Akárhogy is volt, de nem gondolta, hogy örökké fog élni; most aztán valóban meg is halt. Fölfelé rebbent az űrben, a menny felé s mikor már olyan távol volt a földtől, hogy az Ibsendrámák szabályai se voltak rá érvényesek, magában így beszélt:

„Megdöbbentő!... életemben először döbbenek meg és ezt is már csak a halálom után. A legfontosabb: úgy kell tennem, mintha nem legelőször volnék a menyországban. Ámbár ki fogja elhinni... Mindegy. Mindig ez volt a trükköm: otthonosnak mutattam magam. Talán most se hagy cserben. Azért, az ördögbe is! különös ez! Hogy vágtatok fölfelé! Ezt a szamárságot pedig, hogy „az ördögbe is”, ezt le kell szoknom... Azt fogom mondani: „Hitemre!! ” Majd ráérek aztán arról beszélni, hogy mi is a hitem. Különben franciául fogom mondani... jobban hangzik: ma foi! Csak a fekete szemüvegem volna velem... az ember mindjárt máskép néz ki... fölényesebb, diplomatikusabb... Hű, hogy belémnyilalt ez a fényesség, mint a kés! Közeledünk. Bátorság, ma foi, bátorság! Mit is mondjak... „Végtelenűl meghatva, megtisztelve lépem át az öröklét küszöbét, óh Atyám... Tudom, ma foi, hogy gyenge, apró bűnökkel teli ember vagyok, de mi ez a Te könyörületedhez képest... Ime, megtértem és lelkem megtisztúlt a Belőled sugárzó fényben.” Igen, ez jó lesz... Hopplá!”

Ő ugrott-e, vagy a szédületes lendület vitte-e föl?... elég az hozzá, megérkezett. Valami sohasem látott fénytől áradó, hihetetlenűl magasló, gyönyörű mívű kapu előtt állt. A kapu egyik szárnya tárva-nyitva... a csukott szárny előtt angyali tekintetű, mosolygós szépségű öreg ember ült egy keményebb darab felhőn és egy aranykulcsot forgatott elmélázva. Seres István, miközben dobogó szívvel lépett elébe, fürge szemmel futotta be a kaput.

„Késői görög, első századbeli... stimmel... Ez a menyország kapuja. Az a szent, a kulccsal... igen... Azt hiszem, le kell borúlnom.”

„Dehogy is kell, fiam, –szólott Szent Péter, aki meghallotta a gondolatát. –Tudtuk, hogy jössz, vártunk, itt vagy. Rendben van, fiam.”

Seres István dadogva szólalt meg:

„Szent Atyám, hát —”

„Menj csak be, fiam”, –szólott újból Péter nyájasan.

„Nem kell magam bejelentetnem?”

„Nem, fiam. Itt mindenki ismer és mind itt vannak, akiket te ismersz. Évszázadok óta, ha jól emlékszem, egyetlenegy holtat űztem el innen... Egy Majke nevű öreg volt, rőfös, vagy mi. Nem volt rosszabb, mint más, de nagyon utálatos volt. Lerúgtam innen.”

István megmeredt és kezdte igen rosszúl érezni magát. Szent Péter most ránézett, azazhogy elnézett fölötte. Ebből a pillantásból István, aki élő korában sokat forgolódott a magasabb diplomáciai kar alacsonyabb hivatalnokai között, megéretette, hogy vele többé nem állnak szóba. Kint nem maradhatott; tétován rakott lábbal indúlt befelé.

Az első, akivel találkozott, egy bécsi ügyvéd volt, aki őt annakidején nemes lendülettel húzta ki egy piszkos ügyéből. István meg volt róla győződve, hogy ha senki más, de ez az ember nem kerűli el a gyehenna tüzét. S most ime, itt volt, kövéren, közömbösen és azzal a megértéssel az emberi csirkefogások iránt, amely, a veleszületett mosoly segítségével, kasszafúró vagy apagyilkos helyett védőügyvédet csinált belőle. István kitátotta a száját, de az ügyvéd megelőzte:

„Tudom, mit akar kérdezni. Válaszolok. Ön a mennyben van és itt is marad. Az az idősebb úriember, akivel beszélt, valóban Szent Péter. A dicsfény azért nem volt a homlokán, mert ma nincs szolgálatban. Semmiféle büntetést nem szabnak ki Önre. Ha akar, elmehet kihallgatásra a Legfelső Bíróhoz; én óva intem tőle. Egyébként senki se korlátozza: jöhet-mehet, ahová akar...”

István, aki mindenre el volt készülve: tisztítótűzre, szigorú kihallgatásra, borzalmas büntetésekre és valami neki való beosztásra, most hirtelen úgy érezte, hogy könyörtelen reménytelenség töri össze. Szívesen eltűrt volna sok mindent; szélvész-sebesen száguldott fel az emlékezetéből az a kép, amikor –büntető-expediciós korában –felhúzatott egy egyébként bűntelen embert, aki alatt azonban leszakadt a kötél... A felesége hörögve könyörgött, hogy ne bántsák, ne bántsák a férjét, de ő vigyorogva rendelt új kötelet. Azt hitte, hogy legalább ezért jár neki valami dorgálás... és most ez se történik. Mi fog egyáltalán történni?

Az ügyvéd mosolyogva karolt belé.

„Jőjjön, –mondta –tegyünk néhány milliárd . kilométernyi repülést. Közben körűi is nézhet, de ez nem érdekes. Mindenki itt van, értse meg: mindenki. Még azok is, akiket én védtem a bíróságok előtt –bocsánat, nem személyeskedésből mondtam. Jőjjön no! Nekem kell egy kis mozgás, hízni kezdtem az utóbbi időben. Lengesse meg egy kissé a karját, azonnal kinő a szárnya.”

István úgy tett, ahogy mondták neki. Csodásan lágy suhanással, de a fény sebességével száguldottak előre. Az ügyvéd magyarázott:

„Ha nem repűl, a szárnya azonnal visszafejlődik és eltünik. Ezt az újítást nemrég hozták be; azelőtt az ember mindig hordta a szárnyát, ami idővel kényelmetlenné vált. –Ott jobbra egy csudásan jó karlsbadi forrás van; ma kevesen isszák, de azért jó néhány millió ember van ma is ott, a régi fogalmak szerint. A számokról általában le kell szoknia; itt a legnagyobb illetlenségek egyike, ha valaki számokban beszél. –Ez egy kerub volt. Rém bájos fiú, azt mondják, alacsony sorból küzdötte fel magát; állítólag vasmunkás volt. –Az ott G. B. Shaw, ép most csókol meg egy ujságírót. Ha más nem, ez az egy tény meggyőzhetné arról, hogy a menyországban van. Az öreg egyébként a lassú mozgású üstökösök és egyéb kóbor égitestek felügyelője; mióta itt van, a Halley-üstökös husz-harminc évvel lassabban kering. –Erre siessünk, térjünk ki: Freud professzor beszélget Maimonidesz rabbival. Rá akarja venni, hogy az álomról írt munkáját igtassa a Talmudba. –Látja Molnár Ferencet? Ma is elegáns. Hamlettel beszél; kölcsön akarja kérni tőle az első felvonásbeli szellemet. Azt mondja, szüksége van rá, de Hamlet Oféliát kínálja neki. –Hallja ezt a borzalmas lármát? ugy röpködnek ott, mintha egy tűzhányó okádná magából a fehér pihét, mind egy pont körűl... nézze a lángot, ezt a mély, ízzó vörösséget nem láthatta soha! az a játéktőzsde... Hallatlanúl izgató! mindenki korlátlanúl igérhet a másikra, mert amint tudja, a számsor végtelen... s ha netalán valaki a végére jutna, elkezd két végtelent, száz végtelent, milliót és így tovább igérni s ka ebből is kifogyott, még egyet igér hozzá. Itt számolhat, amennyit akar, ezen az egy helyen...”

István dühödten rántotta ki a karját az ügyvédéből.

„Elég volt! –ordította rekedten. –Tőzsde a mennyben? Még mit nem! A nemzet romlása volt a földön is... és itt, itt is legyen?! Menjen, uram, ahová tetszik; én azonnal kihallgatásra megyek!”

Valami rejtélyes erő azonnal visszafordította és István érezte, hogy oda fog jutni. Az ügyvéd is visszafordúlt; komor arccal repűlt közvetlenűl mögötte és így kiabált:

„Még mielőtt odaérne, el fogom tudni mondani jogi álláspontomat az egész berendezésről. Ez az egyetlen szükségletem; időnként el kell mondanom. A többiek már ismerik... és a menyország azért az irgalom hona, hogy még az ilyen bűnösök is, mint én, kegyelemben részesüljenek benne... Hallgasson ide. Ez valóban a menyország, a jók birodalma és örök jutalma. A jók igazán boldogok itt. A földön se kellett nekik semmi, csak az öröklét lehellete; itt azt lélekzik be éjjel-nappal. Egyesűlnek a Végtelennel; az örök Igazság járja át őket; részei mindennek, ami él, amit úgy is mondhat, hogy teljesen megsemmisűltek, nincsenek sehol. De mi, gazemberek... örök hazugok, kapzsiak, hatalomvágyók, tolvajok, gyilkosok és képmútatók, mi tovább is megmaradunk... de nincs mit hazudnunuk, lopni nem lehet itt, s az élet örök: ölni se lehet. Maradunk a régi mivoltunkban, de nem elégülünk ki soha. Nem bánthatunk senkit és nem törődik velünk senki... Egymással se szövetkezhetünk, mert mindegyikünk mindent tud a másikról és aztán meg mire szövetkezzünk? Ez a mi büntetésünk... hogy jogi kifejezést használjak, nem más, mint a bűnöző hajlam állandósítása ad infinitum, az ezt a hajlamot kielégítő tények egyidejű megsemmisítésével... jogi képtelenség, légüres tér, rosszabb minden pokolnál és halálnál... És most egyedűl hagyom, uram.”

István olyan fényáradatba kerűlt, hogy be kellett húnynia a szemét. Valaki, végtelen kedvességgel, egy erős fekete szemüveget nyomott a kezébe; azonnal fölvette, de még így se tudott felnézni. S egy hang így szólt hozzá:

„Itt vagy előttem. Beszélj.”

„ Mit mondjak Neked, ó Atyám, aki mindent tudsz rólam?”

„Azt is tudom, hogy beszélni akartál velem. Beszélj.” „Szenvedek, uram...”

„Tudom. De minthogy mindnyájan más szavakkal mondjátok el a lényeget, ami egyúttal az én lényegem is: néha mulattat a magam sokszerűsége. Beszélj tehát.”

,Nagyon szenvedek... Nem látok Fentet és Lentet... Mindenki itt van... A szolgálataim senkinek se kellenek, –pedig hogy tudtam szolgálni, óh Uram! A társadalmat szolgáltam: szédítettem, akiket lehetett; hízelegtem azoknak, akiknek kellett; a szalonokban, szoáré után, zongoráztam és énekeltem; a művészetről csevegtem; ha kellett, gyilkoltam is, – e legfőkép csaltam, csaltam Uram, a magam nyomorúlt látszatáért, egy valamivel jobb állásért, az első sorért az operában, a belvárosi szobáért, három hét nyaralásért... a társadalomért, Uram, hogy megmaradhasson a vasalt nadrág, a lovaglás, a tömeg fogcsikorgató tisztelete a nagyok iránt, az arany ragyogása a nagyvilági nő tébolyító mosolya mögött, a gyémánt... és most látom, Uram, hogy mi volt mindez: ez is a Lényeg keresése volt, ami a Te lényeged... De nem kereshettem mással, mint az én aljas kis nyomorult eszközeimmel, amelyeket a két csupasz kis öklömbe tettél, amikor először sírtam bele magam a világba. Szenvedek, Uram, de bűnös nem vagyok...”

Az Ur hallgatott kissé,

„Nem is büntetlek. Láthattad. Itt vagy a mennyben, amely az én dicsőségem vára. És az, hogy szenvedsz, csak azt jelenti, hogy kicsi vagy; hogy az vagy, ami vagy, hogy ilyen eszközeid voltak, hogy ezeket adtam neked.”

István felsírt, mint egy állat, talán először, amióta megszületett.

„Hát akkor mi ez, Uram? Igazság?”

„Nem, – elelte a hang. – z az öröklét lényege... ”

Irtózatos dörgés rázta meg az ablakot és Seres István fölébredt. Az ágya melletti asztalkán ott volt a pohár víz, a szódabikarbóna, a fekete szemüveg, a cigaretta és egy Rabelais-kötet. Egy rángással felült és azonnal feleszmélt. De a feje zúgott; kint vihar készült és hamar betette az ablakot. Azután viszszaült az ágyába és elgondolkozott. Nem volt semmi fogható gondolata, csak azt érezte, hogy nem fog megváltozni, mert nincs értelme, mert ugyis mindegy.

De ettől kezdve hitt a pokolban és tisztelte a papokat.