Korunk › Áprlilis 1998| Áprlilis 1998 Határok között — határok fölött |
Előszó Határológiai kistrakta Lászlóffy Aladár Versek Ken Smith Balkáni történetek Tordai Zádor Franciák, németek — ideológiák Louis Dumont "Gézengúz nép valátok kezdet óta..." Alexandru Vaida Voevod Egy láda maszkószki Zelei Miklós Proletár reneszánsz (I.) Hankiss Elemér A Bárány-Horváth Attila Irodalmi/nem irodalmi Adrian Marino Ha jönne az angyal... Moldova György Tájoló Miért gyilkolt Édes Anna? Lengyel András Toll Határkaland Kántor Lajos Könyvek művésze Czellár Judit Da capo al fine Szabó Géza Műhely/Atelier Párbeszéd a párbeszédről és egy egyszerű "számról", a 22-ről Gabriela Adameşteanu Világablak Privatizációs módszerek Kelet-Európában Réti Tamás Mű és világa Helyszíni tudósítás a törvény kapujából Szilágyi Júlia Téka Az első és a többi média Kelemen-Schittenhelm Attila Életkép a múltból László Noémi Talló Illúziótlan művészet? Vonalak, számok, kövek Szilágysági Limes Olaszok Isztriában Új határok | | Lászlóffy Aladár Határológiai kistrakta Mindenekelőtt ki kell mondani, hogy határok pedig nincsenek. Ez eléggé köztudott. Gondoljuk csak el, milyen csapdát rejt ez egyszerű és mindennapinak tűnő helyzet, ha következetesen végigviszik: valaki egyszercsak kitesz az ajtóra egy táblát — TILOS BELÉPNI —, és évtizedek, ha az épület szilárdabb, évszázadok múlva, vastag por- és pókhálóréteg mögött esetleg már egy vastagtörzsű faóriás is felnő abban a táblával elhatárolt térben, traktusban, épületszárnyban vagy csupán kamrában... mert szófogadóan oda többé soha senki be nem lépett. Persze millió ajtón áll efféle tiltás, melynek ellenére a bennfentesek, például az, aki kiteszi a táblát, akár percenként ki- és bejárnak. Mivelhogy van itt még (titokban, beleértve) egy határ: "idegeneknek" tilos a bemenet! Ám hogyha még ezt is odabiggyesztik, akkor sem szabadultunk az értelmezés határtalanságától, mivelhogy bárki, mindenki bennfentes is, idegen is időnként, helyenként. Végestelen-végig. Maga a határőr bátorságosan járkálhat ott, ahol az őrizetére bízott "vonal" sértetlenségének, biztonságának érdekeit sérti, hogyha másvalaki mászkál. Ám mégis, az a másvalaki is mászkálhat a határon, hogyha erre engedélye, felhatalmazása: "útlevele" van. (Van, aki az idegösszeroppanás határán is útlevéllel mászkál oda-vissza.) Attól ő máris nem "más". A határ tehát különbségek feloldása is. Tulajdonképpen a határ az a vonal, melyet bárki átlép, csak nem ugyanúgy, nem ugyanakkor, nem ugyanazért. A határőr (és a törvényhozó, az aknatelepítő, sorompóállító vagy a tudós, a "szakember") előtte kell hogy ott járjon, leverje a cölöpöket, felállítsa a kerítést, megfogalmazza a meghatározást, és rácsavarja a szögesdrótot. A határ létének egyik lényegi jegye, hogy érvényre tudja juttatni magát vagy sem. Így jön létre vele kapcsolatban a másik legfontosabb dolog: létével azonnal egy lehetséges értékrendbe utalja azokat, akik tiszteletben tartják, akik indokoltan átléphetik, s akik meg szokták sérteni, egyszerűen semmibe veszik stb. Az árnyalatok skálája a végtelenségig finomítható. Mígnem a "határok" addig spiritualizálhatók... hogy öröktől fogva voltak, vannak, lesznek. A fazakas felkap (kimer, kimarkol) egy elhatárolt adag agyagot, s rácsapja a korongra. A Teremtőnek is el kellett határolnia egy adag port — egy Ádámnyit —, hogy mennyibe is leheljen lelket. Annak logikája szerint, hogy a fazakas is más mennyiségből gyúr, alakít káposztásedényt s másból kicsi csuprot, csodálatos, hogy Ádámságunk pont akkora, mint Gulliver az óriásokhoz s a liliputiakhoz viszonyítva. Azt mondják, a gyakorlott pék is már szemre egy kiflinyit szakít ki kiflinek s egy kenyérnyit a kenyérhez. Na, igazán nagy dolog! Csak mikor egy adag szabadságért szoktak nagy ritkán lenyúlni a pult alá, kocsma- vagy tárgyalóasztal alá a történelem hatalmasságai, akkor különböznek olyan fájdalmasan a fejadagok és határértékek. Valaki, pályáját záró, nagy tekintélyű és tapasztalású férfiú, egy búcsúzó mindentudó sóhajtott fel nemrég valahol a világsajtóban, hogy az áttekinthető frontok hiányoznak már. A világsajtó, mint valami óvatlanul nyitva felejtett mikrofon, felhangosíthatja az árnyalatokat is. A "rend" nosztalgiájának közege adott, mert örök. Már Noé korában, az ős-Titanic megmaradásának idején a régi szép időkről beszéltek. Hogyne volna az efféle nosztalgia aktuális abban a maszkabálban, melyben ma élünk, ahol a gimnazista lány kurvának öltözik, a rendőr stricinek álcázza magát, a kurva úrinőnek? Ez viszont az új "rend" arculata, imázsa, mely éppen annyira áttekinthető vagy áttekinthetetlen frontokon alapszik, mint a régiek, melyek viszont ennek bonyolultságához képest fekete-fehér, igen-nem egyszerűségűnek tűnnek. Minden ifjúság, minden újabb nemzedék szinte hivatalból szokott szembefordulni, szokta felülbírálni a közvetlen elődök vonalvezetését; mintha eleve egy határvonal túloldalán jönnének világra. Van hevesebb és van átmenetesebb generációs konfliktus, Nyáj vagy akármely elit éppen így viselkedik valami előzőleg üvegfalként láthatatlan valami közelében, egy felfoghatatlan, ám egyszer csak kitörő, működésbe lépő határjelenség hatására. Összeesküvők tenniakarása vagy tömegmozgalmak, lázadások törve-zúzva végbemenő "határsértése", minden zúgolódás (ennél finomabb árnyalat, ennél kevesebb szinte nincs is, nem mérhető a történelemben) egy effélej új "határt" jelent be, a hajszálrepedéstől a szakadásig. Geológiai természetű és erejű el-, szét- és megszakadásokat. Olvasom, hogy egyik fővárosi iskola informatikai kabinetet kapott, a számítógépeket rákötötték az Internetre, a gyermekek szabad idejükben korlátozás nélkül használhatják. Az egyik tanárnő meséli, hogy csengetéskor felszólítása ellenére sem álltak fel a számítógéptől, a becsengetéskor aztán határozottan figyelmeztette őket, hogy vége a szünetnek, menjenek be órára. A gyermekek nem mozdulnak, ám egyikük odaszól: — Kuss!!! és a tanárnő meglepődésében azon tűnődik, hogy hiszen az iskola legértelmesebb tanulói ülnek a számítógépteremben, s az Internetről bizonyára frissebb információkat kapnak, enyje, hát szabad-e bántani őket... Ejnye, gondolom én is, bizony a globalizáció elkerülhetetlen — sugalmazzák most is valakik (jócskán behatolva koponyám eddigi "határai" mögé), éppen úgy, ahogy valaha a világ marxista, közben náci, azelőtt napóleoni vagy még azelőtt római integrációjának sine qua nonjával házaltak más próféciák. Persze, mellesleg, sem a keresztény, sem a muzulmán, sem egyéb térítés nem borította végül el egyedül igaz hitével a humanoszférát, mint bolygónk egész felületét a vegetáció. Így van remény, hogy az angyalian tiszta szándékú és naiv, de steril, petőfis világszabadság sem lesz soha általános, s talán ez az újabb keletű globalizáció sem terjed el jobban, mint bármely népbetegség. Persze nem mindegy, hogy milyen határig megy el mégis. De remélhetőleg sosem készül el, mint szegény Juci néni esküvői fátyla s mint a sokoldalúan fejlett szocializmus. A kisokos viszont azt kiálthatja a tanárnőjének, hogy kuss! és még az száll magába, töpreng el tébolyult toleranciával, hogy nem neki kell-e változtatnia valamin, csakhogy az új zsenidelegátus generációval még kommunikálhassunk. Hol is volt, mert volt, hol nem volt, valahol itt egy határ, melyet — észre se vettük mikor — átléptünk? A globalizáció nyugati központja (már jóval túl az alakulás fázisán egy világháborúnál nagyobb mozgást vezénylő vezérkara), a brüsszeli vagy strasbourgi Kreml ("Vízkereszt, vagy amit akartok"...) aggasztóan autokratikus tempókat mutat. Intézményes agresszivitása százmilliókat zár vízumgettóba, kultúrkaranténba, civilizációs állatkertbe vagy legalábbis orwelli állatfarmra, s ez némileg ellentmondásban lenni látszik a harsogott címerjelszóval, a nagy spanyolviasz-programmal, melyre már Szókratészek és Danték meg Dantonok fizettek rá: a végtelen humanizmussal és toleranciával, melyre viszont nem győzi inteni mindazokat, akiket az ellenkezőjével zsarolhat, éppolyan viszonylagos értékrendek nevében, amilyen idejét múltak (mindig-kedvenc műszóval: "reakciósak") más értékrendek. Tény, sajnos, hogy megint summás ítélettel az egyénre támadnak egy újkeletű, más előjelű (?) kollektivizmus nevében. Hümmögve, mormogva, kevesebbet mediatizálva, mint a bárból hazaautózásba belahaló Világhamupipőkék esetét a Noszty fiúval, a bajuszuk alatt csak kinyögik, hogy hát, bizony, igenis, a "nagyhatalmak" csak ilyen meg olyan folyamatokat támogatnak (ott, ahol fél évszázadig tűrték a totális tombolást nem emberek - az nem számít soha - hanem Európa testén). Olyanokat... vagyis milyeneket? Ugyanis a fából vörös vaskarika mellett éppoly igazság, hogy a kapitalizmus sem jótékonysági gálaest, a tőkének is csak a profitért van szüksége az embertenyészetekre. Nos, azt támogatják, hogy az eddigi állami tulajdon szétosztásából itt egy új uralkodó (csak most más lesz a neve, s egyedül Karinthy tudja, hogy röhög az egész) "osztály" jöjjön létre ezeken a területeken, ahonnan visszahúzódott a vérözön, s megszámlálhatatlan Noé jegyezteti be a maga kis cégérét "Arrarát"-nak. Lesznek is műanyagtársadalmak, mint valami gyorsított eljárással hamisított kis torz Amerika-fiókák. Ugyanúgy, ahogy végig az időkön vilmoscsászárbajszú, csíkos trikójú, térdigklottgatyás izomemberek gúlmutatványa folyt a mindig alig felszáradt porondon (melyen még ott a vérfoltja néhány máriantoánettnek, a domesztikált jobbágyságnak, ügyesen levezetett Dózsa-bányászjárásoknak). Ami a gúlaálló, golyóálló, sárban álló és sorba álló plebsz szempontjából nem sokat változik. Egy határon alul, egy határon túl, egy határon belül. Szerepkeveredések — a manipuláció manipulációjának szintjén már. A mi átléphetetlen határ(értékünk) a keszonbetegség, a tartósan merülő búvárok ereit robbantó kórság. Mert mérce ugyan csak egy van, de az értékrendek (s a mélységek) többfélék. S köztül valahol — elkerülhetetlenül — zsilipek, lépcsőházak, sorompók, cezúrák, skálák, határok vannak. Nem a mi védelmünkre. A mérték védi önmagát. Az átmenet nagyrészt egyirányú: a bábból lepke lesz, az ázsiaiból európaivá, esetleg majd amerikaivá váló népvándorok. Szerencsétlen konkrét kolumbuszkodók. A harmadosztályon, a fedélközben. Vagy egyenesen a megfeneklő sok-sok neo-Titanic alatt. Csak a szellem cikázhat, az eszmélet kap vízumot bármikor visszautazni óhazákba, újhazákba, átkelni a lehetetlen (vers)lábtörő szakadékai felett. Közlöm a befogadó kultúrákkal, hogy úgyis rászedték őket. Átejtették. Odüsszeusz is gyülevész balkáni volt. Szindbád pedig egyenesen tamil. |