Korunk › Áprlilis 1998| Áprlilis 1998 Határok között — határok fölött |
Előszó Határológiai kistrakta Lászlóffy Aladár Versek Ken Smith Balkáni történetek Tordai Zádor Franciák, németek — ideológiák Louis Dumont "Gézengúz nép valátok kezdet óta..." Alexandru Vaida Voevod Egy láda maszkószki Zelei Miklós Proletár reneszánsz (I.) Hankiss Elemér A Bárány-Horváth Attila Irodalmi/nem irodalmi Adrian Marino Ha jönne az angyal... Moldova György Tájoló Miért gyilkolt Édes Anna? Lengyel András Toll Határkaland Kántor Lajos Könyvek művésze Czellár Judit Da capo al fine Szabó Géza Műhely/Atelier Párbeszéd a párbeszédről és egy egyszerű "számról", a 22-ről Gabriela Adameşteanu Világablak Privatizációs módszerek Kelet-Európában Réti Tamás Mű és világa Helyszíni tudósítás a törvény kapujából Szilágyi Júlia Téka Az első és a többi média Kelemen-Schittenhelm Attila Életkép a múltból László Noémi Talló Illúziótlan művészet? Vonalak, számok, kövek Szilágysági Limes Olaszok Isztriában Új határok | | Louis Dumont Franciák, németek — ideológiák Egyén, kultúra, egyetemesség Vizsgálódásunk tárgya a jobboldal és a baloldal elkülönülése a francia politikai életben. Kényelmes dolog úgy szembeállítani a franciák, illetőleg a németek körében uralkodó ideológiát, hogy azt mondjuk, önmagára vonatkozóan egy francia azt vallja: a természetnek köszönhetően ember és véletlenszerűen francia, míg a német elsőként németnek érzi magát, embernek viszont csak ezen a minőségén keresztül. Azt kérdezhetik, hogyan értem az "uralkodó ideológia" kifejezést. Érjük itt be azzal a válasszal, hogy az a valami, ami a két ideológia globális összevetéséből kirajzolódik. Az uralkodó ideológia nem ugyanaz, mint a többség ideológiája, de az sem, ami a történelmi változások mögött meghúzódva stabilan megmarad. Hellyel-közzel ezek mindegyike, kiegészítve azzal, ami az érintett kulturális közegben mélyebb megfontolás nélkül, szinte spontán módon érvényesül. A franciákat illetően idézhetem például azt a történészt, aki naiv egyszerűséggel kijelenti — és szavait egy másik történész úgy veszi, mint ami magától értetődik —, hogy a személy fogalma független a kulturális környezettől: "Nincs okunk pirulni azért, mert a véletlen folytán franciának születtünk".1 E nézetnek Montesquieu is hangot adott Gondolataiban, amelyekről maga jelentette ki, hogy "fésületlenek ". A franciák körében spontánul különválik a személyes, illetőleg a kollektív önazonosság, más nemzeteknél viszont — lega- lábbis a németeknél bizonyosan — az önkéntelenül működő képzet a kulturális hovatartozást, a sajátos közösségi identitást fejezi ki. Az elsőként felmerülő kérdés nyilvánvalóan az, hogy mi helyettesíti a franciáknál a kulturális hovatartozást. Úgy vélem, erre az a válasz: a politikai hovatartozás. (Bizonyos értelemben persze a politika is része a kultúrának, de azért a kettő között különbséget kell tenni.) Más szóval, aki francia, az elsősorban állampolgárként érzi annak magát. Számára Franciaország mindenekelőtt a demokráciát, a Köztársaságot jelenti, ezenfelül, ha műveltebb, azt fogja mondani, hogy Franciaország volt az, amely Az Ember és az Állampolgár Jogaival2 utat mutatott az emberiségnek, ezáltal az egész emberi nem tanítómestere. Michelet erre vonatkozó hangzatos kijelentései mindmáig széles körben elterjedt érzést tolmácsolnak. Minálunk ebben az alakban nyilvánul meg az etnocentrizmus — nevezzük inkább szociocentrizmusnak —, amely minden társadalomban fellelhető, és amely alapvető, értékbeli különbséget állit fel "mi" és "mások" között. A németeknél e szociocentrizmusnak a pángermanizmus felelt meg, vagyis a hit, hogy kulturális felsőbbrendűségük vagy szervező erejük folytán világuralomra hivatottak. Másutt szóltam már arról, mi indokolja azt a gondolatot, hogy a pángermanizmus egészen a Német-római Császárságig nyúlik vissza, valójában tehát igen mély, távoli történelmi gyökerei vannak. Voltaképpen az egyetemes felségjog eredeti, alapvető eszméjének maradványa, amelyet Németországban nem váltott fel — mint Franciaországban és Angliában — a területi szuverenitás kiváltképpen modern eszméje, amely feltétele és alapja a nemzeteszmének. De nézzük kissé közelebbről, hogy is állunk francia oldalon. Állítom, hogy ezen a szinten —, a valóban fontos és súlyos, vagyis egészen egyszerű ideológia szintjén — nem találni mást, mint egyfelől az egyént, másfelől pedig az emberi nemet. Nincsenek különféle kultúrák, eltérő nemzetek. Ami mármost a kultúrát illeti, a franciák hajlamosak naivul azonossági jelet tenni saját kultúrájuk és az egyetemes kultúra közé. Ami attól eltávolodik, az merő fogyatékosság vagy hóbort. No de — mondhatják —, a határok, a különálló államok létéről azért csak van tudomásuk... Való igaz, de a lényegen ez nem változtat. Annyira így van, hogy az ország külpolitikáját mindvégig a 19. század folyamán, noha különböző rendszerek váltották egymást, erőteljesen befolyásolta az a nézet, mely szerint az európai népeknek az Emberi Jogok szerint történő nemzetté válása magában véve is elegendő, hogy véget vessen a háborúknak, minthogy az egyén felszabadulása mind a nemzetközi, mind pedig a belpolitikának alfája és omegája. Kétségtelen, hogy az ideológia globális, elsődleges szintje, illetőleg más, kevésbé fontos, az alany önazonosságának mélyebb rétegét kevésbé érintő képzetek közötti megkülönböztetés eléggé kényes műveletnek tűnhet, azonban egyedül ez teszi lehetővé a kultúrák összehasonlító vizsgálatát. Ha nem teszünk különbséget a kultúrák szintjei között, újra a sötét éjszakában botorkálunk, márpedig, ahogyan Hegel mondja, sötétben minden tehén fekete. Összefoglalva tehát: a franciák számára a határok, a különféle nyelvek, az ellentétes érdekek létezése elhanyagolható azon emberi lényeghez mérten, amelynek elismerése benne foglaltatik a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség jelszavában. Ez az alapideológia annál erősebb, minél egyszerűbb, minél kevesebb konkrétumra épül. Végeredményben egyetlen princípiumból áll, ez pedig az emberi alany egyetemessége. Ezt az ideológiát természetesen a Felvilágosodás századától kapták az 1789-es Forradalom útján, amelyben szívesen látják az igazság uralmának kezdetét ezen a földön. Ám ha így van, fölmerül a kérdés, hogyan élte túl ez az ideológia a kemény valósággal való véres, ismételt összeütközést. Nehezen lehet felfogni, hogy megannyi fájdalmas tapasztalat, megannyi háború számottevő következmények nélkül múlt el fölötte. Ahhoz azonban, hogy a kérdésre válaszoljunk, folytatnunk kell a szóban forgó ideológia anatómiájának feltárását. Kívülről tekintve, 1789-től kezdődően a francia politikai élet két fölöttébb erőteljes vonást mutat: az egyik a nagyfokú instabilitás, a másik a mélyen húzódó választóvonal aközött, amit jobb-, illetőleg baloldalnak szokás nevezni. Jobboldal és baloldal megkülönböztetése úgy jött létre nálunk, később pedig úgy terjedt el, egyenlőtlen és eltérő módon más országokban, eleinte és főképpen Itáliában, hogy kezdetben a parlamenti demokráciával függött össze, majd pedig, 1920 után általában véve a szocialista mozgalmakkal. De kétségen felül áll, hogy sehol másutt nem öltött magára és tartósan nem őrzött meg annyira abszolút jelleget, mint nálunk, nem mutatkozott ama kétarcú manicheizmus képében, amelyet úgy panaszolnak fel olykor, mintha nem járná át egész politikai életünket, s amelynek természetét és velejáróit igyekszünk megvilágítani. Franciaországban mindenki tudja, miről van szó, megnevezni mégsem könnyű. Mögötte konkrét utalás húzódik meg: az emberi test, amelynek két fele van, vagy a gyűlésterem, amelyet személyhez viszonyítunk (de milyen személyhez?). Egyszerre elvont és egyszerű ez a megkülönböztetés (ha például a pártok közvetlen megnevezésével vetjük össze), illetőleg szerfölött bonyolult, ami az általa felidézett tartalmat illeti. Tartósan fennálló dichotómiát idéz, ám az elmúlt két évszázad folyamán az így megjelölt partok között sok víz lefolyt, sőt, ha szabad így mondanom, sok vér is. E két mágikus szó ereje egyenes vonallá rendezi a politika egész forgatagát, s ezen egyetlen tengely mentén a minőségi különbségekből nem marad más, mint fokozati eltérés. Megfeledkeznek arról, hogy háromféle jobboldal ismeretes (a III. Köztársaság kezdetén), hogy szocializmus is többféle van, ilyenformán pedig a forradalom sem egyéb, mint "szélsőséges" reform. E felosztás nem lebecsülendő erénye, hogy tetszés szerint tovább osztható. Minden egyes pártnak, de még a középnek is megvan a maga jobb- és baloldala (márpedig ez, jegyzem meg futólag, tartalmi hierarchiát feltételez, aki ugyanis egy kérdést illetően tőlem balra van, az lehet egy másik kérdésben tőlem jobbra). Az elnevezéseket mindenki ismeri, használatuk és színezetük azonban a társadalmi környezet szerint változó. A magam nemzedékéből való párizsi munkás számára a különbség, amelyet jelölt, inkább volt szociális, semmint politikai. Az ő szemében baloldalinak számított ő maga, szakszervezete, a maga választotta, a szó tág értelmében szocialista párt, jobboldalinak pedig a gyárosok, a vagyonos réteg, továbbá természetesen az Egyház és a hadsereg. A parlamentre alkalmazva a nüanszok lehetősége kimeríthetetlen, ahogyan az 1930-ból származó kijelentés példázza: "Baloldali republikánus az a középhez tartozó személy, akit a vészterhes idő arra kényszerit, hogy jobboldalt foglaljon helyet." Hasonló nüanszoktól mi eltekintünk, és beérjük azzal, hogy igyekszünk megragadni azt, ami az összehasonlítás szempontjából lényeges. Két mágikus szó: jobb és bal De kezdjük a dolgot a legelején. Amikor 1789. május 5-én ünnepélyes keretek között megnyitotta a Rendi gyűlést, a király az ülésterem legmagasabb pontján trónolt. Közvetlenül alatta a királyi ház tagjai foglaltak helyet, jobb kéz felől a hercegek, bal kéz felől a hercegnők, egy szinttel lennebb pedig a képviselők: jobbra a papság, balra a nemesség, a kettő között, kissé távolabb, a harmadik rend. A későbbiek során, mint ismeretes, a rendek összekeveredtek. A pólusok ettől kezdve az ülésterem két oldalán találhatók: jobboldalt a hagyomány védelmezői, baloldalt a változás hívei. Maradéktalanul érvényesül ez az ülésrend augusztus 28-án, a király vétójogát érintő szavazáskor. Ekkortól számítható, hogy a hagyomány szerinti, általános elv: "első a jobb kéz", átbillen a forradalmárok javára. A Forradalom nem más, mint a baloldal elsőbbsége, a baloldal annyi, mint a forradalom öröksége. Így tartja ezt a politika tudománya is: "A 19. század folyamán a francia politika egyfajta manicheizmus jegyében alakult, a Forradalom elveit ellenzők és helyeslők állandó konfliktusa jegyében". 3 Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy e mondat okkal hivatkozik az "elvek"-re. Amint az a későbbiekből bőségesen kiderül, itt minduntalan elvekkel van dolgunk. Az "elvek" hangsúlyozása módot ad mindenekelőtt arra, hogy megértsük, miképpen élhette túl a jobb- és baloldal szembenállása két évszázad folyamán a politika színpadának és a politikai vita tárgyának változásait. Jobb és bal között szüntelenül van valami közös, ha nem egyéb, a nyelvhasználat, és maga ez a szembenállás, hiszen a másiknak mint ellenfélnek az integrálását ez teszi lehetővé, s ezt nyomatékosítja a "jobboldal—baloldal" kifejezés is azáltal, hogy a két, önmagának egyformán kizárólagos létet képzelő tábort úgy állítja be, mint amelyek egymást szervesen kiegészítik. Az idők folyamán ez a közös alap számottevően módosult. A forradalmár képviselők részben magukénak vallották a Felvilágosodás filozófiáját, amely a reformereket tettre serkentette. Ám meg kellett harcolni azért, hogy az Emberi Jogok, de különösen a népfelség elve elfogadottá váljék. Ugyan ki merné manapság megkérdőjelezni az egyetemes választójogot? A baloldal kezdeti értékeinek tekintélyes hányada általánosan elterjedt. Változnak a témák, másról folynak a politikai viták, de az elvi ellentét megmarad. Olykor nyomon követhető, hogyan vándorolnak át bizonyos témák egyik táborból a másikba. A "nemzet" szó, mint látni fogjuk, 1792 és 1890 között átköltözött balról jobbra. [...] Magára a forradalomra az elvek és az empíria abszolút különválasztása jellemző. Sokatmondó e tekintetben Condorcet észrevétele, aki együttműködött Thomas Paine-nel az amerikai alkotmány kidolgozásában. Szemére veti az amerikaiaknak, hogy alkotmányukban jobban hangsúlyozzák az azonos érdekeket, mint az egyenlő jogokat. Jól érzékelhető ebben a gyakorlat, a hasznosság szempontja, illetőleg a tisztára elvi kinyilvánítás közötti átmenet. A forradalmárok átörökítették a baloldalra az elvek iránti kizárólagos figyelmet, amely nem sokat törődik azzal, hogyan alkalmazhatók a valóság tényeire, s ez a hagyomány mindmáig eleven közöttünk. Kétségtelenül ez jellemző Franciaországra az angolszász demokráciákkal szemben, ez magyarázza az ellenzék abszolút, feloldhatatlan, mondhatni kérlelhetetlen jellegét. Littré a következőket írta 1851-ben a " Szabadság, Egyenlőség, Testvériség" jelszaváról: "Ha önmagában nézzük, a forradalom formulája azonnal feltárja a maga metafizikai eredetét, vagyis azt, hogy nem a dolgok valóságos állapotának megjelenítése, hanem szubjektív fogalom, annak eszméje, amit a 18. század végén a szellem a normális társadalomról elképzelt."4 Hozzáteszi még, hogy a forradalmi jelszó teljesen alkalmatlan "bármely társadalom valóságos létének megjelenítésére", a jelenre és a jövőre ugyanúgy nem alkalmazható, mint ahogy a múltra sem. Littré tulajdon pozitivizmusa optikai csalódásának áldozata, amikor úgy véli, hogy a 18. századi eszmény meghaladott, mivelhogy azt látjuk, ma is jelen van szerte a világban. Indokolt továbbá Littrétől eltérően disztingválnunk, ami a Forradalom elveinek alkalmazhatatlan voltát illeti. Mert ha a maguk egészében azok is, a történelem azt mutatja, hogy bizonyos mértékben, fokozatosan, némely vonatkozásaikat tekintve igenis felülkerekedtek a tényeken, bár ennek, meg kell mondanunk, nagy volt az ára. Ebből pedig különösen az következik, hogy arra az elvre, amely a maga tökéletességében még nem valósult meg, mindenkor úgy lehet hivatkozni, mint ami továbbra is abszolúte új és friss, miképpen azt még látni fogjuk. A lényeg azonban az, hogy e megszorításokkal együtt Littrének tökéletesen igaza van globális értelemben: a múlt, a jelen vagy a jövő "bármely társadalmának léte" nem redukálható az individualitás elvére. A pozitivisták, mint tudjuk, azt várták, hogy a forradalmi jelszó nyomában járó negatív, romboló Forradalom végül olyan építő vagy pozitív szakasszal zárul, melynek "Rend és Haladás" lehetne a jelszava, s amelyet Littré 1878-ban a III. Köztársaság eljövetelében látott. Való igaz, hogy Franciaország mindaddig egyre csak vergődött a rendet nélkülöző vagy inkább a renddel szembenálló haladás — a Forradalom —, és a haladást nélkülöző vagy azzal szembenálló rend, azaz a konzervativizmus és a reakció között. Az ideológiai dichotómiából kiindulva itt a helye magyaráznunk és nagy vonalakban megértenünk azt a fajta sorsszerűséget, amelyet Raymond Aron megrázó tömörséggel úgy foglalt össze, hogy "Franciaország hol a gazdagok undok önzésének, hol meg a forradalmárok őrjöngésének és egyetlen személy despotizmusának van kiszolgáltatva".5 E formula harmadik kifejezése, a "despotizmus" — félreértések elkerülése végett mondjunk inkább despotizmust és monarchiát — különösképpen tisztázásra vár. Gyakran megfigyelték, hogy valamely mélységesen megosztott társadalomban természetes dolog az egység fenntartása érdekében egyetlen személyre apellálni. Ez elemzésre vár. Időben hozzánk közeli példán mérhetjük le, mi is az, amikor egyetlen személyre apellálnak: 1958-ra gondolok. Túlzás-e azt állítani: az algériai válság Franciaországot annyira a polgárháború szélére sodorta, hogy a megmentő, akinek köszönhetően ezt elkerültük, óhatatlanul jókora adag machiavellizmussal élt? A kelleténél is jobban élt vele, s ezzel csak tovább növelte a benső kettészakadást, mondja Jean Lacouture, de erről talán még nem mondták ki az utolsó szót. Zárójelben megjegyzem: ahogy baloldali értelmiségünk mindvégig félreismerte de Gaulle szándékait, ugyanúgy az esemény mára kezd feledésbe merülni, éppen a nálunk uralkodó ideológia jóvoltából — ezt a leckét sem a jobboldal, sem a baloldal nem dolgozta fel. Ehhez elsőként el kell végezni a politika meghatározását. Mivel a franciák szívesen fordulnak szembe az állammal, minálunk sokáig jó szemmel nézték azt a felfogást, amely szerint a politika másodrendű, minthogy a gazdaság alapozza meg. Szerencsére az elmúlt évtizedek változást hoztak, s a politikát ma már jobban elismerik, mint alapvető kategóriát. De mi is az az elv, amely a társadalmon belül megalapozza a politika területét? Azt tételezzük, hogy a politikai szint akkor jelenik meg, mihelyt az egyébként sokrétűnek tekintett társadalom egynek állítja magát másokkal szemben (empirikusan, miképpen háború alkalmával vagy pedig ideologikusán). Az egy ipso facto fölötte áll a soknak, s az első legitim módon parancsol a másodiknak. A gondolat Rousseau-nál is föllelhető, aki szembeálltja egymással a közakaratot és az egyes emberek összességének akaratát, az állampolgárt, mint a népfelség részét és mint alanyt. [...] Rend és/vagy Haladás De térjünk vissza valódi tárgyunkhoz. Jóval Aron előtt, már 1848-ban, Littré a maga módján jellemezte a francia nyomorúságot. "Az anarchiában és a felfordulásban való örökös megtorpanás"-ról beszélt, és ezeket írta: "A reakció sikerei végső soron mindig lejáratják a rendet és utat nyitnak új megrázkódtatások előtt, a forradalom sikerei végső soron mindig lejáratják a haladást és utat nyitnak az újabb reakció előtt." Littré megfogalmazása, amely a "Rend és Haladás" pozitivista jelszavát használja, azért felel meg nekünk jobban, mint az Aroné, mivel megengedi vagy feltételezi, hogy a kifejezés mindkét tagjának lehet pozitív tartalma, miközben a "forradalmárok őrjöngésé"-ről szólva Aron beéri azzal, hogy a baloldalt a jobboldal szemével lássa, a jobboldalt pedig a baloldal szemével, amikor a "gazdagok undok önzésé"-ről beszél. Holott a kettő pozitív tartalmát anélkül is el lehet ismerni, hogy őket összemosnánk. Elegendő, ha a két terminust rangsoroljuk, s máris akként látjuk őket, mint egyazon egész két, egyenlőtlen részét, mert hiszen azok. Többnyire tudott dolog, hogy a jobb és a bal kéz nem egyforma. Ami mármost a forradalmárokat illeti, ők nem szüntették meg az egyik oldal "elsőbbségét", hanem csupán megfordították a maguk javára. Akkor pedig számunkra az a kérdés, hogy a két, ellentétes elsőbbség egyike felülkerekedett-e történelmileg. Ezen a ponton pedig kétségnek nincs helye. Egyfelől összevetésükből az derült ki, hogy egészében véve a francia ideológia túlnyomóan baloldali. Másfelől ugyanerre vall történelmünk is: az érkezés nem ugyanúgy mutat, mint az indulás. A két világháború közötti korszak, megannyi drámája ellenére sem takarhatja el a végeredményt. Futólag már láttuk: a baloldali ideológia alapvető témái hosszú távon felülkerekedtek, ez az ideológia átalakította a politikai intézményeket, sőt bizonyos mértékben a társadalom intézményeit is módosította. Visszapillantva lehetetlen fel nem ismernünk, hogy történelmünk fő vonala ezen az oldalon húzódik. [...] Az előzőekben ideológiai, nem pedig általában vett elsőbbségről beszéltünk. Ez azért fontos, mert megmarad annak a lehetősége, hogy elismerjük: az empíria szintjén a helyzet eltérő. [...] Amilyen ellenállhatatlan a baloldal ideológia tekintetében, ugyanolyan erős a jobboldal az empíria szintjén. [...] Egyfelől az ideológia túlsúlya, másfelől a tények hatalma: ez a mi nyugtalan történelmünk titkos princípiuma. Ám ahogyan a jobboldal ellenállásában nem kell pusztán szennyes érdekek védelmét és korábbi kiváltságok szövetségét látni, hanem az eleven társadalom súlyát is, ugyanúgy óvakodni kell a feltételezéstől, hogy a jobboldal mindenkor csupán túlhaladott értékeket képviselt s ehelyett el kell ismerni: éppen ellenfele egyoldalúsága folytán jut neki mindama, nélkülözhetetlen értékek védelmezésének gondja, amelyek viszonylag süllyedőfélben vannak. Figyelembe kell azonban venni azt is, hogy az elmúlt két évszázad során változás állott be. Az általam kiemelt eredeti, tartósan fennálló viszonyt mi már kevésbé érzékeljük amiatt, hogy hallatlan mértékben megnőtt az állam hatásköre, ami egybeesik azzal, ahogyan a baloldal erőteljes feltörése nyomán a politika folytonosan beleszólt a gazdasági és a társadalmi életbe. [...] Egy nemrég megjelent könyv, Claude Nicolet L' idéé républicaine en France (A köztársasági eszme Franciaországban) című munkája6 alapján a cezúra a III. Köztársaság éveire, vagyis 1870-1878-ra tehető. Korábban a köztársaság nálunk soha nem volt hosszú életű, s az országnak többnyire jobboldali kormánya vagy "despotája" volt. Ezúttal azonban: "...a Köztársaság szó ez idő tájt, az említetteknek köszönhetően többé már nem a pokol és a mennyország mitikus bejáratát jelenti, mint 1789 óta, hanem végre forma, ahogyan Littré, a szótárszerkesztő magyarázza, de »olyan forma, amely tartalmat teremt«, hogy a szavak másik kiváló mestere, Gambetta zseniális kifejezését idézzük." Littré, az előző korszak tanúja kapcsán Nicolet arról beszél, milyen "hosszas vajúdás", milyen "drámai, némely tekintetben valószerűtlen folyamat volt az, amelynek nyomán a Köztársaság utópiából valóság lett Franciaországban". Fontos aláhúzni, hogy a tartósnak bizonyult demokratikus államforma a bal-, illetőleg a jobboldalhoz tartozó politikusok sorozatos kompromisszumának eredménye. Ettől kezdve biztosabban és kevésbé dramatikusan haladt előre a baloldal értékeinek megvalósítása, miután ez a folyamat most már a baloldal intézményes uralma jegyében zajlott, amely rendre aláásta a jobboldal empirikus erejének bástyáit: az egyházat, a hadsereget, valamint a gazdagság hatalmát. [...] Ennyi általánosság után lássuk a dolgot konkrétabban. Válasszuk ki e célból a maximális feszültség pillanatát, vagyis a Dreyfus-ügyet, amely a III. Köztársaság huszadik évében robbant ki, és amelynek áttekintését megkönnyíti Jean-Denis Bredin nemrég megjelent könyve.7 Maurice Paléologue, aki elejétől fogva végigkísérte az ügy lefolyását, magát a pert is beleértve, úgy látta, hogy "az igazság szeretete, illetőleg a haza vallása, ez a két szentséges érzés" ütközik meg egymással. A "szentség" fogalma nélkülözhető, elegendő olyan legfőbb értékekről beszélni, amelyek minden más fölött állnak. Így vélte Adrien Dansette is: "az egyik oldalon az elv, hogy mindent Franciaországhoz kell mérni és úgy megítélni, a másikon az Emberi Jogok, mint bármely intézmény és bármely meggyőződés fölött állóak". Jaures ezt még világosabban így fejezte ki: "Minden dolog — a haza, a család, a tulajdon, az emberiség, az Isten — mértéke az egyén. Ez a köztársasági eszme logikája". (Hozzátette: "Ez a szocializmus.") Ez a Jaurestől származó nyilatkozat, amely végső princípiumukhoz kapcsolja a baloldal értékeit, azért értékes számunkra, mivel maga ez az elv túlnő a baloldalon, s ezzel egyszeriben világot vet a jobboldal konkrét helyzetére. Amennyiben —, mint jómagam hiszem —, az individualizmus a modern kor alapvető értéke, Franciaországé pedig különösképpen az 1789 óta, annyiban világosan felismerhető: a baloldal ideológiai fölénye épp annak tulajdonítható, hogy módszeresen foglalkozik vele és továbbfejleszti. De ki merné állítani, hogy — Paléologue szavával élve — "a haza vallásának hívei" teljesen érintetlenek az individualizmustól? Legfönnebb határt szabnak neki, s miközben itt (például a gazdasági életben) elfogadják, addig amott ellenzik. Ezért van az, hogy a jobboldal nemcsak viszonylag alulmarad és tehetetlen ideológiailag, mintegy bekebelezi a baloldal, hanem ezt maga is így érzi, s ezért olykor védekező állásba helyezkedik vagy szégyelli magát, "begörcsöl" miként Bredin mondja [...] Könyve utolsó lapján arra hívja fel a figyelmet, hogy az a két ideológia, amely oly hevesen összecsapott körülötte, Dreyfus személyében békésen megfért egymással. Ő maga mélyen ragaszkodott Franciaországhoz és a francia hadsereghez, s számára az igazság és az emberi méltóság kultusza nem volt különválasztható ettől a rajongástól. Számára a kettő összetartozott, s ezért kétkedve, már-már kővé dermedve nézte végig, hogyan vívnak élethalálharcot éppen az ő ürügyén. Úgy volt alázatos, mint az a szent, aki maga sem tudja, miért ítélték vértanúsára. Ámde vigyázat! Azok szemében, akik 1792-ben Valmynál azt harsogták: "Éljen a Nemzet!", ugyanúgy érthetetlennek tetszett volna, hogy Franciaország és az Emberi Jogok összeütközésbe kerülhetnek egymással. Dreyfus viselkedésének kulcsa talán abban keresendő, hogy tökéletesen asszimilált zsidóként, aki ezt maga is vállalta, végső soron a köztársaság vallásának újsütetű híveként, ő megrekedt Valmynál. Nem látta az időközben eltelt század mozgalmas történetét, nem látta azt a szüntelenül kiújuló küzdelmet, amely az univerzalista eszmény és a konzervatív erők között zajlott, s amelyről Littré és vele együtt Gambetta vagy Jules Ferry, a III. Köztársaság megalapítói pontosan tudták, hogy örökségül rájuk maradt. Mert ami Valmy fényes hajnalán egybetartozott, s amit így őrzött meg Dreyfus maga is, azt a 19. századi történelem próbája kettészakította. Példája ez a szókészlet szintjén a bal- és jobboldali ideológia hullámzásának. Nicolet ezzel a mondattal zárja egyik gondolatmenetét: "Akárcsak más szavak, a nemzet szó vándorol a politikában." Valmynál ez a szó az azonosulást fejezte ki a tényleges, konkrét nép államformájával, azzal, amit Nicolet a nemzet "történelmi, területi, mondhatni szinte még etnikai értéké"-nek nevez, azzal, ami a mi számunkra egyszerűen a közösség globális szemlélete, a Gemeinschaft-ban, mint csakugyan történelmi, adott sajátosságban foglalt mi. Az "Éljen a nemzet!" kiáltásban Valmynál a nép azonosnak nyilvánítja magát az új társadalommal, a szabad és jog szerint egyenlő egyénekből álló Gesellschaft-tal. Más szóval a forradalmi individualizmus a hagyományos holizmus örökösének, implicit hordozójának nyilvánítja magát. Egy ország, egy földterület népe magára vállalja az egyetemességet. E lelkesült, paradoxális azonosulás az, amely nem állja ki a tények próbáját. Eleinte csak a szókészlet elmozdulása érzékelhető: a jobboldal fokról fokra megbarátkozik a "nemzet" szóval, amely ilyenformán a közösen használt szókészlet részévé válik a század folyamán. Az 1870-71-ben kapott sokk hatására azután az érzés felfokozódik, és megjelenik a francia "nacionalizmus". Ahogyan Nicolet írja: "Ez a nacionalizmus semmiben sem tagadja meg a forradalom örökségét, de azáltal, ahogy különválasztja a Nemzetet a változó rendszerektől — főként pedig a köztársaságtól —, elutasítja az univerzalista és internacionalista ideológiákat, és végső soron visszatalál az Ancien Régime etnikai gyökereihez, ám ezúttal a darwinizmus kétértelmű hozadékával terhelten, a jobboldal ideológiájává válik és a leggyakrabban köztársaságellenes." Ez az elmozdulás teljessé válik akkor, amikor a boulangista krízis nyomán a baloldal kezdi határozottan előnyben részesíteni a "hazafi" és "hazafiság" szavakat.8 Alapjában véve tehát csakugyan ideológiai törésről van szó: az a holisztikus partikularizmus, amelyet az 1792-es év forradalmárai belefoglaltak a maguk univerzalizmusába, nemcsak függetlenedett ettől az univerzalizmustól, hanem azzal szembehelyezkedve nyilatkozott meg. Végső soron erről nem szerzett Dreyfus tudomást. Lényegi tartalmát tekintve ez hát akkortól számítva a jobboldal? E dolgozat összehasonlító nézőpontjából alapvetően igen. Az, ami Németországban a nemzeti ideológia középpontjában állott, ugyanazon korszak Franciaországban a politikai ideológia nyomatékos, de nem uralkodó összetevője. [...] A Dreyfus-ügy több szempontból is fontos. Jegyezzük itt meg azt, hogy amilyen heves volt a konfrontáció, amelyen az alig húsz éve fennálló Köztársaság átesett — miután már megrázkódtatta a Boulanger-féle krízis —, csak annál többre kell becsülnünk a kompromisszumot, amelynek végre életképes köztársaság lett az eredménye, mint ahogy azt is belátjuk, hogy az másként nem születhetett volna meg. Maga az Alkotmány is nehéz egyeztetés nyomán jött létre egyfelől a királypártiak, másfelől a liberálisok és a köztársaságpártiak között. A köztársaság nagy megalapozói bölcsen úgy kívántak kormányozni, hogy egységbe fogták a tőlük nem túl távol elhelyezkedő konzervatívokat és a legésszerűbben gondolkodó köztársaságiakat. [...] Gambetta és Jules Ferry, bölcs férfiakhoz illően, későbbre halasztották a számukra legfontosabb reformok — például az egyház és az állam szétválasztása — bevezetését, s eleinte csupán azokat vitték keresztül, amelyek elfogadására az ország készen állott. Nekik, az általuk bevezetett polgári nevelésnek köszönhető, hogy a köztársaságpártiak, majd a radikálisok egymást követő választási győzelmei véglegesen megszilárdították a köztársaságot, s így a század elején lehetővé vált egyház és állam szétválasztása. Ezek a "konzervatív republikánusok" végső soron azért tudták megszilárdítani Franciaországban a köztársaságot, mivel levonták a korábbi, drágán megfizetett tapasztalat tanulságát, és felismerték a konzervativiz- mus erényeit, de nem mondtak le a forradalmároknak arról az eszményéről, amelyből politikájukat merítették, ám amely — ez új vonás — immár nem homályosította el valóságlátásukat. Az említett bölcsesség persze nem vetett véget az országra jellemző ideológiai dichotómiának — a Köztársaság csupán megszelídítette, illetőleg a Parlamentet tette meg megnyilatkozása első számú színhelyéül. Például a köztársaságpártiak hamarosan feloszlottak "opportunistákra" és "radikálisokra". A parlamenti képviselet baloldali túlsúlyának jelölésére találták ki a "sinistrisme" kifejezést, amely Nicolet értelmezése szerint azt jelenti, hogy "kettős mozgás megy végbe: az idő múlásával a baloldal legszélén elhelyezkedő pártok és elnevezések a közép fele tartanak, másfelől viszont időről időre olyan alakulatok jelennek meg, amelyek a struktúrát tekintve ugyanúgy lépnek fel velük szemben, ahogyan egy nemzedékkel korábban ők léptek fel". Jól rávilágít erre a radikális mozgalom példája, amely 1875 és 1885 között úgy helyezkedett szembe Gambetta és Ferry opportunizmusával, hogy közben már kivált belőle a radikál-szocializmus. Ahogyan Clemanceau szembefordult Ferryvel, ugyanúgy fordult szembe a kilencvenes években Jaures magával Clemanceau-val. Ez utóbbi látványos pályát futott be, valósággal tábort változtatott, hiszen a Dreyfus-ügy kezdete és az 1906-ban kitört sztrájkok elfojtása között a kezdeti anarchistából a rend pártjának híve lett. [...] E jelenség — véli Nicolet —, mélyen fekvő társadalmi és ideológiai okokra vezethető vissza. Az elmondottakból is kiderül, mennyire közvetlenül magából az ideológiából fakad, hogy a jelzett kettősséggel a III. Köztársaság idején együtt jár a politikai élet egyfajta mozgásiránya és dinamikája. Ha a baloldali ideológia színtiszta formában megvalósíthatatlan és képviselői nem tudnak kormányozni a rend vállalására tett kompromisszum nélkül, anélkül, hogy árulók színébe ne kerülnének, de ez az ideológia közben megőrzi eleven erejét, akkor újra életre támad, mint a főnix, ez pedig abban fejeződik ki, hogy a baloldal bal szélén értelemszerűen mindig radikálisabb pártok jelennek meg: a voltaképpeni radikálisok után a szocialisták, majd pedig a kommunisták. A francia nézőpont A szocializmus térhódítása a III. Köztársaság ideje alatt kétségtelenül a korszak egyik fontos politikai ténye. Másutt utaltam már arra, hogy különféle irányzatai szerint más-más arányban a szocializmus egyszerre folytatta és tagadta meg a Francia Forradalmat. Ám szívesen lépett fel azzal az igénnyel, hogy közvetlen örököse. Jaures például, mint a fentebbi idézetben láttuk, az individualizmusban kimutatja a "forradalmi eszme" és a szocializmus jelenlétét. A jelenség nem korlátozódik Franciaországra. Karl Polanyi úgy véli, hogy a szocializmus nem más, mint a keresztény individualizmus végpontja. A bolsevik forradalom hívei 1920 után úgy állították be ezt a forradalmat, mint az 1789-es francia forradalom folytatóját — gondolok például Albert Saboul történészre. Bármennyire részrehajló is ez a tétel (lásd Francois Furet erre vonatkozó kritikáját), a kommunisták széles körű népszerűsége 1939-ig annak köszönhető, hogy ily módon sikerült a maguk javára kisajátítaniuk az alacsonyabb néprétegekben élő baloldali ideológia jelentős hányadát. [...] Megfigyelték, hogy a III. Köztársaság alatt más országokhoz mérten a társadalmi haladás viszonylag lassú ütemű volt, eltérően a politikai rendszertől, amely mindinkább megszilárdult. Németországban Bismarck a társadalom- biztosítás olyan rendszerét vezette be a munkások számára, amelyhez fogható nálunk csak sokkal később jelent meg, ám ő végső soron kudarcot vallott a katolikus egyházzal és a kongregációkkal szemben, vagyis azon a téren, ahol a Ferry nyomában járó Combes célba ért. A társadalmi haladás nálunk a jelek szerint csakugyan alárendelődött a politikai és ideológiai cselekvésnek. [...] Hadd emlékeztessek arra, ahogyan szokásosan különbséget teszek individualizmus és holizmus között. Az első azt jelenti, amit Jaures így fejezett ki: "Minden dolog mértéke az egyén". Holizmusnak a fordítottját nevezem, vagyis azt, amikor a globális társadalom a maga egészében felértékelődik az egyénnel szemben. Ha azt nézzük, milyen helyet foglal el egyik vagy másik az ideológia átfogó rendszerében, és ennek alapján vetjük össze Franciaországot szomszédaival, azt találjuk, hogy miközben nálunk mindenekelőtt a Felvilágosodás individualizmusának egyszerű kinyilvánításával találkozunk, addig Anglia a nagyjából hasonló individualizmust sok hagyományos elemmel ötvözte (ilyen az írott alkotmány hiánya, az elveket gyakorta helyettesítő szokásjog: a törvényalkotás, a királyság, a vallás), Németország pedig az 1800-as évek körül végbement erőteljes akkulturációnak köszönhetően olyan kultúrát teremtett, amely az angolokéval ellentétben úgy olvasztotta magába a Felvilágosodás individualizmusát, hogy abból holizmus és individualizmus eredeti kombinációja jött létre. [...] Aki francia, annak szükségképpen az egyetemes értékek állnak legfelül. Ezeken belül, nekik alárendelve kell azután megtalálnia a magunk kulturális közösségéhez való ragaszkodás helyét (sőt, ez utóbbin belül az esetleges regionális sajátossághoz való ragaszkodást, ha van ilyen). Így kerülhetünk hasznosan egyre közelebb az adott valósághoz. Példát mondjak? Az állampolgárságra vonatkozó jogszabály közelmúltbeli — máig sem lezárult — vitáját eltorzítja az ideológiai hadakozás, amely megfeledkezni látszik arról, hogy változott valami az állampolgárságra esetleg igényt tartók gondolkodásában — különösképpen ami a bevándorolt munkások gyermekeit illeti —,éspedig az, hogy másként értékelik azt a kulturális közösséget, amelyből jönnek. Ugyanez érvényes Új-Kaledóniára, ahol, feltéve, hogy megszűnik mindaz a rossz, amit örökségbe kaptunk, a szóban forgó rangsor hozzátartozik a kérdés eszményi rendezéséhez. Sok meggondolatlan kijelentéssel ellentétben ugyanis a "pluri-" vagy csupán "bikulturális demokrácia" fogalma szigorú értelemben önellentmondás. Nem lehet az individualizmust, amely Alkotmányunk legmagasabb elve kell hogy maradjon, közvetlenül összekapcsolni a kaledóniaiak igényelte kollektív kulturális önazonossággal. A legtöbb, ami elképzelhető, ezen önazonosság alacsonyabb szinten való elismerése. Más szóval Új-Kaledónia kivételes státusának elismerése a francia világ egészében, olyan státusé tehát, amely túltesz másokén, és amelyre éppen a kaledóniai identitásnak ez az alárendelt szerepben való beemelése jellemző. Ami nehezen megy, mivel ellenkezik a nálunk leginkább meggyökerezett gondolkodásmóddal. [...] A dolgok hagyományos francia nézőpontja éppoly egyszerű és világos, mint amennyire hiányzik belőle bárminő kompromisszum a társadalmi lét valóságával. Ez kiválóan megfelel ama politikai színjáték céljára, amelyben mi szeretünk elgyönyörködni, de messze nem elegendő ahhoz, hogy megtapadjon a valóságon. Gondolkodásunk hagyományos modelljének az összetettséget illetően változnia kell, minden világossága mellett több összetettséget kell belevinnünk. Nem egymagam látom ennek szükségességét, tanú rá Edgar Morin. Kérdés, hogy a franciák meg tudják-e tenni a megfelelő intellektuális előrelépést. [...] Ideje szembenéznünk azzal a kérdéssel, amellyel már találkoztunk, de amelyet későbbre halasztottunk. Ellenvetés formájában merült fel: ha a francia nép lényegileg annyira univerzalista szellemű, ahogyan állítjuk, miként lehetséges, hogy 1789 óta annyi háborúba keveredett? Vagy megfordítva: a háború ezen ismétlődő tapasztalata ellenére miképpen tudott fennmaradni az az univerzalista ideológia, amely a nemzeti sajátosságot másodrendűnek tekinti? Csak úgy mellesleg: szabad-e könnyedén leráznunk a szomszédaink körében gyakori klisét az erőszakos, természeténél fogva kötekedő franciáról? Ami a kérdés mögött meghúzódik, az általánosabb érvényű. Mert amiről itt sajátos formában van szó, az a háború és az ideológia kérdését érinti. Márpedig a modern ideológia általában véve nehezen vet számot azzal, hogy hatósugarában jelen van a háború. Emlékezzenek csak arra, hogy el kellett volna tűnnie a katonai rendek uralmával, majd a polgár, a kereskedő, a tudós megjelenésével. Széles körben úgy fogták fel, mint anakronizmust, mint a barbárság maradványát. Természetszerűleg merült fel a gazdasági indoklás, így jött létre az imperialista háború elmélete. De ennek kapcsán is elmondható, hogy a háború — akárcsak a totalitarizmus — úgy tételeződik, mint ami idegen a modern ideológiától, mint sötét erők által a demokráciára kívülről kényszeritett fatalitás. A demokrácia tehetetlen ugyan vele szemben, de ártatlan is. A modern ideológiának nincs köze hozzá. Az első világháborúról például visszatekintve azt tartják, hogy néhány millió halottal körített nonszensz. Be kell látnunk, hogy ez mélységesen demoralizáló nézőpont, végtére a demokrácia szellemével ellentétes nézet, ugyanis egyenértékű annak elfogadásával, hogy azt a néhány millió személyt, aki csak úgy elpusztult, egyszerűen becsapták. Holott világosan be kellene látni, hogy mindez alapvetően téves. A háború, a totalitarizmus a modern kor jelenségei, s ekként szükségszerűen meghatározott viszony áll fenn közöttük és a velük egyidejű ideológia között, s ez utóbbi csupán a rá sajátosan, bensőleg jellemző kettős előítélet eredményeképpen választja le magát róluk. Az első úgy szól, hogy az ideológia mindenestül jó, és nem lehetnek nemkívánatos hatásai, a második szerint viszont a szóban forgó kellemetlenségek okai a túloldalon, az anyagi világ tényeinek láncolatában keresendők. Helyeselni tudjuk azt a gondolatot, hogy a modern ideológiát meg kell fosztani az immunitás általa igényelt kiváltságától, és a maga teljes kiterjedésében szemlélni, ahogyan ez a vizsgálat is kísérletet tesz rá. A valódi nehézség abban áll, hogy különböző országokban az ideológia más-más formában jelenik meg. Nélkülözhetetlen tehát az összehasonlító vizsgálat. Ahogyan korábban ez tette lehetővé modern és nem-modern elhatárolását, ugyanúgy a Franciaország és Németország közötti összevetéstől várjuk, hogy segítségünkre legyen az ideológia és az esemény közötti viszony felállításában. A két ország történetesen — túl a közöttük megmutatkozó éles különbségen — a bennünket érdeklő dologban tanulságos párhuzamot mutat. [...] Amikor azt vizsgáljuk, milyen hatást gyakorolt az 1870-71-ben elszenvedett vereség a francia ideológiára, Claude Digeon könyve — La crise allemande de la pensée francaise (A francia gondolkodás német válsága) — lesz kalauzunk, amely végigköveti, hogyan épült be ez a válság több nemzedék életébe.9 [...] Ami a francia ideológiát, jobboldal és baloldal megoszlását, a külvilághoz való viszonyt illeti, az 1870—71-es eseményeket az alábbiak szerint lehet összefoglalni, a leegyszerűsítés kockázatát is vállalva. A Császárság bukása s az azt követő, szerencsétlen kimenetelű honvédő háború példa nélkül álló nemzeti megaláztatást okozott és mélységes megoszlást idézett elő az országban egyrészt a Nemzetgyűlésben helyet foglaló "vidékiek", másrészt a nagyvárosok és Párizs haladottabb demokratikus és népi közvéleménye között. A paraszti rétegek és mások elfogadták a vereséget és hagyományos konzervatív vezetőik felé fordultak, miközben a kézművesek, az ipari munkások és mások a maguk forradalmi örökségével eltelve készek lettek volna életük árán is folytatni a harcot a szabadságért és a haladásért. Világos, hogy az adott körülmények között a rend híveiből hiányzott az elszántság, hogy bármi áron megküzdjenek az ellenséggel. Ez bizonyos fokig analóg az 1940-es vereséggel és Pétain hatalomátvételével, bár ezt az analógiát nem kell eltúlozni. [...] Franciaországban 1870 előtt hazafiság és univerzalizmus békésen megfért egymással —, mint fentebb láttuk, Valmynál is valami hasonló történt. Nagyon fontos azonban e két hivatkozást rangsorolni, márpedig kettejük közül az univerzalizmus áll az első helyen, az pedig tiltja a más nemzetekkel szembeni agresszív fellépést. A franciák által 1870—71-ben elszenvedett trauma mélységét, valódi természetét csakis így érthetjük meg. Emlékeztetnünk kell itt arra, mennyire távol álltak a franciák attól, amit manapság nacionalizmusnak neveznek. A "nemzeti elv" volt a divatos gondolat, azt vallotta maga a császár is, aki támogatta Észak-Itália egyesítését (amely Franciaországnak is előnyös volt), sőt kedvezően szemlélte a korlátozott német egyesítést is. Széles körben osztották azt a vélekedést, hogy ha minden nép a franciák mintájára szerveződnék nemzetté, a "testvér-nemzetek szolidaritása" biztosítaná a békét és "nacionalistának" azt nevezték, aki ezt a nézetet felkarolta. E spekulációknak véget vetett 1870. Azok számára, akik azt hitték, hogy saját értékeiknél fogva fölötte állnak bármely nemzeti vagy egyéb különbségnek, kemény kiábrándulást jelentett, amikor szembe kellett nézniük a legkiméletlenebb hatalmi politikával, illetőleg egy olyan ellenséggel, amelynek haragja nem csupán a bukott rendszer, hanem maga a nemzet ellen irányult, olyannyira, hogy fegyveres erővel kényszeritette ki megcsonkítását. Egyszóval kudarcot vallott a franciák sarkalatos értéke, az a naiv univerzalizmus, amely látszólag közvetlenül következett az Emberi Jogokból. Bismarck megmutatta nekik, hogy ők is csupán az egyik sajátos társadalom vagy nemzet a többi között, ám ezt a tényt csak úgy lehetett elfogadni, ha előbb felülvizsgálják mindazt, amiben odáig forrón hittek. A jó Littré tisztán kifejezi e megrázkódtatást. 1871 végén ezeket írta: "Mi pedig a más népek iránti jóindulatú tiszteletben neveltük gyermekeinket! Mindezen változtatni kell [...], beléjük kell oltani a tudatot, hogy szüntelenül késznek kell lenniük ölni és meghalni, mivel egyedül így lehet elkerülni Elzász—Lotaringia sorsát, a legszomorúbb balsorsot, a legszivbemarkolóbb fájdalmat [...] Kemény elszántsággal kell átszerveznünk katonai erőnket [...], és minden szívben ébren kell tartanunk a honszeretet komoly érzését. A magunk újjáteremtésében sohase feledjük, mit jelent legyőzöttnek és megszállottnak lenni." "Újjáteremtés", vagy — gyakrabban — "újjászületés": ez a következő évek parancsszava. Ennek persze többféle módját lehetett elképzelni. A közvélemény leginkább az olyan nézetekre hajlott, amelyek mai neve revizionizmus, egy ideig a legmérsékeltebb jobboldal is ezt vallotta. A franciákat arra szólították fel, hogy fordítsanak hátat a maguk engedékeny univerzalizmusának és humanitárius álmainak, zárkózzanak magukba és legyenek készek szolgálni, amit az ország szükséglete parancsol. Mások azt tartották, hogy 1789 nemes ideálját fel kell adni, a forradalom elveit meg kell tagadni. Ennek az örökségnek csupán egy része elvetendő — vélekedtek mások. Végül a meggyőződéses, de tisztánlátó köztársaságpártiak szerint — közéjük tartozott például Edgar Quinet, aki régtől fogva látta, merre tart Németország —, a legbecsesebb eszményeket meg kell őrizni a távoli jövőnek. Elzász-Lotharingia volt a legfájóbb seb. A köztársaságpártiak szemében a legközvetlenebb bizonyítéka volt annak, hogy ábrándokban éltek, amikor feltételezték, hogy a maguk értékei, minthogy elvben egyetemesek, a tények világában is megingathatatlanok. Különösképpen hittek abban, hogy a sajátjukén kívül nincs is más nemzeteszme. Látniuk kellett, hogy nemcsak elszakítják tőlük az ország területének egy részét, de ráadásul kiváló, köztiszteletnek örvendő német tudósok még igazolják is ezt a kemény adóbehajtást olyan, az övékétől eltérő nemzet-teória — az etnikai nemzet elmélete — nevében, amely az emberek hovatartozását örökletes tulajdonságokhoz kapcsolja, amilyen a nyelv, a kultúra vagy a faj, nem pedig a szabad konszenzustól teszi függővé. Nyilvánvalóan nincs az a francia, aki egyetérthet a szabadság effajta tagadásával. Ezek után könnyebb lesz megérteni a belpolitikai élet alakulását. A sietve megejtett választások olyan Parlamentet eredményeztek, amelyben a királypártiak voltak többségben, a republikánusok pedig kisebbségben, bár ez utóbbiak száma az egymást követő pótválasztások nyomán folyamatosan nőtt. A monarchisták, mint ismeretes, három csoportra oszlottak: voltak hagyományos, alkotmányos és "imperialista" királypártiak. Ez utóbbiak, a birodalmi gondolat hívei, eleinte nemigen mutatkoztak, de a későbbiek során kissé összeszedték magukat. Három párt, amelynek pozíciói kibékíthetetlenek: ez volt tehát a parlamenti jobboldal, ezért mondják, hogy nem egy jobboldal volt, hanem három. A nemzetgyűlés a békeszerződés megkötése után sem oszlott szét, hogy kidolgozza az új alkotmányt, ám ez lassan ment. Ha a monarchistákban meglett volna a készség engedmények elfogadására, az alkotmány kimondta volna a királyság visszaállítását. Természetszerű volt, hogy a nemzet megaláz- tatása legkevésbé a hagyományhű monarchistákat érintette, a bekövetkezett esemény ugyanis csak újabb alátámasztása volt annak, amit vallottak, vagyis hogy a forradalom az országot tévútra vitte, most pedig gondviselésszerűen visszatalál természetes vezetőihez. A katasztrófa leginkább a köztársaságpártiakat viselte meg. A megszállók legszentebb hitüket tiporták lábbal, s ők lelkük legmélyén szenvedtek, mert ott kaptak sebet, ahol az esztelen hazaszeretet magán viselte az egyetemesség eszményének pecsétjét. A mérsékeltebbek és éles-látóbbak meglepő módon megszelídültek. Bizonyos idő múltán a bölcs Littré megvallotta: ha mindjárt az elején azzal kezdik, nem ellenezte volna a monarchia visszaállítását, mivelhogy "a Császárság tébolyult ostobasága okozta rettenetes katasztrófák után az egyetlen sürgető teendő az erkölcsi és az anyagi erők helyreállítása". Pozitivista gondolkodású republikánusként nem ragaszkodott babonásan egyik vagy másik államformához, s még ha netán benne szélsőséges példát kell is látnunk, tudjuk, hogy nem ő volt az egyedüli, aki a sürgős cselekvésről mérsékletre váltott. [...] Elegendő két tényre hivatkozni, hogy érzékeljük, sokáig mennyire valószerűtlennek látszott a végső eredmény. Amikor a nemzetgyűlés többsége a monarchia mellett döntött, azzal a kéréssel fordultak Chambord grófhoz, fogadja el nemzeti szimbólumként a háromszínű lobogót, ő azonban végül nem volt hajlandó lemondani a dinasztia fehér zászlajáról. Döntő fordulat ekkor állott be. És mégis, az új rendszer csak 1875-ben, mondhatni közvetve nyerte el a Köztársaság elnevezést, a híres Wallon-féle alkotmánymódosítás jóvoltából, amelyet egyetlen szavazattöbbséggel fogadtak el, s amely a megválasztandó államfőt "a Köztársaság elnöke" címmel jelölte. A köztársaságpártiak majd csak 1878-ban, az újabb elnökválasztás alkalmával kerültek hatalmi pozícióba az államhatalom három szférájában, az elnöki hivatalban, valamint a nemzetgyűlés két házában. Mester és tanítvány A francia ideológiáról korábban mondottak közvetlen összefüggésben állnak azzal, ahogyan az ország Elzász-Lotaringia elvesztésére reagált. Aki francia, az magát elsőként emberi, más szóval egyetemes mivoltában látja, a maga sajátos nemzeti hovatartozását pedig lényege szerint politikai kérdésnek tekinti — az Emberi Jogokból következően állampolgár és ekként francia. Az elzász-lotha- ringiaiakra ugyanez érvényes: ők is így szemlélték saját magukat, a többi francia is így tekintett rájuk. Emlékezzünk arra, hogy 1789-ben országos hatósugarú társadalmi szerződés köttetett. Elzászban csakúgy, mint másutt, az emberek előbb helységek, majd tartományok szerint, végül a Bastille bevételének első évfordulóján Párizsban az egész országra kiterjedően, társultak egymással, ahogyan akkoriban mondták: "szövet-keztek". Az ország egészének hűséget esküdtek. Ezt az egységet, mint kötőanyag, az Emberi Jogok Nyilatkozata hozta létre, a háromszínű lobogó pedig az esemény jelképe maradt szerte az országban, így Elzászban is, ahogyan arról a colmari múzeum meglátogatását követően Max Weber is beszámolt. Franciaországnak tehát előbb vagy utóbb harcba kellett szállnia az elvesztett tartomány visszaszerzéséért. Ez nem egyszerűen államügy volt, nem is csupán a nemzet akarata diktálta — beletartozott abba, ahogyan a franciák önmagukat meghatározzák. Egyetlen francia sem hajolhatott meg a Bismarck teremtette helyzet előtt, mivel az tagadása lett volna a tulajdon létét alkotó elvnek, az állampolgárok egyöntetű akaratában gyökerező egyetemes-ségnek. E pontban, mint látható, a háború nemhogy kikezdte volna a francia ideológiát, inkább megszilárdította. Egybeesett hazafiság és egyetemes elv. Majd csak idő múltán, amikor az egyéb ügyekkel elfoglalt III. Köztársaságról egyesek úgy vélték, nem törődik eléggé a tartomány visszaszerzésével, hozta magával a helyzet, hogy előbb Boulanger tábornok tett szert átmenetileg nagy népszerűségre, később pedig a nacionalizmus vetett új hullámot. A történészek manapság úgy vélik, a tartomány visszahódítására irányuló elszántság az évek múlásával inkább vesztett erejéből, és akkor kapott újra tápot, amikor a 20. század elején a francia-német viszony ismét kiéleződött. A nemzetet 1870-71-ben ért megrázkódtatás két fontos ideológiai következménnyel járt. Az elsőről már szóltunk. Nicolet ezt úgy nevezi, hogy a köztársasági eszme utópiából valósággá vált, vagyis megszületett a köztársasági államforma. Egészen más természetű és hosszabb távú a második következmény. A vereség nyomán a franciák körében általánosan elterjedt, hogy a németekre úgy kell tekinteni, mint akik náluknál magasabbrendűek, és bizonyos vonatkozásban követésre méltóak. Szóltunk már arról, hogy sokan vallották az "újjászületés" igényét. Természetes dologként merült fel, hogy az ellenség felsőbbrendűségén és ennek okain el kell gondolkodni, akár azzal a céllal, hogy átvegyék tőle azt, aminek sikerét köszönheti, akár pedig azért, hogy a vesztesek fontolóra vegyék, miképpen engedhetnek ők is teret annak, amit a győztes szomszéd becsben tart, saját ideológiájuk viszont lekicsinyel vagy lefokoz. Utalunk majd néhány olyan területre, ahol így történt, de a jelenséget mindenekelőtt a maga egészében tartjuk szem előtt, mivel azt mutatja —, ha hosszú távon nézzük — hogy megváltozott a Kelet és Nyugat közötti hatás iránya. A francia kultúra és a nyugati — angol-francia — felvilágosodás a 18. század végéig uralkodó szerepet játszott. Rámutattam másutt arra, hogy a német gondolkodás és irodalom példa nélkül álló fejlődése 1770 és 1830 között majdhogynem kulturális mutációval egyenértékű, és határozott válasznak tekinthető arra a kihívásra, amely a német kultúrát a nyugati felvilágosodás és a francia Forradalom részéről érte. Ez a fejlődés más szóval úgy tekinthető, mint a németség globális akkulturációja a nyugatról érkezett hatás nyomán. Ettől kezdve, alkalmi átvételeket leszámítva, a német kultúra a maga kiválósága, sőt magasabbrendűsége tudatában beérte önmagával. Mindez idő alatt Franciaország — részben mint a múlt készséges örökségét, de részben úgy is , mint ami az egyetemes értékek feltételezett elsőbbségére alapozódik —, politikai viszontagságai ellenére is megőrizte saját felsőbb- rendűségének tudatát. Az értelmiség éppen az egyetemes értékekkel való összhangjuk folytán adózhatott fenntartás nélküli csodálattal a szomszédos országban elért sikereknek, mindenekelőtt a német idealista filozófiának, illetőleg a történetírás és a többi humán tudomány — a "szellemtudományok" — belőle fakadó fejlődésének. A háború súlyosan megrázta ezt a francia elégedettséget, mivel felszínre hozta, hogy az, amit a német fejlődés "értékorientáltságának" neveztek, egészen más, mint aminek ők előzékenyen képzelték. Nem testvér-or- szág terül el határaik mentén, amely a szellem magasrendű teljesítményeit tekinti hivatásának, hanem velük versengő hatalom, amely uralomra tör. Avagy Németország netán kettő van? Így vagy úgy, Németország kiivásnál is több: szüntelen fenyegetés volt. A hatalom olyan forrásait lelte meg, amelyekből meríteni kell. Franciaországnak a tanítómester szerepét a tanuló szerepére kellett váltania, legalábbis bizonyos tantárgyakat illetően. Az elsőbbség helyet cserélt, a hatás fő árama mostantól fogva kelet irányából tart Nyugat felé. A németek sikerét nagymértékben a német tudomány és egyetemi oktatás kiválóságának tulajdonították, ezért erőfeszítések történtek különösen az oktatás és a kutatás összekapcsolása érdekében. Követendő mintát láttak a német egyetemben, s a századforduló táján a legkiválóbb francia ifjak állami ösztöndíjjal Németországba mentek továbbtanulni és a friss kutatási eredményekkel megismerkedni. Durkheim például Wundt és mások előadásait hallgatta. Ez a külföldi hatás korlátozott maradt. A francia közoktatás alapjai nem változtak. Elemi és középfokon kiválóan működött, gyengén állott azonban a kutatást illetően, amely nem tartozott az egyetemi rendszerbe. Tegyük hozzá: idő múltán kritikusabban kezdték szemlélni a német oktatási rendszert. A francia szellemi élet 1870 után bekövetkezett változása legjobban talán azon mérhető le, ahogyan a filozófiai gondolkodás áttért Kantra. Nemcsak a századvégen, de jóval utána is Kant hatása volt uralkodó, s a neokriticizmus hosszas vezető szerepe olyan méretű jelenség, hogy önmagában külön tanul- mányt érdemel. A jelen nézőpontjából világos, hogy a természettudományok által megtett haladás kritikai felmérése — szemben a pozitivizmussal —, illetőleg a kötelesség szigorú nyomatékosítása ugyanúgy megfelelt a pillanat igényének, mint ahogyan egy olyan német gondolkodó kiválasztása is, aki mindent összevetve közelebb állott a nyugati felvilágosodáshoz, mint nagy idealista utódai. A német elsőbbség újabb formája a 20. században a szocialista Internacionálé alakjában jelentkezett, amelyet uralmuk alá vontak a német szocializmus fegyelmezett zászlóaljai, következésképpen a marxista ideológia is. Mindez csupán néhány feltűnő példa arra, hogyan érvényesült ebben a korszakban a német kultúra fölénye. Hozzátehetnénk Wagner zenéjének térhódítását. Hasonló, bár ennél mélyebb folyamat megértése érdekében újra emlékeztetnünk kell a két ideológiára vonatkozó összevetésünkre. Megjegyeztük, hogy olyan elemek, amelyek a német ideológia egészében hangsúlyosak és elismertek, a francia oldalon, épp ellenkezőleg, alárendelt szerepet játszanak, ugyanis nem az uralkodó baloldali modellben kapnak helyet, hanem a jobboldal alárendelt modelljében. A franciák univerzalista individualizmusa ily módon kizárja vagy háttérbe szorítja önmaguk sajátos kulturális és történelmi közösségként való felfogását és ezt a jobboldal hagyományőrzői számára tartja fenn. Kell némi képzelőerő annak megértéséhez, hogy aki Franciaországban a Munka, a Család, a Haza értékeit zengi, az reakciós és nemzetellenes színben tűnik fel. Hosszabb távon ezek a nemzeti méretekben alárendelt értékek csak hasznát láthattak annak, hogy az ellenség révén láthatóan győzedelmeskedtek. Ez a francia jobboldal bökkenője, és valami ehhez fogható történt a Pétain-epizód alkalmával is: az a hazaszeretet, amely az univerzalizmusba van foglalva, csak a vereség órájában diadalmaskodik úgy, mint a sajátosan vett Haza szeretete. A szellem embereinek véleményét és műveit kell szemügyre vennünk — továbbra is Claude Digeon nyomán —, ha meg kívánjuk érteni ezen értékek mozgását. Közvetlenül az 1871-ben elszenvedett vereség után a nemzeti örökséget érintő kétségek és bírálatok széles körű visszhangra találtak. Hosszú távon nagy szellemi befolyás fűződik olyan, hírneves írástudók nevéhez, mint például Ernest Renan nyelvész, a kereszténység történetének kutatója, vagy Hippolyte Taine filozófus, a modern kor történésze, akik mindenkor bírálattal illették az uralkodó francia ideológiát. Renan különleges és talán példaszerű eset. Mint tudós, a német filológia iskolájából került ki, nagy csodálója volt a németek társadalmi berendezkedésének és a német tudománynak, és bírálta a francia Forradalom egalitárius filozófiáját. Mindazonáltal meggyőződéses univerzalista is volt, mivel hitt a humanista modern tudományban. Kétszeresen szenvedte meg a háború okozta megrázkódtatást: először a francia haza iránti szeretetében, másodszor a német szellem kizárólagos kultuszában. Számára a háború botrányos volt és kétségbeejtő, szemében ugyanis háborús viselkedésével Németország elvesztette egyetemes küldetését. A német és a francia tudósok között Elzász tárgyában lefolyt vita során támadást intézett nagyra becsült elődje, David Strauss ellen, s ez alkalommal fejtette ki némiképpen meglepő teóriáját a választott nemzetről, ezt ragyogóan példázva is a meghatározással, mely szerint a nemzet "naponta ismétlődő népszavazás". Lassanként sikerült a németségen belül a militarizmust körülhatárolnia és elvetnie, Franciaországban pedig elfogadnia a köztársaság államformáját. De időközben a francia ideológia bírálatával, a humanitarizmusról való lemondás és a társadalom hagyományos formáihoz való visszatérés melletti kiállásával hozzájárult a Köztársasággal szembeni értelmiségi fellépés új típusának megalapozásához, véli Claude Digeon. A pozitivista Taine, a kartéziánus és francia racionalizmus kíméletlen bírálója, felháborodással szemlélte a Kommün lázadását. Élete utolsó húsz évét Les origines de la France contemporaine (A jelenkori Franciaország eredete) című könyvének szentelte, amely nagyszabású tudományos kutatással járt együtt. A könyv annak feltárására vállalkozott, hogy az elmúlt századok során — az abszolút monarchia korában, a Forradalom idején vagy azóta — Franciaország ciklikusan ismétli a felívelés és a romlás végzetes köreit, ennek pedig a racionalista elvontság hatalmában, illetőleg a német és az angolszász népekre jellemző, szilárd valóságérzék hiányában keresendő a magyarázata. Kétségbeesett hazafiság — az ő esetében még inkább helytálló ez a Digeon használta kifejezés, mint Renan kapcsán. Taine ugyanis ítéletet mond afölött, amit jogosan a franciák legfőbb szellemi tulajdonságaként különít el, és ami — tesszük hozzá — ideológiájuk egyik fontos vetülete. A körülményeket tekintve a kétségbeesés érthető, saját kutatásaink pedig segítenek e gondolkodók elmélyültebb megközelítésében. Ők ugyanis még helyesen érzékelték, mennyire fontos szerepet tölt be a holizmus a társadalmakban általában — ennek érzékelése mára szinte teljesen kiveszett belőlünk —, viszont alábecsülték az individualizmus modern ideológiájának erejét. A politikai élet nem fogadta el azonnal az uralkodó francia értékeknek ezt a radikális megkérdőjelezését, viszont fontossága megmutatkozott abban, hogy segítségére volt a következő nemzedéknek olyan, megújult jobboldali ideológia kidolgozásában, amely a köztársaságellenes nacionalizmus köré szerveződött. Maurice Barres, a tehetsé- ges író állította ki ennek az ideológiának a nemesi levelét. Barrest nem csupán a német gondolkodás képzetei befolyásolták. Egész belső fejlődéstörténete, amely egyfajta önimádattól vezet "a föld és a benne nyugvó holtak" ájtatos holizmusáig, nem egyéb, mint a német romantika távoli visszhangja. Ez az erősen német csengésű új nacionalizmus lett azután az alapja a protofasiszta irányulású új monarchista pártnak, az Action Francaise-nek. Az 1870-ben elszenvedett vereségnek ez a késői terméke végleg elidegenítette a baloldalt, ha nem is a hazafiságtól, de a nemzetre való minden nyomatékos hivatkozástól. Vázlatosan így foglalhatók össze azok a fő irányvonalak, amelyek mentén az 1870-ben megtapasztalt német főlény hatott a francia ideológiára. Rövid távon ez a hatás alapjaiban rázkódtatta meg a franciák legszámottevőbb értékeit, s ezáltal a köztársaságpártiakat történelmük során először szerénységre és kompromisszumra hangolta, ami lehetővé tette a mérsékelt, tartósan fennmaradó köztársasági államforma bevezetését. Hosszabb távon, annak arányában, ahogyan a kezdetben megrendült ideológia rendre erőre kapott — Renan személyes életútja jól tükrözi ezt a folyamatot —, és ahogyan a Köztársaságnak sikerült megszilárdítania alapjait, az 1870-71-ben elszenvedett trauma és a német hatás következményei korlátozódtak, beépültek a nagy egészbe. A legfontosabb következmény az volt, hogy a jobboldal értékrendszere kiegészült egy Franciaországban azelőtt ismeretlen ideológiai képződménnyel, a megszokott értelemben vett nacionalizmussal. Horváth Andor fordítása JEGYZETEK Válogatásunk Louis Dumont: Homo Aequalis, II. L'idéologie allemande. France-Allemagne et retour című könyve (Gallimard, Paris, 1991) utolsó fejezetéből készült. 1. Le Débat, 1984/30. 79. 2. A Rendi Gyűlés 1789 augusztus 26-án fogadta el az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát. 3. Goguel, Francois — Grosser, Alfred: La politique en France. Armand Colin, Paris, 1981.26. 4. Littré, Maximilien (1801-1881), francia nyelvész, filozófus, 1871 után akadémikus, szenátor. Legismertebb műve A francia nyelv szótára. ( Ford. jegyz.) 5. Aron, Raymond: Les étapes de la pensée sociologique. Gallimard, Paris, 1967. 18. 6. Nicolet, Claude: L'Idée républicaine en France. Essai d' histoire critique. Gallimard, Paris, 1982. 204. 7. Bredin, Jean-Marie: L'Affaire. Julliard, Paris, 1983. 324. 8. Boulanger, Georges-Ernest (1837—1891), tábornok, politikus. Részt vett a Kommün leverésében. Hadügyminiszterként (1886—87) a revánspolitika hirdetője. 1889-ben sikertelen kísérletet tett katonai diktatúra bevezetésére. ( Ford. jegyz.) 9. Digeon, Claude: La Crise allemande et la pensée francaise. 1870—1914. PUF, Paris, 1959. |