Kovács András Ferenc: Szabadvendég

2005-ben, József Attila születésének századik évfordulóján jelent meg Kovács András Ferenc (a továbbiakban KAF) szonettkoszorú-kötete, mely igényes borítótervvel, tipográfiával, vizuális és képi „csodákkal” – intermediális összjátékban – tiszteleg rendbontó-rendteremtő elődje előtt. Ugyanakkor polemizál is vele, hiszen a világértés és -ér-telmezés „létmódja” száz év alatt megváltozott, vagy legalábbis más a poétikai kifejezhetősége.

A József Attila-„vendégszonett”, a Légy ostoba, a kötetben – ahogy az alcím, a  Vendégkoszorú egy vendégszonettre is utal erre – a mesterszonettet helyettesíti. A Gyömrői Edit-versek környezetében (Mint a mezőn, Nagyon fáj, Gyermekké tettél, Magány, Ki-be ugrál) található verset már súlyos betegen írta József Attila: kedélyállapota ekkor egyre inkább a szélsőségek között hullámzik, és ezt súlyosbítják magánéleti, közéleti kudarcai, a sehova sem tartozás érzése.

KAF átveszi (s ezért is hívja vendégnek) a szonettet, melyre a kötet tizennégy költeménye épül, s melyek együttese „vendégkoszorút” alkot. E szimbiózis tehát feltételez egy József Attila-i világot, üzenetet, melyet KAF átértelmez, intertextusokkal mássá tesz. A fő vizsgálódási szempontom a továbbiakban az, hogy mit alakít ki KAF József Attila szonettjéből.

Látszólag ez a megoldás egy jól ismert KAF-os játék csupán, hiszen valóban megjelenik egy rá jellemző (és a József Attiláétól egészen különböző) világ. Szójátékok („harcra heccelt utcanép”), belső rímek („nyüzsög” – „dühödt”), hangulatfokozó alliterációk („habját habzsolja újra bősz bután”), az elsődleges kontextustól távolabb eső, meglepő kifejezések (stáb, szútra, tar pasák); (ön)irónia, az írás, a költészet létmódjával kapcsolatos gondolatok, Parti Nagy Lajosra emlékeztető egyéni szóalkotások (pl. „képletedve”). Ha felületesen olvasunk, a szójátékok a szembeötlőek, de ha alaposabban megnézzük az egyes szonetteket a József Attila-mű fényében, megfigyelhetjük, hogy két – viszonylag hasonló – költői alkat találkozik. S a központi motívum, ami eddig nem engedte közel egymáshoz a két világot, most új funkciót nyer, átértékelődik. Pontosan úgy, ahogy a játék(osság) Kosztolányinál a szabadság szinte egyetlen megjelenési lehetősége, e kötetben is a József Attila-i szabadság- és rendkeresés  egyetlen lehetséges formája, mely csak KAF-nál tud kiteljesedni. Hiszen míg a mesterszonett egy kiismerhetetlen, félelmetes világra utal, melyben a magára maradt ember megoldást nem lelő magatartása a domináns, addig a szonettkoszorú ad bizonyos alternatívákat. Az előbbi világra jellemző az önmegvalósulás ellehe-tetlenedése, valamint az „én” arra való képtelensége, hogy az emberiséget felszabadítsa a törvények, rettegés vagy akár a „hamis tudat” uralma alól, a „minden mindegy”-magatartásból. KAF a „vendéghangot” ötvözi saját többszólamú hangjával, s ezáltal létet, kiteljesedést biztosít a mesterszonett költői énjének. Az emberiséget pedig felszabadítja, de – s ebben újszerű – nem a szabályok, félelmek, hamis képek világából, hanem önnön hiúsága, ostobasága börtönéből.

Sokféleképpen bejárható a kötetben megjelenő világ: a szonettek megközelíthetőek József Attila felől (s így interpretáció-lehetőségekként léteznek), de ki lehet tágítani a kialakuló jelentéseket, gondolatokat a KAF-os művészetre is. Egy újabb olvasat azt vizsgálhatja meg, hogy KAF a József Attila-utalásaiban, áttételeiben hogyan teremti meg önmaga szuverén világát, s hogy kommunikál mégis ezen keresztül a József Attila-i énnel vagy az olvasóval.

A cím számomra ezt a transzformációt emeli ki: azt, amint KAF „szabadon” átírja József Attila költészetét, azt, ahogy textusait átlényegíti, beleviszi önmaga valóságát, s ugyanakkor vizsgálja a kapcsolódási pontokat is. Margócsy István szavaival: „E költészet […] valóban egyszerre radikális és archaikus: hisz állandóan az archaikus hagyományokat keresi, teremti újjá és fordítja ki, ám ezeket állandóan rögtön fikcionálja is, s oly új keretek közé illeszti, mely keretek az archaikus vonásoknak pillanatonkénti metamorfózisához kell hogy vezessenek.”1 Így például KAF kiindul abból a József Attila-i „alkotás-meghatározásból”, miszerint az egy roppant magányos állapot: a költőt kiközösítik a társadalomból, vagy ha nem, akkor is idegennek érzi magát az emberek között. KAF pozíciója ehhez képest más, ennek jeleként is olvasható például az, ahogy ő otthon van az egyetemes kultúrában. A szonett-koszorúban is felismerhetők bizonyos Biblia-reminiszcenciák („zengő vizek”, a Jákob-történet, az angyal-motívum révén), mitológiai utalások (Odüsszeusz, Gilgames, Enkidu), a Nyugat (freudi hatások), sőt még a keleti kultúra is, bár elég homályosan („szútra”). KAF „saját valóságához” az is hozzátartozik, hogy egy művén (a szonettkoszorún) belül is elmozdul a beszélői pozíció. A Szabadvendégben azzal, hogy rájátszik, reflektál egy más költői hangra, tehát imitál egy lírai alanyt (melynek viszonya a szerzőhöz nehezen meghatározható), valamiképpen vélekedik róla. S mivel ez a viszonyulás nem lehet egységes, más és más pozícióban van az én, más nézőpontot képvisel, más énképet alakít ki a különböző szonettekben, melyek – ennek ellenére – egységes egészet alkotnak végül. A József Attila-i szereppel néhol ellentétben áll, máskor meg azonosul vele, de mindig belerejti azt, hogy ő hogyan képzeli el a költészetet, és hogy saját verseinek milyen létet szán. Mindez a KAF-ra oly jellemző irónia nyelvén jut kifejezésre: „(Ládd, verset írni léha marhaság, / s csak arra jó, hogy rímeket berezgess)”, „vakarnád bár kajmánok alhasát – / semmint, hogy kortárs költőnek neveztess.”

A hüpolepszist, az elődökhöz való kapcsolódást (s ezt egészen tágan kell értelmeznünk) végig szem előtt tartja, melynek végső eredménye az énteremtés. Ennek fényében József Attila mint „vendég” van jelen a kötetben. Ez azonban nem passzív szerep, a múzsákéhoz hasonló funkció társul e létmódhoz: a József Attila-i „vendéghang” végig ihletője a szonetteknek.

KAF nem támogatta a centenáriumok szokásos „műfajait”, éppen ezért nem méltatást, tanulmánykötetet, életrajzot vagy válogatást adott ki. Azzal adózott, hogy ő maga írt József Attilának/Attilával/Attiláról – többféle kultúra emlékezetét felhasználva, dialogizálva a hagyománnyal. Ez utóbbi számára nem készlet, hanem egyfajta lehetőség a kommunikációra, mely által egyszerre teszi „társszerzővé” a múltat és az olvasót. A vállalkozás talán szokatlanabb, de – úgy vélem – izgalmasabb, vonzóbb, meglepőbb így megismerni József Attilát (Kovács András Ferencet) s (meg)keresni az összefüggéseket a két világ, értékrend között.

JEGYZET

1. Idézi Balázs Imre József in: A nonsalansz esélye. Komp-Press, Kvár, 2001. 143.

*Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005.