A hanyatló polgári kultúra kimúló művészetének legbetegebbje a szinház. A tudós doktorok és egyéb üzletemberek világszerte készítik az orvosságokat. Vannak, akik a mai szinház menthetetlenségét átlátva, csak a felhasználható értékeket igyekeznek az új színházba átmenteni (Oroszország: Tairoff, Meyerhold) és vannak, akik ügyességükkel a meglevőt, de széthullót akarják, ha csak ideig-óráig is, konzerválni (Reinhardt, Jessner etc.).

Itt, Párisban is, a néhány tucatnyi, szekszuálitás körül táncoló és penetránsan osztálybeállitottságu szinház mellett, van egynéhány injekciókat osztogató. Az új szinház szempontjából jelentőségük alig van. Pitoeffnél a Hamlet tanulságos, egyszerűségre törekvő, a tavalyról ismert Orphée (Jean Cocteau) szellemes, ötletes. Az orosz balett „finom kultúrával”, kitünő technikával ás mesterségbeli tudással tartja a „régi nivót”, ami ma kit se érdekel. Nem injekciók kellenek ide, hanem komoly operációk, sőt végül is csak az új szinház születése érdekel bennünket. Errefelé három párisi szinházi produkció mutat részleteredményeket: a flamand szinház, a futurista balett és az új párisi revü.

A flamand színtársulat a Gémier által rendezett „Festival International du Théâtre´“ keretében mutatkozott be a párisiaknak. Rosszul mondom, nem a párisiaknak, hiszen a nézőtéren kritikuson és színházi emberen kivül csupa külföldi ült. A franciák a legnagyobb közömbösséggel viseltettek nemcsak ez iránt az előadás iránt, de nem érdekelte őket a nemzetközi szinház egy előadása sem. Nem vesztettek sokat, mert a „szinháznépszövetség” gyakorlati hasznossága kis jelentőségében ugyanannyira semmi, mint nagy mintaképének a nagy viszonylatokban. Sem elméleti vitáival, bizottságalakitásával, elnökválasztásával, sem előadásaival nem közeledett a problémákhoz. Hiszen az angol társulat előadása érdektelen, az olaszok operája az általános középnivón mozgó volt Csak exótikumával hatott egy átdolgozott japán darab. Figyelemreméltó egyedül a flamand előadás volt.

A flamand társulat Belgiumban a flamand városokat és falvakat látogatja. Műsora négy-öt darabból áll, legnagyobb sikerü, legtöbbször adott és legérdekesebb a „Tyl” (Eulenspiegel). A kis városokban hosszabb, rövidebb ideig tartja ezt műsoron, hogy aztán néhány hét után tovább vándoroljon. A darab tartalma a régi legendát dolgozza fel, modern köntöst adva rá és a nemzeti hős harcát a mai napokba átvive. A romantikával telt mese, a színészek egyrészének zengő pátosszal dagasztott előadása nem is érdemel nagyobb figyelmet. Ellenben erős és értékeket hozó a diszletezés, a maszk, a kosztüm és a mindezt egybefogó kéz: a rendezés. A sematizálás ellen való lázadás, az élet ábrázolása helyett a színpad önálló életének viszszaadása. A kötelek, amelyeken a színészek leereszkednek, a lépcsők és lejtők, a létrák, amelyek a szünet nélküli mozgást adják a színpadnak. A reálitás másolásának lehető elkerülése, ahol külső reálitást kellene adni (pld. szobát), ott rapszódikus jelzése csak a realitásnak. Mindez még sokszor magán viseli a kereső expresszionista színpad gyerekbetegségeit, de ezek mellett is erőfeszítése eredményeket mutat. És nem szabad elfelejtenünk, hogy Johan de Meester társulata népies vándor-társulat .

A flamand társulat viszonylagos eredményei mellett abszolut előre lépést jelent a futurista ballett, a „Théâtre de la Pantomime futuriste”.

A „Théâtre de la Madeleine”-ben fogyó közönség mellett két hónapig játszották orosz, japán, német, francia és főképen olasz táncosok a tiz táncképet. Játszották mondtam, mert tulságosan novellisztikus előadásmódjuk épen a tánc lényegét adó mozgás-művészetet elnyomja. Ez a gyengéje a különben érdekes és jelentős produkciónak. Majdnem érthetetlen, hogy épen a futuristák, akik jóval a háboru előtt művészi mozgalmukat épen a mozgás elvének hirdetésével kezdették, ők, akik képeikben legfontosabb problémának a mozgás visszaadását tekintették, ők most a táncban, e par exellence mozgásművészetben a tiszta mozgást teljesen tévesen értelem és érzés, sőt történés ábrázolásra használják fel. Ami baj és félreértés a futurista ballett előadásában van, az ugyanugy, mint a flamandoknál: a színészi teljesítmények gyengeségében rejlik. Programmtánc a tiz pantomime közül nyolc. Azonban ezekben is vannak képek, melyekben a mozgás, a szin, a zene, a vonalak együttese az új mű-művészi kifejeződést mutatják. Ezek a momentumok, a tiszta „Le Marchand de Coeurs” és a Marinetti „Cocktail”-e mellett legjobban közelitik meg azt, amit mi az új színpadtól várunk. Ezekben a produkciókban egyforma értékü elemek a díszletek, a zene, a fényhatások, a táncosok kosztümjei, testüknek alakja és formája és mozgásuk. A díszleteket Prampolini, a hires olasz futurista festő, a társulat vezetője tervezte. Egyszerü sikok, gazdag szinek, ölelkező és egyensulyt tartó elementáris formák váltakoznak, a természet másolásának legcsekélyebb kísérlete nélkül. A díszletek váltakozása gyors és a legujabb technikai fogásokkal történik. Vetített díszletek és világitáshatások. A tempó mindenütt a leggyorsabb. A maszkok és kosztümök néhány szimbolumot sejtető tévedés kivételével folthatásokat adnak és a színpad konstrukcióját teljessé teszik. Bizonyos, hogy Prampolini munkája értékes és haladást jelent. A zenét legnagyobbrészt az olasz futurista zenész Russolo írta, a bruitista zene „feltalálója”. Külön c célra konstruált „bruitista hangszereket” használt a zenekar. Az atonális zenének ez a fajtája rokonságot tart Antheil még ki nem forrott zenéjével és Stravinski-vel is. A zörej felhasználásával dolgozik és az új zenei törekvések ismerete után nem is hat idegenül. Legszebb részletei Stravinski „Egy katona története” cimű operájára emlékeztetnek.

Egy, ha talán nem is a ´ legerősebb, de jellemző kép:

Sötét színfalak között, a színpad fölött félméterrel, vele párhuzamosan, repülőgéplégcsavar forog nagy sebességgel. Fölötte vörös üvegtölcsér belőlről kigyul, elalszik, kigyul, elalszik. Russolo zörejes zenéje szól. A színpad öt percig üres. Semmi más nem történik, csak a forgó légcsavar és a kigyuló és elhunyó nagy vörös tölcsér. Azután függöny.

Mindez világosan mutatja: a mai színpad iránya a szó kiküszöbölésével a szín, hang, mozgás és fény együttjátéka felé mutat. A tragédia és dráma színpada ma már érdektelen. Bármilyen érdekes történetet mondanak el a szinészek a színpadon, olyan élményt sohasem adhatnak nekem (mert egy állítólagosan már megtörtént élmény elismétlésével, utánaérzetésével akarnak hatni) mint egy elsődleges élményt, semmi mást nem jelentő, semmi másra nem utaló tisztára játékjáték. (Más kérdés és a pszichológiai okok tárgyalását követelné, ha felmutatnám: milyen természetes, hogy a háborut, forradalmakat, rádiót, Amerikába repülést hétköznapjaiban magátólértetődően élő embernek ma semmi történet és esemény, színpadon se, nem adhat szenzációt és élményt.) A futurista ballett nagyjában felismerte ezt és itt találkozik a párisi revüvel.

Tizenkét „Music Hall”-ban játszanak Párisban revüt. Három közöttük vezető: a Folies Bergeres, a Casino de Paris és a Moulin Rouge. Mindegyik egy évig játsza a milliárdnyi költséggel kihozott darabját. Mindegyikben 200-nál több szereplő dolgozik. A „Casino” 2500 kosztümöt hirdet. A starok tömege lép föl mindegyik revüben. A Folies-ban Josephine Baker, a Casinoban Chevalier, a Moulin Rouge-ban Mistinguett. Mistinguett népszerüsége elalvóban, az ő revüje nem tud lépést tartani a másik kettővel.

Ez a másik kettő három és fél óráig dolgoztatja a szereplőket. A három és fél óra alatt összesen talán négyszer vagy ötször énekelnek vagy szavalnak nagyobbára aktuális sanzonokat, amelyek együtt husz percig tartanak. Az énekek alatt a közönség kipiheni magát, kevésbé figyel a színpadra, el-elnéz, az érdeklődés alábbhagy. A többi idő alatt nem fáradnak el, teljesen együttélnek a táncosokkal, a görlökkel, akik akrobaták is. Semminemű történet a hosszú előadást nem tartja össze, semmit a nézőknek (igazán nézők és nem hallgatók) nem akarnak elmondani. Reflektorok és fény, a kelméknek, szöveteknek, üvegnek és ékszereknek és minden egyéb anyagoknak együttese. A szin és hang és mozgás összhangzása. A meztelen női . testek, minden erotikumnélküli, tisztán formájukkal és foltjukkal és mozgásukkal való hatása. És a tempó megállás nélküli, a képek egymásba futnak, a nagyváros utcájának, a gyárnak, az irodának, a mai élet nagyüzemének tempóját követve. A husz fiatal lány, amint egyszerre lép ki a szinpadra, egyszerre kuszik fel kis fehér létrákon, fent egyszerre csinálja a táncmozdulatokat, egyszerre ugrik le, fordul be a kapun, tünik el, hogy fehér selyem után zöld bársonyban jelenjen meg: drámai szinpad, mit tudsz nekem mondani, ami különbb élmény, erősebb és tovább tartó villanás maradjon?! Ne mond, hogy felület ez, ha annak is látszik és részint még annak is csinálják. A legmélyebb, legrégibb ősi ösztönökből a legrégibb, legmélyebb ösztönökhöz beszélnek. És az egész párisi szinház újból megmutatja: az értelmi, az intellektushoz szóló szinház halálán van.

A mai embernek élményszinház kell. (Páris)