Az utolsó évtizedekben, különösen a legújabb időkben a Freud-féle psychoanalizis nagy felfedezés óta, már-már közhiedelem lett, hogy minden kulturemlék, minden specifikusan emberi és kultúrális probléma megoldása a psychologia tudományában keresendő. Még abban az irányban is történtek kisérletek, hogy a szociális mozgalmakat, a társadalmi-történeti szféra legkülönbözőbb jelenségeit is tisztán psychologiai alapon magyarázzák meg. Nem a psychologia és nem a freudizmus hibája, hogy így túllőtt a célon; a mai világkonstelláció szellemén múlt, hogy a psychologizmus, mint minden titkok kulcsa kézrőlkézre járhatott. Az ember, kinek talaj nélkül elsorvadtak metafizikai gyökerei s metafizikai élményképessége, természetszerüen értelmetlenül, mert élménytelenül áll minden metafizikai befolyásnak manifesztálódásával szemben; s mert értelmetlenül állni, csak állni nem tud, csak hódolni az ismeretlennek nem tudhat, ha az ismeretlenről, mint létezőről egyéni tudomása nincs, szükségképpen igyekezni fog az ismertnek körébe bevonni az ismeretlenek manifesztációit s ennek a körnek törvényei alapján megmagyarázni, érthetővé tenni. A középkori ember megengedhette magának a luxust, hogy fejtörés nélkül elfogadja megfejthetetlenül rejtélyesnek az élet jelenségeit, mert volt egy metafizikai élménye; a középkori embernek Faust inkább komikusnak tünt fel, mint tragikusnak. A modern embernek azonban mindent meg kell fejteni, mindennek az értelme után kell kutatni, mert nincs élménye egy abszolut értelem létezéséről; ebből az ínségből következik a modern lélek heroizmusa, de egyben a modern gondolkodásnak ma már mind nyilvánvalóbb lapossága, szárnyaszegettsége is. Ha a középkori embernek Paulus esetét –a zsidó farizeusét, aki egy látomás következtében vakbuzgó zsidó törvénytudóból keresztény apostol lesz –azzal akarták volna megmagyarázni, hogy Paulus már Saulus korában is epileptikus volt, a középkori ember –kinek volt érzéke a humor iránt –ezen a tréfán nevetett volna; hiszen annyi epileptikus él haláláig Saulusként! A tulajdonképeni kérdés, hogy miért lett az epileptikus Saulusból az a bizonyos Pál apostol, megválaszolatlan marad összes psychologiai ismereteink ellenére, mert minden psychologiai ismeret ellenére is maga az individuális karakter, maga a személyiség empirikus számítással, latolgatással megközelíthetetlenül megmarad ősrejtélynek, valóságnak, mely csak önmagának törvényeiből érthető.

„Kulturleben und Seelenleben” címen a „Logos” cimű kultúrfilozófiai folyóiratban Richard Kroner érdekes tanulmányt tesz közzé a psychologizmus kimulásáról. Mig nem is olyan rég ugy látszott, hogy a filozófia helyét teljesen be tudja s be fogja tölteni a psychologia, mostanában lassan és észrevétlenül –írja Kroner –fordulat történik: a filozofia visszahódítja a psychologiát. A mult század közepe óta a psychologia mindinkább önálló tudománnyá fejlődött, melynek célja és módszere époly kevéssé volt filozofiai, mint pld. a biologiáé. Munka kellett hozzá és nagy munka, míg meglehetett mutatni, hogy a psychologizmus, mint filozofia csatát vesztett, hogy a filozofia kérdéseit még csak meglátni se lehet ennek a psychologiának a szemeivel, nemhogy megoldhatná velük őket. Kroner már most felveti a kérdést, hogy ebben az uj világításban milyen a rendszeres filozófia és psychologia közötti viszony. A psychologia a kultúr-képződményeket (vallást, filozofiát, művészetet,) csak mint a szubjektív szellem tartozékait fogta fel, pedig ezek a kultura létesítette tényezők nemcsak a lelki valóság tartozékai, hanem még egy másik síkon is van reálitásuk: a historiai-kulturális valóság területén. Ezt a valóságot úgy kell felfogni, mint valami élőt, mint a kulturának életét és Kroner kérdése az, hogy mennyiben részes a lélek a kultúrának ebben az életében. Minthogy a kultúra élete processuális, magát folytató, magát fenntartó élet, minthogy a kultúrának története van (nemcsak a művészeknek és tudósoknak, hősöknek és profétáknak, hanem a kulturának is) kell tehát a kultura képződményeinek egy saját valóságot tulajdonítani s minthogy ezek a kultur-képződmények a működő értelemnek tárgyiasulásai, ez a valóság nem lehet más, mint a megtárgyiasult, a dologgá vált értelemnek a valósága. Kroner gondolatmenetének konzekvenciája tehát az volna, hogy ahogy a működő szellem vallásban, művészetben, tudományban magát objektiválta, ez az objektivált világ önálló életet kap és folytat. De mégis: nemcsak azért él-e a kultura, mert a lélek él? Kroner a kérdést a psyche fogalmának bevezetésével oldja meg. A subjektiv szellemnek, az egyéni léleknek a kultur-műben objektiválódni kell és akkor, csak akkor válik psyché-vé, az általánosnak, a logos-nak hordozójává, subjektivitásból szellemmé; csak az objektivált szellemben szemléli magát mint szellemet a szubjektív szellem, csak az objektívvé válás által lesz valóban szellemmé. Kroner ezek szerint egy hierarchiát állit fel: a szubjektivitásból, az egyéni lélekből psyche lesz, amennyiben az egyéni lélek objektivációra törekszik s a harmadik fokon a psyche a műben logos-szá válik, a szellem objektiv alakban éli életét. A kultura életének definíciója tehát ez az eleven kettős folyamat: a subjektiv élmények objektivitásba való kiemelése, megformálása és a műben élt (mintegy a műbe belezárt) élő objektiv szellemnek ujralakitása; a kultúrának élete ez a psyche és logos, subjektiv és objektiv között ide-oda hullámzó, egyszer objektiválódó, másszor (amennyiben mások olvassák, hallják, nézik a művet) ismét magát subjektivizáló élete a szellemnek. Mennyiben van tehát része a léleknek a kultura életében? Amennyiben az egyes ember élete ebbe a kettős folyamatba bele van szövődve, annyiban vesz részt az egyes ember a kultúrának életében, ez az egyes ember igenis nélkülözhetetlen tartozéka a kultura életének, de –és ez Kroner legfontosabb végső konkluziója –az egyes ember életéből nem lehet és sohse szabad a kultura életéről fogalmat alkotni, sokkal inkább szükségszerüen fordítva a lelki életet, amennyiben az a kultúrális vagy szellemi életben részt vesz, ebből a valóságból kiindulva kell és lehet csak megfelelően megértenünk.

Kroner tanulmánya természetesen nem nyujt szabadulásra perspektívát, szabadulásra az értékek relativizáltsága elől, melyet a psychologizmus fölidézett vagy helyesebben: mely a psychologizmust felidézte. A kultúrában élő szellem nem felelet a kérdésre, hogy mért nem él kötetlenül embertől-emberhez a szellem. De ez nem is tartozik Kroner tanulmányának kérdései közé, csak közvetve, de azért akaratlanul is kikívánkozik az ellenvetés, hogy az objektiválódott szellemnek adassék becsület tisztelet, mert nagyon –nagyon kijár neki –de mindennél jobban kijárna a kőbe, könyvbe nem-öltözött praktikus, közvetlen életben megnyilvánuló meztelen szellemnek s nem lehet Kroner-ral egyetérteni a „puszta subjektivitás” hegeliánusan csekélyre értékelésében. A psychologizmust a történetfilozófiai szemlélet van hivatva kiütni a nyergéből: ez kétségtelen.* A psychológia határát a történelem szabja meg. Minden kornak meg van a maga lelki strukturájának megfelelő tudománya. A mi korunk psychológiája minden jel szerint a freudizmus. Anélkül, hogy a freudizmusnak mint gyakorlati gyógymódnak értékelésében illetéktelenkedni akarnék, nyilvánvaló, hogy mint gyógymód nem lett volna alkalmazható –nem társadalmi vagy más külső okokból, hanem kor-psychológiai okokból –az ötszáz év előtti Európában, mikor a bűnöket meggyónták, de nem analizálták. Anynyi mindenkép valószínűnek látszik, hogy a psychológia legközelebbi feladatai közül való, hogy önmagát történelmi perspektívában, speciális kultúrhistoriai produktumként tudja felfogni s ezáltal megszabaduljon minden szerénytelen inadaequat általánosító tendenciától. (Bécs)           

* Lévy Brühl: Das Denken der Naturvölker című gazdag könyvében tanulságos példák találhatók arra nézve, hogy a mi psychologiánk, sőt logikánk is mennyire csak a mi kultúrkörünkre érvényes.