Korunk › Áprlilis 1998| Áprlilis 1998 Határok között — határok fölött |
Előszó Határológiai kistrakta Lászlóffy Aladár Versek Ken Smith Balkáni történetek Tordai Zádor Franciák, németek — ideológiák Louis Dumont "Gézengúz nép valátok kezdet óta..." Alexandru Vaida Voevod Egy láda maszkószki Zelei Miklós Proletár reneszánsz (I.) Hankiss Elemér A Bárány-Horváth Attila Irodalmi/nem irodalmi Adrian Marino Ha jönne az angyal... Moldova György Tájoló Miért gyilkolt Édes Anna? Lengyel András Toll Határkaland Kántor Lajos Könyvek művésze Czellár Judit Da capo al fine Szabó Géza Műhely/Atelier Párbeszéd a párbeszédről és egy egyszerű "számról", a 22-ről Gabriela Adameşteanu Világablak Privatizációs módszerek Kelet-Európában Réti Tamás Mű és világa Helyszíni tudósítás a törvény kapujából Szilágyi Júlia Téka Az első és a többi média Kelemen-Schittenhelm Attila Életkép a múltból László Noémi Talló Illúziótlan művészet? Vonalak, számok, kövek Szilágysági Limes Olaszok Isztriában Új határok | | Szilágyi Júlia Helyszíni tudósítás a törvény kapujából Most történik, állandóan: most és mindig. Úgy kezdődik, mint egy vicc, kibontakozván úgy folytatódik, mint egy helyszíni tudósítás — az egész nem több másfél oldalnál —, és úgy végződik, mint egy parabola. Erkölcsi tanulsága poénszerűen csattan. Egyébként lehet, hogy tanmesét írt Franz Kafka 1914 november—decemberében A törvény kapujában címmel. "A törvény kapuja előtt áll egy őr." A kezdő mondat folyamatos jelen, időtlenséget sugall, az időtlenség pedig a várakozás egyik ideje: nem tudjuk, mióta (áll ott az az őr), és nem tudjuk, meddig (kell ott állnia). Szókratész óta, nem tudásunkról tudjuk, hogy némiképpen ironikus is lehet, nemcsak helyzet és magatartás, de szerep, sőt módszer is. Itt azonban, vagyis ott, A törvény kapujában a nem tudás iróniája inkább egy Szókratész előtti kultúrkörből ered. Kafka egész művével ezt a nem tudást üzeni. De hadd lássuk tovább, mi történik A törvény kapujában: "Ehhez az őrhöz [t.i. a kapu őréhez!] odamegy egy vidékről jött ember, és engedélyt kér, hogy bemehessen a kapun." Erről az emberről tehát máris két fontos dolgot tudunk: 1) hogy honnan jön, és 2) hogy hova akar bejutni. Ámde van a kettő között egy harmadik információ is, ki tudja, hogy nem éppen a legfontosabb: hogy ugyanis engedélyt kér. De ne vágjunk a dolgok elejébe, tartsunk sort. Mit jelent az, hogy ez az ember vidékről jött? Mi a vidék? És mihez képest az? Mitől esik távol az a hely, ahonnan az ember elindult, hogy közel kerüljön, hogy beléphessen? A kapu az a toposz, amely kintre és bentre, távolra és közelre osztja a világot — a tanmese világát —, központra és vidékre. Központ a törvény. Vidék minden, ami a törvényen kívül esik. Minden és mindenki, ami és aki nem részesül a törvény védelmében. Vidéki ez az ember, vagyis gyámoltalan, ügyefogyott, bizonytalan, félénk. De tudja, hogy van Törvény, és elindul feléje. Közeledése a Vidéktől a Kapuig — aktív várakozás, célja van: a Törvény, a Vidékinek pedig reménye, hogy elérheti a célt. Az elbeszélés jelen ideje ez a most, amint rejtett kameraként láttatja a Kapuban álló Őrt és a hozzá lépő Vidéki embert, mintha azt sugallná, hogy várakozása csupán egy mozzanat, már itt is a beteljesülés: "Minthogy a törvény kapuja, mint mindig, nyitva áll..." Akkor miért kér engedélyt a vidékről jött ember, hogy bemehessen a kapun? Azon a Kapun, amely egyrészt mindig nyitva áll, másrészt Őr áll előtte! Ez a kétértelmű üzenet várja A törvény kapujában a Vidékről jött és a Törvény felé igyekvő embert. Kétértelmű vagy kétféle üzenet? Akár így, akár úgy, ez a kettősség határozza meg a helyzetet, a helyzet pedig értelmezést igényel, és döntést követel: melyik jelzésnek higgyen, melyiket fogadja el érvényesnek; már döntött is. Engedélyt kér. Hatalmat ad az Őrnek, hogy igent vagy nemet mondhasson. A most hatalma ez. Két arca van, két neve, az igen és a nem. Ez az Őr itt, A törvény kapujában csak az egyik arcot mutatja, csak az egyik nevet látszik ismerni vagy legalábbis használni: "Az őr [...] azt mondja [...], hogy most nem engedélyezheti a belépést." A jelen idő tehát tovább morzsolódik, kisebb jelentésegységekre bomlik. Ez a most = még nem; nem engedély, de nem is visszautasítás; elnapolása a döntésnek, halasztás. Semmi sem bizonyos, semmi sem végleges. "Meglehet", feleli az Őr a Vidéki ember reménykedő tudakozódására, hogy akkor tehát majd később. De hát mi is ez az Őr? Portás? Szolga? Főnök? Szolgáltatást nyújt, vagy kiszolgáltatottságot jelképez, a Vidékről jött ember kiszolgáltatottságát? Rossz-e az Őr vagy jó? Nincsenek tulajdonságai. Hatalma van. Helye van a hierarchiában, amelynek legmagasabb fokán a láthatatlan Törvény trónol. A láthatatlan világot a láthatótól a Kapu választja el; a Kapun inneni Őr a legelsőnek látszik — hiszen csak ő látszik voltaképp —, valójában a legutolsó az őrök sorában, a Kapun túl ugyanis "Teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb, mint a másik. Már a harmadik látványát én magam sem bírom elviselni." Az elriasztásnak ez a stratégiája — közvetett információ, amely akár dezinformáció is lehet, minthogy ellenőrizhetetlen — nagyon is hatásos. Emlékszünk még, hogy a Vidékről jött ember, valamilyen előzetes tapasztalat, előzetes tudás, ha nem éppen előzetes tapasztalatlanság, tudatlanság okán már attól visszariad, amit saját szemével lát, hogy ugyanis a Törvény Nyitott Kapujában Őr Áll! Visszaretten, és sorsot választ, nem a nyitott Kapu, hanem az engedélykérés meghatározta sorsot. Az elrettentés stratégiájára a kivárás stratégiájával válaszol. Fél. A tanmese szóanyagában ez a szó nem szerepel. Jelen van mégis abban, amit a (Vidéki ember számára) látható Őr a Kapun túli feletteseiről mint elviselhetetlen látványról mond; jelen van továbbá abban, amit az Őr nemcsak szavaival, de fenyegető külsejével is sugall oly hatásosan, hogy a Vidéki ember úgy dönt: tovább várakozik, tovább vár az engedélyre. Ezt külön hangsúlyozni kell, mert Az Ember, Aki Vidékről Jött nem utolsósorban attól fél, hogy a látható erőfölényt — ami a maga módján szintén törvény(szerű) — megkerülve, kijátszva próbáljon a Törvény, a Láthatatlan színe elé kerülni. "...a törvénynek mindig, mindenki számára elérhetőnek kell lennie", gondolja a Vidéki a kellés és a levés között, a Kapu előtt, a zsámolyon ülve és várakozva az alkalmas pillanatra, amikor a hatalom beleegyezésével, kockázat nélkül sétálhat be a Kapun, hogy megismerje közelről a Törvényt. Szembeszállni nem mervén az Őrrel, jóindulatát próbálja megnyerni annak, aki — tekintélytisztelete jutalmául? vagy azért, mert a viszonylagos kényelemben várakozó helyzetét, a függést, a bizonytalanságot kevésbé érzi tűrhetetlennek? — zsámollyal könnyíti, hosszabbítja meg, véglegesíti a várakozását; kölcsönösen kedveznek egymásnak: cinkosság alakul ki közöttük. A kölcsönös kedvezésnek ebben a légkörében kerül sor arra, hogy A Vidékről Jött Ember megvesztegeti az Őrt. "Csak azért fogadom el, hogy ne hidd, bármit is elmulasztottál." Az Őr tehát megvesztegethető, egyszersmind megvesztegethetetlen is, hiszen A Vidékről Jött Embernek meg kell győződnie arról, hogy belépése a Kapun, a Törvény elé járulása nem megvásárolható. Esemény-e ez a tapasztalat? Az lehetne, ha ettől valami megváltozna vagy legalábbis érthetőbbé válna! De nem. És: van-e egyáltalán esemény? Vagy csak várakozás van, mégpedig hiábavaló várakozás? A tanmese cselekménye a kezdő és a záróepizód között mindössze annyi és éppen az, ahogy az esemény elmarad, ahogy nem történik semmi, csak eltelik a várakozó élete. Milyen ez a semmi? Hogyan nem történik? Zárt rendszerben megy végbe. A rendszer heterogén elemekből áll: eszme — a láthatatlan Törvény, szimbolikus tárgyak — Kapu, zsámoly, továbbá a Vidéki ember, mint eszmefüggő lény, és az Őr, mint a Kapu tartozéka; utóbbi nem is látszik tudni a Törvényről, mintha olyasmit őrizne, amit nem ismer, más szóval csak azt ismeri, amit lát, a Kaput, nem sejtvén, hogy láthatatlan dolgok létezhetnek. Még másabb szóval, lényüket-létüket meghatározó különbség, hogy egyikük rendelkezik transzcendens tudással, a másik pedig nem. A Vidékről jött ember abban érdekelt, hogy átlépjen a zárt rendszerből egy lehetséges, egy elképzelhető nyílt rendszerbe, az Őr számára pozíciója mozdíthatatlan hely(zet) a mozdulatlan világban. Az idő mégis telik, tagolható: 1) az "ember odamegy", 2) vár, 3) meghal. Ezek a nagy szakaszok további, apró mozzanatokra bontják az időt, amint A Vidékről Jött Embert a reménykedőtől a haldoklóig minden hiposztázisában megmutatja, miközben az "engedélyt kér", töpreng, kérdez (mikor?), "beles a kapun", fél, várakozik, "ott ül napokig, évekig", "zaklatja az Őrt kéréseivel", megvesztegeti, figyeli, "a bolhákat is megkéri, segítsenek", öregszik, leépül, látása, hallása romlik, "észreveszi a fényt", felteszi a döntő kérdést. — De hát mindenki a törvény felé igyekszik — mondja az ember —, hogyan lehetséges, hogy ennyi év alatt rajtam kívül senki sem kért bebocsáttatást? — Az őr látja, hogy az ember már a végét járja, s hogy hallását elmúlóban még utolérje, ráordít: — Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom. Vakon látja meg a Fényt, süketen hallja meg az Üzenetet a messziről jött ember, aki tehát hosszú utat tett meg a Kapuig, a Törvény kapujáig, hogy ott megtorpanjon. Miért? Mert nem mer engedély nélkül élni, pontosabban csak engedéllyel mer élni jogával, hogy beléphet saját élete/halála kapuján, megismerheti a törvényt. Hiszen a törvény az emberért van és mindenkiért külön! Csak a döbbenetes poén fejti meg, tárja fel a törvény kapujából kiolthatatlanul áradó fény titkát: a várakozás egyéni, személyre szabott életszerep, a várakozó beléphetett volna, ha megérti, ha fel meri ismerni, hogy ez az ő át nem hárítható üdvössége. Két életdefiníciónak kell találkoznia, hogy kiegészítsék egymást, hogy átjárhatóvá tegyék az általános és a partikuláris közötti határt: mindenki a törvény felé igyekszik Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki Ez az embereket a mindenki körébe vonó arra való törekvés, hogy létrejöjjön valamilyen bensőséges kapcsolat a Hozzáférhetetlennel, értelmezhető úgy is, hogy csak várni lehet Rá, törekedni lehet Feléje, elérni nem lehet, belső körébe jutni, birtokolni — nem lehet; a mindenki túl tág fogalom. A csak a te számodra felkínált esély vonja az általános emberi törekvést a születés, élet, halál személyes, egyedi körébe, de a szándék, elszántság, akarat, döntés egyéni pillanatait is, azaz folyamatát magában foglalja. Az egyes ember egyidejűleg mindenki, és csak az én, a te, az ő, aki be mer lépni a nyitott kapun, aki az Őrben a maga beavattatásának, kiválasztatásának eszközét, nem pedig akadályát látja. Mindenki látja a jeleket, de csak az én, a te, az ő meri értelmezni őket. Különben sosem derül ki, mire várt a várakozó, mi várt volna rá. Az alkalom egyszeri és visszahozhatatlan. Elképzelhető, hogy az Őr állástalan marad, hiszen nem lépett be az, aki előtt nyitva volt a Kapu: "Most megyek és bezárom." Akár vissza is kanyarodhatnánk a tanmese első mondatához: "A törvény kapuja előtt áll egy őr." És elölről kezdődhet minden? |