Korunk › Áprlilis 1998| Áprlilis 1998 Határok között — határok fölött |
Előszó Határológiai kistrakta Lászlóffy Aladár Versek Ken Smith Balkáni történetek Tordai Zádor Franciák, németek — ideológiák Louis Dumont "Gézengúz nép valátok kezdet óta..." Alexandru Vaida Voevod Egy láda maszkószki Zelei Miklós Proletár reneszánsz (I.) Hankiss Elemér A Bárány-Horváth Attila Irodalmi/nem irodalmi Adrian Marino Ha jönne az angyal... Moldova György Tájoló Miért gyilkolt Édes Anna? Lengyel András Toll Határkaland Kántor Lajos Könyvek művésze Czellár Judit Da capo al fine Szabó Géza Műhely/Atelier Párbeszéd a párbeszédről és egy egyszerű "számról", a 22-ről Gabriela Adameşteanu Világablak Privatizációs módszerek Kelet-Európában Réti Tamás Mű és világa Helyszíni tudósítás a törvény kapujából Szilágyi Júlia Téka Az első és a többi média Kelemen-Schittenhelm Attila Életkép a múltból László Noémi Talló Illúziótlan művészet? Vonalak, számok, kövek Szilágysági Limes Olaszok Isztriában Új határok | | Kelemen-Schittenhelm Attila Az első és a többi média J.A. Tillmann: Távkertek Lehetünk-e ma tisztán platonikusok? Igaz, J.A. Tillmann Távkertek című kötetében a felvetés nem ebben a formában található, mégis, a több lehetséges mellett, a magam számára az e gond által kijelölt olvasatot választottam. Ennek oka elsősorban a kérdés egzisztenciális súlya, a kihívás, ami azok előtt áll, akiknél beköszöntött a virtualitás érája, de a képek örvényétől nem vakultak el. E képörvénynek nincs is közepe; az ideák ideáinak ideái és az eredet nélküli másolatok — ahogy Tillmann mondja — "szappanbuborék" világa sok ébredéssel kecsegtet ugyan, de végig megvan a rettegés is, hogy minden új ébredéssel valamilyen álomba ébredtünk ismét bele. Ez a nyugtalanító, ugyanakkor mámoros érzés töltött el az első érdemi multimediális találkozás után, ezeket a szimptómákat keresem és vélem megtalálni ebben a kis kötetben is. Kalandok virtualizálódása (A Nyugalom tengerén), struktúra (Kibernetikus katedrálisok), test (A test eltávolítása), élettér (Közel és távol kertjei), medialitás (Inter media) a tillmanni elmélkedés tárgyai. A stílus nem az általában elvárt értekező, inkább esszéisztikus, próbálkozó. Amolyan élménysorjázás idézetekből és családi képekből, különféle összehangolás ötletekből. A családi képek fontosabbak, mint első látásra tűnnek, mert nemcsak az első szám első személy sajátos alkalmazásai, hanem bennük, általuk mutatkozik az első médium, mint a legtisztább és legkellemesebb ébrenlété. Akárha a családi albumban lapoznánk: a bölcs nagypapa, a gyerek gyűjteménye és főleg a családi csillag: "Egyszer családommal — írja Tillmann — a közeli réten, ami egyébként vitorlázógépek fel- és leszállására szolgál, fej fej mellett leheveredtünk a fűbe. Azóta családi csillagnak nevezzük, és időről időre megismételjük ezt az elheveredést. Így fekve, és az eget elnézve még inkább nyilvánvaló, hogy mindig is a világ kertjében vagyunk: egymáshoz közel, mégis minden messzeségre nyitottan és meghívottan." A családi csillag (és minden hasonló bensőségesség) az ideák médiuma, mert egy helyen van általa a közel és távol, a meghívottság ténye, a megérkezés esélye (nem sokban különbözik Platón meghatározása sem). Minden egyéb csillag már csak az ideák ideája. "... a valóság és a valóság különféle szimulációi" — használja egyhelyütt Tillmann, aki nem csak ebben a viszonyképletében kategorikus különválasztó, értékválasztó. Nem ír apológiát az ideákról, nem végez "szimulákrum-kritikát", fenntartásait is legtöbbször notabilitásokkal mondatja el, főleg az esszék végén. De ebben az apróságban mégis fel lehet ismerni valamilyen nagyon rejtett, de alapjában véve "moralizáló" gesztust. Ez a szöveg végi platonikus mozdulat azért fontos, mert a szövegtestek nagy részét — és erről még nem beszéltem — teljesen áthatja az új médiák erotizmusa, így ez már amolyan nem tiszta, meg-megkísértett platonizmus. A létszintek összehangolására, kibékítésére azonban nincs mód, mert "a valóság és különféle szimulációi", legalábbis platonikusan, nem összebékíthetők. Van esetleg a nietzschei receptúra, a megismerés rendjének megfordítása, az egzisztencia rendjének kizökkentése, de ez nietzschei vizionáriusságot feltételez. Köztes nincs, vagy az első, vagy a többi médiának vesznie kell, a ketté választás eszmeileg legalábbis nem konzekvens pálya. De maga a "késő újkori" léthelyzet inkonzekvensnek választ bennünket, platonizmusunk nem végigvitt, a nietzschei apollónizmus félbehagyott. Az ideák evidenciája, de a szimulákrumok átélt erotizmusa, ez a "tillmanni stádium" lényege, és egyben ettől válik számomra a tillmanni projekt egyszerre aktuálissá és egzisztenciálissá. Velejárója az első és a többi médium feloldhatatlan párhuzamossága: a kötet szövegeiben mindkettőnek megvan a külön diskurzusa, de az első médium csak akkor nem rejtett moralizálás, ha a családi csillagokról van éppen szó. Az, ami a családi képekben szemléletes, a szakfejtegetésben csak helytelenítő. Milyen ez a szimulákrumvilág? Nincs benne együtt a "közel és távol", az aktuális és végtelen. "A kozmikus nyitottsággal ellentétben — olvasható —, a benne felhalmozott gigantikus adathalmazok dacára, a virtuális világ zárt. [...] Az itt soha nem lesz azonos az ott-tal. A szoba, ahol a felhasználó magára ölti adatsisakját, és mátrixba merül, izolált magántér marad." Az ott zárt — ennek a kategorikusságnak az oka a tillmanni gondolkodás eredendő platonizmusa. Pedig on-line virtualitás adott esetben épp a kapcsolatteremtést könnyítheti meg. Persze nem fér kétség, ha a médiát médiaszerűen használjuk, a felhasználókból felhasználtakká válhatunk, amolyan bio-interface-ekké, amelyek összekötik a hard interface-eket. Ha a technika bezáródik körülöttünk, hússal tömjük majd be a még szivárgó hasadékokat. Hozzá kell azonban tenni, jóformán minden szintetikus struktúrával hasonlóképpen van, mert ha a pénzt a pénz igényei szerint, a sebességet a sebesség igényei szerint, a diskurzusokat a diskurzusok igényei szerint használjuk, ezek szintén körénk záródnak. A jelenségben nincs semmi újkeletű, mi több, a technológiák ember (emberek) köré záródása valójában egy technodiskurzus-toposz, egy olyan diskurzusé, amely maximálisan kihasználja a szellemtudományok ősrégi-aktuális cinizmusát. Nem véletlen, épp ott, ahol a művészet mindenféle hagyománytól fel- szabadított, ahol művészeti diskurzusokról alig beszélhetünk, vagy ahol a művészet képes átnyúlni terhelt ügyrendjén és hiteles kapcsolatot tud teremteni az első médiával, ott a többi média már nem működhet önszabályzó rendszerként, a művészek megmaradnak kísérletező felhasználóknak, helyzet, amelyet szerzőnk is élesen lát. Ebben az összefüggésben az, amit J.A. Tillmann a virtualitás zártságaként jelöl meg, néhány felszabadult művész parafrazálásával rögtön veszít is kategorikusságából. Addig nem lehet valami zárt, amíg kiléphetünk belőle, addig nem lehet értéktelen, amíg máshol lépünk ki belőle, mint ahol előzőleg beléptünk. |