, mint vereségre. Ami érthető is: ez a sebesség és a bajnokok civilizációja, amely nem vesztegeti az időt, amely abban a tudatban él, hogy mindenütt értékek teremnek, ahol egyszer megveti a lábát, amely közelebbinek érzi magához a Mars bolygót, mint Európát, s amelynek politikai vezetői közvetlen telefonösszeköttetésben állnak a Fennvalóval. Megalázó dolog, hogy az ember meghal, ha egyszer tudja magáról, hogy nincs nála erősebb, s most jött el az ideje annak, hogy élvezze a személyéhez, nemzetéhez, a világmindenséghez kapcsolódó megannyi hódítást. Ugyanakkor az is igaz, hogy bármi indokolja is – a félelem, a hiúság, a halhatatlanság vágya –, az egészségvédelem és az emberi élettartam meghosszabbítása jelentős eredményeket ért el. Ezzel párhuzamosan pedig kiépült az az iparág, amely örök fiatalságot ígér, amely tagadja a megöregedést, és hallgatásba burkolja a halált.

A győzelem látszatát kultiváló amerikai társadalomban a testre fordított figyelem megelőzi a lélekkel való törődést, jóllehet bőséges a kínálat a „test és lélek” afféle irodalmából is, amelyben az ázsiai gondolkodás fogalmai különféle étrendekkel és a hosszú életre vonatkozó gyakorlati tanácsokkal keverednek. Az elmúlástól való félelem azonban széles skálán mozog a fiatalításra szakosodott intézményektől (élükön neves szakemberekkel, akik úgymond az örök élet titkának birtokában vannak) és a művi kedélyállapotok ártalmatlan technikáitól a génállomány dekódolásáig és a kiszámíthatatlan következményekkel járó klónozási eljárásokig.

Olyan világban, ahol minden a pénz körül forog, az örök fiatalság mítosza jövedelmező üzletággá vált, a csoda metaforája kereskedelmi reklámmá süllyedt, amely manipulálni tudja azt a nem kisszámú egyént, akinek kibillent a lelki egyensúlya. Aki ad magára, annak itt az ügyvéd és a könyvelő mellett lélekgyógyásza is van. A shrink manapság divatnak számít, ugyanúgy része az életnek, mint a hajápolás. Ebben a szabad világban, amely arról híres, mekkora benne a jólét és a kényelem, aggasztó méreteket ölt a szorongás, az álmatlanság, az elidegenedés, a depresszió. Talán ez az ára annak, hogy az emberek helytállnak egy olyan gépezetben, amely hatékony, versenyképes, jól teljesít, de fel is emészti az emberi energiákat. Nem csoda, ha a test mögött kullogó lélek is megragad minden gyógyírt. Chopra New Yorkban halhatatlanságot ígérő méregdrága szalonokat nyit, stadionméretű, zsúfolásig telt termekben evengéliumi igehirdetők a siker és az isteni összhang titkát osztják meg az összegyűltekkel, seregnyi kiadvány foglalkozik a test, az értelem és a lélek kapcsolatával, dr. Phil pedig, aki nézettség tekintetében mindenkit leköröz, bármely lelki panaszra azonnal orvosságot ajánl, miközben Tom Cruise két filmezés között elmondja, hogy ő nem hisz a pszichiátriában, miután a „test és lélek” gondolata, amellyel oly sokan nem tudnak mit kezdeni, őt magát is meghódította.

 Horváth Andor fordítása