Az emberi lét alapvető értéke az élethez való jog. Ezt a születéssel elnyert jogot ma már minden társadalom, vallás, politikai rendszer elismeri. Ebből az elvből származtatja a modern társadalom mindazon emberi alapjogokat, amilyen a tanuláshoz vagy a munkához való jog és egyéb, az élet minőségét meghatározó jogok.

Az alapvető emberi jogok benne foglaltatnak minden demokratikus állam alkotmányában, amely ilyenformán szavatolja, hogy a mindenkori állam biztosítja őket állampolgárai számára. Hogy ezek a jogok milyen formában valósulnak meg a gyakorlatban egy adott országban, az a hatalom és az állampolgárok között létrejött konszenzustól (a jogrendtől) függ.

Az egészségvédelemre vonatkozóan Románia Alkotmányában ez áll: „az állam létrehoz egy társadalombiztosítási rendszert...”

De mit is jelent ez valójában? Az emberi élet sorozatosan ki van téve kockázatoknak. Egy jól működő társadalombiztosítási rendszer e kockázatokat a megfelelő törvények megalkotásával és betartatásával (jogalkotás, jogfelügyelet) próbálja kivédeni.

A betegség az a kockázat, amely a születéstől a halálig végigkíséri az ember életét, ezért annyira szükséges mindenki számára hozzáférhető, hatékony egészségbiztosítási rendszer létrehozása.

A munkavégzés során történő baleset vagy szakmai megbetegedés kivédését szolgálja a „kockázatbiztosítás”  létezése.

A munkahely megszűnése is rizikó, ennek következményeit próbálja elhárítani a „munkanélküli-biztosító” rendszer. Az idős kor védelme, a vele  járó kockázatok elhárítása érdekében van szükség a „nyugdíjbiztosítási” rendszerre.

Sok országban bevezették a „gondozási biztosítási rendszert”, amelynek az a célja, hogy az idős korúak védettségét növelje, tekintettel arra, hogy  a hosszú élethez nemritkán társul a rokkantság és a fokozott gondozási igény.

A német modell

A Romániában 1947 előtt működő orvosi ellátási és egészségbiztosítási rendszer közel állt ehhez a modellhez, ezt váltotta fel a sokak által jól ismert szocialista elvek alapján működő orvosi ellátás.

1989 végéig a szocialista állam  a költségvetésből finanszírozta az egészségügyet. A kórházak és az egészségügyi intézmények az állam tulajdonába tartoztak, az orvosok és az egészségügyi dolgozók közalkalmazottak voltak. 1990 után az új hatalom az ország politikai, gazdasági és társadalmi fejlődését egy új államforma megvalósításával tűzte ki célul. Ehhez a korábbi gazdasági és társadalmi intézményrendszer felszámolására és egy új, kapitalista jellegű rendszer felépítésére volt szükség.

1990 után a volt szomszédos szocialista országokban ezt a rendszert vezették be.  Németországban és több más európai országban közel másfél évszázados múltra tekint vissza, túlélt két világháborút, politikai és szociális változásokat, és azért maradhatott működőképes, mert a változásokhoz  alkalmazkodni tud.

Elveiről röviden annyit, hogy:

– Társadalmi szolidaritásra épül, az önkormányzati autonómia alapján szerveződik, és az államtól függetlenül gazdálkodik a munkaadók és munkavállalók által befizetett hozzájárulással.

– A biztosítottak orvosi szükségleteiknek megfelelően részesülnek szolgáltatásokban, nem pedig a járadék befizetésének a függvényében.

– A biztosított szabadon választhatja meg orvosát, ezért könnyebb a különböző egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférhetősége.

Lépések

1990 májusában az NSZK-ban tartózkodtam egy hosszasan tartó kezelésen, amelyet még előző év novemberében kezdtem el Budapesten. Ott értesültem arról,  hogy a Világbank felajánlott Romániának egy ötmillió dolláros kölcsönt az egészségügyi reform megkezdésére és megvalósítására. A hír szerint a Világbank szakértői már meg is érkeztek az országba, és hozzáláttak a reform előkészítéséhez.

A következő napokban sikerült felvennem a kapcsolatot néhány jó nevű  német szakemberrel. Felajánlották, hogy megszereznek minden támogatást a szövetségi hatóságok  és a megfelelő szakmai körök részéről annak érdekében, hogy mind anyagilag, mind szakmai szempontból hozzájáruljanak az egészségügyi reform kidolgozásához és  megvalósításához Romániában.

Pár nap alatt összeállítottunk egy programjavaslatot. Ezzel a dokumentummal kerestem fel harmadmagammal az akkori egészségügyi minisztert,  Dan Enăchescu professzort. Elfogadta javaslatunkat, bár megvalósításáért nem nagyon lelkesedett.

A szerencse mégis nekünk kedvezett, mivel az 1990. májusi választások utáni első kormányban a tárca élére az a Bogdan Marinescu került, aki szintén jelen volt a korábbi megbeszélésen. Mivel ő lelkesen támogatta javaslatunkat, kinevezése napján felhívtam Németországból, és gratuláltam neki. Közölte velem: jónak tartja a német szakemberek által készített tervezetet, és mielőbb szeretne eljönni Németországba, hogy személyesen is meggyőződjön a német egészségügyi rendszer felépítéséről és működéséről. A kitűzött időpontban a miniszter mégsem tudott személyesen eljönni, de elküldte maga helyett Mircea Rădulescu államtitkárt. Egyheti ottléte alatt  az államtitkárnak sikerült találkoznia az egészségügyi miniszterrel és más minisztériumi főtisztviselőkkel, elbeszélgetett az országos egészségügyi biztosító tanács tagjaival, parlamenti képviselőkkel, kórházigazgatókkal, klinikai vezetőkkel, családorvosokkal, továbbá a Szövetségi Orvosi Kamara elnökével és főtitkárával.

Mindannyiunk csalódása nagy volt, amikor megtudtuk, hogy még mielőtt bármit is elmondott volna odahaza mindabból, amit látott és hallott Németországban, minden előzetes bejelentés nélkül  véglegesen elhagyta az országot, követte fogorvos feleségét, aki akkor már Dél-Afrikában dolgozott.

Röviddel ezután újabb delegáció jött Németországba, amelynek tagja volt az Országos Orvostudományi Társaság főtitkára, Emanuel Popescu egyetemi tanár és a minisztérium humán erőforrások vezérigazgatóságának igazgatónője. Céltudatosan megszervezett akció keretében sikerült találkozniuk számos magas rangú minisztériumi tisztviselővel, továbbá a Szövetségi Orvosi Kamara elnökével, dr. Karsten Vielmarral és dr. Kloiber Otmar főtitkárral, akik vállalták, hogy egy hónapon belül megszerveznek egy tizennégy tagú csoportot, amelynek szakértői egy éven át önkéntesen hétvégeken Bukarestbe jöttek, és közvetlenül részt vesznek az egészségügyi reform végrehajtásához szükséges törvények előkészítésében.

Az én feladatom az volt, hogy 1991 végéig itthon összehozzak egy hasonló csoportot. A miniszter kinevezett tanácsosának, az is maradtam tíz éven keresztül önkéntes munkában, és kiszolgáltam tizenegy egészségügyi minisztert 2001 júliusáig.

E csapatban különösen  két személy játszott nagyon fontos szerepet: dr. Eugenia Erhan közgazdász, minisztériumi igazgató és dr. Victor Olsavszky, a nemzetközi osztály vezetője. Rajtuk kívül részt vett a munkában dr.Vulcu, akkori államtitkár, dr. Petre Petrovici, a Brassó megyei Egészségügyi Igazgatóság akkori igazgatója, dr. Dan Ursuleanu, az Egészségügyi Minisztérium igazgatója és a már említett hivatalok több más munkatársa.

A munka

A hazai és külföldi szakértőkből álló csoportnak először is ki kellett dolgoznia a törvénytervezet jogi és orvosi fogalomrendszerét, egész felépítését. Tisztázni kellett továbbá az új rendszer  működésének szabályait, a finanszírozási feltételeket és így tovább.

A sorrendben harmadik egészségügyi minisztert, Iulian Mincu professzort nem volt könnyű meggyőzni. Sikerült dokumentálódás céljából számára is megszerveznünk egy németországi utat. A német szakemberekkel folytatott beszélgetései után egyetértett  javaslatainkkal. És ezzel megkezdődhetett az előkészítés tényleges művelete. Ennek   során nyolc kiszemelt megyében próbáltuk ki a rendszer működését.

1993 elején készen állott a törvénytervezet első változata. A miniszter megszerezte a szenátus és a képviselőház egészségügyi bizottságainak előzetes beleegyezését, hogy megvitatásra elfogadják a törvénytervezetet. Ezzel meg is indult a  harc a törvénytervezet mellett és ellen. A miniszter ekkor szenátori minőségében napirend előtti felszólalásában arra kérte a szenátus tagjait, hogy foglaljanak állást az alábbi két kérdésben:

1. Támogatják-e az egészségügy reformját?

2. Helyeslik-e az egészségügyi biztosítás új rendszerének létrehozását?

A törvénytervezet 1993 októberében a szenátus egészségügyi és munkaügyi bizottságának jóváhagyásával került a plénum elé megvitatásra. Kétnapi vita után, amelynek során 38 szenátor, 26 hazai és külföldi szakértő szólalt fel, a törvénytervezetet a javasolt módosításokkal, egy szenátor tartózkodása mellett közfelkiáltással és tapssal, nyílt szavazással elfogadták.

A játszma azonban ezzel korántsem ért véget. Hamarosan kiderült, hogy a képviselőház illetékes bizottságai nem hajlandóak a törvénytervezetet megvitatni.  Kezdődött elölről a huzavona.

Ekkor a képviselőház egészségügyi bizottságának alelnökével, dr. Bárányi Ferenccel megegyeztem abban, hogy a pártok egy-egy képviselőjéből álló parlamenti delegáció utazzon tanulmányútra Németországba, hogy a helyszínen tájékozódjék a német egészségügyi rendszerről. A héttagú delegáció egy héten át a Bundestag vendége volt. Találkozásaik és megbeszéléseik sikeresek voltak,   bár az is igaz, hogy erről a látogatásról őrzök néhány kevésbé kellemes emléket is (már ami a meghívottak némelyikének viselkedését illeti).

Rövidre fogva: a törvény elfogadtatásáért folytatott harc évekig tartott. A  reform elindításában és megvalósításában több miniszter végzett érdemi,  eredményes munkát, ők név szerint a következők: Bogdan Marinescu, Iulian Mincu, Iosif ªtefan Drăgulescu, Bárányi Ferenc és Hajdu Gábor.

Az 1997. június 10-én a parlament mindkét háza által megszavazott Egészségbiztosítási Törvény nyolc fejezetre tagolódik, és 92 cikkelyből áll. Röviden ismertetem a fejezetek tartalmát.

I. Az egészségügyi biztosítás mibenléte és célja. Intézményes szerkezet és működés. A pénzügyi alapok létrehozásának módja és a hozzájárulás aránya.

II. A biztosítottak jogi helyzete. A biztosított személy és a társbiztosított fogalma (családtag, házastárs, gyermek, szülő, továbbá speciális törvények által meghatározott  állampolgár, mint hadirokkant, hadirokkant özvegye stb.). A biztosított státus megszerzésének és a hozzájárulás befízetésének módozatai munkaadók és munka-vállalók, egyéni és mezőgazdasági vállalkozók, szabadfoglalkozásúak és szabadon gazdálkodók, munkanélküliek és nyugdíjasok számára.

III. A biztosítottak jogai. Az orvosi ellátáshoz való jog. A gyógyszerekkel való ellátás biztosítása. Az orvosi és gyógyeszközökkel való ellátásra vonatkozó jogok.

Az egészségügyi szolgáltatások. A járóbeteg-ellátás, a kórházi kezelés, a sürgősségi ellátás, a rehabilitációs kezelés, a terhesgondozás és a szülés felügyelete, otthoni kezelések, gyógyszerfelírás, orvosi segédeszközökkel való ellátás.

Ez a fejezet azt is kimondja, hogy a beteg szabadon választhatja meg család-, illetve kezelőorvosát. Az egyes ellátások mellett a törvény részletesen felsorolja a szolgáltatás igénylési módját, a kifizetés módozatait, valamint előírja az egészségügyi szolgáltatások minőségének szavatolását.

Külön szakaszok szólnak az orvosi rendelők megnyitásának és az orvosi tevékenységnek a feltételeiről. A fejezet 35. cikkelye előírásokat tartalmaz az Orvosi Kollégium feladatkörére vonatkozóan.

A központi Egészségügyi Biztosítási Pénztár és a megyei pénztárak, illetve az egészségügyi szolgáltatók, a gyógyszertárak és az orvosi eszközöket biztosító szolgáltatók közötti viszonyra vonatkozó IV. szakasz részletesen taglalja a szerződő felek közötti keresztszerződés megszövegezését és aláírását.

IV. A szolgáltatások kifizetése és a biztosítási alapokkal való gazdálkodás.

V. A központi Egészségügyi Biztosítási Pénztár és a megyei pénztárak vezető szerveinek összetétele, feladatköre, megválasztása.

VI. Gazdasági kérdések: pénz- és vagyonügyek ellenőrzése.

VII. Átmeneti rendelkezések arra a kétéves türelmi időszakra vonatkozóan, amíg a törvény előírásai megvalósulnak.

Összefoglalva elmondhatom, hogy a nemzetközi szakértői közvélemény nagyon pozitívan fogadta a törvényt. Ezenkívül a törvény sok elemét átvette Németország az ott zajló reformfolyamatba.

Jogtechnikai szempontból kiemelendő az elfogadott törvény két fontos jellemzője: 1. előírja a mindenkire nézve kötelező biztosítás elvét, 2. a pénzalapok létrehozásában a szolidáris hozzájárulás elvét követi, ami azt jelenti, hogy a 14 százalékos hozzájárulást fele-fele arányban, vagyis egyenlően fizetik a munkaadók és a munkavállalók. A befizetendő összeg megállapítása a fizetés bruttó értéke vagy a megadóztatható jövedelem, a nyugdíj, a munkanélküli-segély stb. alapján történik.

Sajnos azt kell mondanom, hogy az egészségvédelem és az egészségügyi ellátás az eddigi kormányok programjában többnyire manipulációs eszközzé vált. Sok szép ígéret és vállalás hangzott el, de abból szinte semmi nem valósult meg.

Ez annál nagyobb baj, mivel minálunk a demográfiai és egészségügyi helyzet mutatói komoly aggodalomra adnak okot. Íme csupán néhány ezek közül a mutatók közül:

– A születések arányszáma évek óta csökkenő tendenciát mutat.

– Az általános elhalálozási mutató évről évre növekszik.

– A természetes szaporulat két éve negatív előjelű.

– A gyermekhalandósági mutató alapján évek óta az utolsók közé tartozunk Európában.

– Magas az anyai elhalálozások, valamint terhességmegszakítások száma.

– Nőtt bizonyos betegségek gyakorisága (incidencia) és elterjedtsége (prevalencia).

– Szintén sereghajtók vagyunk az átlagos életkor tekintetében, amely főleg a férfiaknál nagyon alacsony (68 év).

Az egészségügy sokat hangoztatott alulfinanszírozottsága tény, ez azonban nem jelent sem magyarázatot, sem felmentést minden mulasztásra és eredménytelenségre. A helyzet felelős értékelésére van szükség, valamint a politikai szempontokon  átívelő társadalmi cselekvésre, mert csak így lehet megfelelni a lakosság jogos elvárásainak és igényeinek.