A közfelfogás annyira két szélső végleten álló ellentét megtestesítőjének tartja a két név viselőjét, hogy így egymás mellé állítva eszébe sem igen juthat az embernek, hogy az egymás mellé állítás célja más is lehetne, mint a kettő közötti ellentét kihangsulyozása. Bizonyára ezzel az érzéssel veszi kezébe a legtöbb olvasó René Fülöp-Miller új könyvét, amely a fönti címen most került ki a piacra. Épen ezért nagy lesz a meglepetése, mikor már a bevezetésből megtudja, hogy a szerző (akinek különben a mult év végén a bolsevizmusról megjelent tömérdek tévedéssel és rosszhiszemü elmagyarázással teli könyve igen nagy sikert ért el, mert tényleg igen sok konkrétumot mond el az új Oroszországról) e két látszólagos nagy ellentét, Lenin és Gandhi között, lelkibeállitottságuk legmélyén, a legközelebbi rokonságot véli feltalálni.

Fülöp-Miller egyformán igen magasra értékeli történelmi szempontból Lenint úgy mint Gandhit. Felfogása szerint bennük nyert korunk szelleme legerőteljesebb kifejezést. Lenin és Gandhi eszméi és szavai lesznek azok, a szerző szerint, amelyek a jövő nemzedékek számára minden egyébnél világosabban meg fogják mutatni azt, ami korunkat mozgatta, amit korunk maradandót épített és amiben korunk csalódott. Lenin és Gandhi művéhez fogja mérni az utókor korunk jelentőségét. S az, amit e két férfiu elérni nem tudott, az fogja a jövendőnek megmutatni korunk tragikus hiányosságát, korunkét, amely az elérhetetlen elérését, ősrégi utópiák konkrét megvalósitását tüzte ki feladatának.

Mind a ketten, Lenin úgy mint Gandhi, bár különböző utakon, de ugyanarra a hősi, de egyuttal kalandos kisérletre vállalkoztak, hogy az emberiség régi álmait valóra váltsák. Bár mind ketten mélyen gyökereznek nemzetükben s reformjaik, valamint módszereik népüknek egyéni sajátosságaiból következnek, mégis a kisérlet, amelyre vállalkoztak, messze túlnő mindegyik nemzetének körén: Oroszország, ép úgy mint India, egy nagy, a többi népekre is érvényes kisérlet tárgyai Kellett volna legyenek, amely az egész világnak példát adjon s a két reformátor tanítását az egész világon elterjeszsze. Lenin, úgy mint Gandhi, az eksztatikus hit páthoszával van tele, a hittel, hogy népe az egész emberiség megváltására hívatott.

Ezért mindkettőnek szavai faszcinálók, de egyuttal nyugtalanítók és idegenszerüek. Mint két proféta állanak ők a huszadik század kezdeténél s ha szavuk hitelre talál, koruk egy új világtörténeti korszak kezdetét jelenti. Két különböző úton akarják az emberiséget megváltani s a legmélyebb meggyőződés gesztusával mutat mindegyik az ellenkező irányba: Lenin az erőszak, bár időben határolt de korlátlan alkalmazásában látta az eszközt arra, hogy a világ ideális rendjét megteremtse; Gandhi ugyanezt a célt minden erőszak épen olyan korlátlan tagadása által akarja elérni. Lenin a teljes mechanizálás által próbálta fölszabadítani az emberiséget, Gandhi ezzel szemben a gép teljes kiküszöbölésével. Az egyik a technikában a minden bajtól megváltó eszközt látta, míg a másik csak a sátán munkáját látja benne.

E látszólagos ellentétek dacára e két férfiut mély összefüggés, egy közös szellemi eredet kapcsolja össze. Mert Lenin ép úgy mint Gandhi a nagy rebellisek fajtájából való s ami minden ellentét dacára őket összekapcsolja, az a központi alapélményük, hozzátartozásuk a mai, legmélyebb alapjaiban megrázkódtatott jelenhez, amikor a nyomor és a szükség többé nemcsak tétlen szánakozást, hanem azt az igazi részvétet kezdi föléb reszteni, amely a rosszért való személyes felelőségnek tudatához s ezzel szükség képen a fönálló állami és társadalmi rend tagadásához vezet. Az összes kitagadottak szenvedéséért való felelősségérzés az, ami e két nagy vezető egyéniségnek a lenyügöző erőt és mindenen fölülemelkedő befolyást kölcsönöz a tömegek felett. Lenin és Gandhi vonásaiban a személytelen milliók tömegének eddig senki által figyelembe nem részesitett arca formálódott két nagy egyéniség szilárd és kemény vonásaivá. (k).

* R. Fülöp-Miller; Lenin und Gandhi. Zürich Amalthea-Verlag.