Kaoszvalóság, ami nincs. A kaosz, ami látszatra nincs, amit újra érvényes erős törvénykönyvek, ülepedett forradalmak, újra meghúzott keretek parancsolón, nyugtatón és narkotizálón tagadnak és eltakarnak — létezett, lefojtott, eljövendő valóságban ködösen, villanásra tisztán kivehetőn, fokozott és robbanásra kész tényként szakadatlanul él. A kaosz még csak egyesekben élt, tömeget, mindenkit csak pillanatra fogott meg. Remegtető döbbenet volt, vér és húsorgia csak ízelítő volt. Bejelentés. Pillanatnyi rettenet, mondjuk: 1918. Az egyetemes kaoszvalóság, a kenyeres, a véres, az állati valóság, parancsra, terrorra, szépszóra, múzsikára, pillanatéletre és pillanat-kényelemre lekushadt, „tagadásba vétetett”. Ami belőle él: nyomor, börtön és éhség, állati remegés, ember állatvalósága; minden ami egyszer már roszszul explodált, az a jóélet, régiélet pénz- és törvényálarca alatt újra összeálló robbanó anyagként tűzesedik. Az egyetemes kaosz, az özönvízi egyforma-seprés — eljövendő valóság. Lélekkaosz érzi, fantázia próbálgatja, merevíti. Kaoszvalóság, mint utópiavalóság. A kapcsolt fogalmak szétvetik egymás eddig tudott értelmét. Ilyen kapcsolatban más jelentésű az utópia és más a valóság. Új értelem, új lényeg kohéziója dolgozik itt: a valamikor elkövetkező valóság. Utolsó, tisztító kaosz, ami ma még, elképzelésében — kaoszutópia. De ez a kaoszutópia ugyanakkor kaoszvalóság is, mert eljövendő apokaliptikák első valóságcseppje már földbe, emberbe viharzott. Ember és föld kaoszterhessége tagadhatatlan valóság. Mai elképzelése — utópiavalóság. Legtöbbször: regény, volt és jövendő világképek mindent befogadó vetülete.

Három regény. Utópiavalóság regényei. Két német, egy francia.*) Josef Winckler regénye már címében is apriori utópisztikus. A chiliasztikusok: Krisztus eszméinek első kommunistái — egy őskeresztény szekta tagjai voltak. Utópiavalósitók. Akkor égnek fordított jámbor szemmel egy szekta, itt egy őrjöngésében üvöltő egész világ. Guru király, keletikirály, mesekirály világgá indul, hogy kiirtsa a rosszat, beteget, szenvedést, nyomort a földről. Nincstelenek, betegek, szerencsétlenek éhes koldushada követi. A cél: embermegváltás, földi paradicsom. A menet egyre nő, milliók követik. Szenvedés, betegség, nyomor tömeghada: rettenetes népvándorlás. Orvosok, gyógyítók ezrei: remény és továbbfertőzés. Borzasztó erejű és expanzitásu dinamika. A király is megijed: az ő egyszavára, igéretére, megváltó lendületére állt össze ez a gigantikus sereg, melyet táplálni kell, ruházni, szórakoztatni, csakugyan gyógyítani, hitetni. Az eredmény kétségbeejtő: még több rossz, még több baj. Állatmohóság, állati kielégítetlenség. Hiába a fegyelmes „csendgyakorlás”, hiába a két kézzel pazarlás, a tömegorgia. „Az országúton még senki sem lett jó.” Tehát: „vándorolni, vándorolni”, futni, hitetőn és megint tovább Keletnek, Délnek. Már egész Ázsia, egész Afrika ordítja: megváltás és mindegyik csak magának akarja kisajátítani. India, Khina, Japán. Négerek jönnek: csak nekik van joguk megváltóra, a fehéreknek már van Krisztusuk, a sárgáknak Buddhájuk. És jönnek: az indiánusok, Amerika kiirtott vadjai. De a király nem enged: „Az én szívem nagyobb, mint Ázsia.” Tovább vándorolni, vándorolni, a vándorlás lázába fojtani mindent. Finisch: Európa! Kultúra szent földje, talán — végleg otthon, megérkezés. És itt jön az igazi grimasz: az európai civilizáció, a hires! A kapitalista gép működni kezd: a világzarándoklat légüres térben megtorpan, börzék ördögkerekén felőrlődik. A kaoszvalóság kirobban. Szovjetcsillag világít. Hiába. Teljes az anarchia, a vér, az őrület. A király gennyesen, betegen egyenlő az egyenlőkkel: kreatúra, szegény. A királyban felrévlik az utolsó világos téboly: vándorolni, vándorolni őrültek módjára és ő — elől néma isten módjára. Irányt mutatni: Északsark! Mindennek új értelme: a legutolsó próba. Tisztuló, agyat-szívetseprő pusztábavándorlás és akkor feltörnek a megváltó szavak, a munka szavai: „Letelepedni! Dolgozni!” Felépül a szeretet városa, a földi paradicsom magja. Chiliasmus valósága: a teljesülés éve. Az év: 1... De egy lappal odébb már minden máskép van. A városból egy koldusbotos öreg ember lopja ki magát. A király. Háta mögött megváltó tette: a szeretetváros — új harcok, új bajok, új forradalmak, új vérengzések színhelye, örök fertőzések körforgása. És előtte: az út porából emelkedőn a megismerés: a világot kacagva széttáncoló Siva isten. Mindentudás, akarás utolsó nihilizmusa kacag:

„Minden — jól van.” „Minden — semmi.”

Gigantikus eposz, mit tudatosan lök fel alkotója, hogy az legyen, amit kezdettől akart: — rettenetes irónia. De ez az irónia nem elég erős, nincs egyensúlyban az eposz tagadhatatlan ünnepi súlyával. Nem kapcsolódik organikusan, váratlanságában sem tör elő szuggesztív szabad módon. Az egész kicsengés: plasztikus képbe szorított mély „költői filozófia”. A minden, az egész földi élet önmagát emésztő megváltásért ordító vándorlása elér — a semmihez. Maga a regény is tudatos kaoszvilág. Nem népek, nem országhatárok ütköző kaosza, de a robbanó elemek: kín, éhség, betegség dinamikus kaoszorganizációja ömlik özönvízes magátsepréssel a megváltó paradicsom felé, a — semmibe. Josef Winckler nagyot akart: a kaoszvalóság gigantikus eposzát. De a felidézett kaosz megbosszúlta magát, az akarat térdbe csuklott. Egészében mégis monumentális dolog, mely itt-ott eléri az ünnepélyes epikai pillanatot. Ami minden kétségen felül áll: az Winckler nyelve, stílusa: félbarbár merészség, monumentális pátosz és naturális részigazság. Műve csakugyan az, amit a kiadói reklám jelez: „Ein Sprachdenkmal abendl�ändischer Schau.” A baj legfeljebb az, hogy a szuggesztív erő, ép mert főkép csak nyelvében az, csak addig tart, mig a stílus közvetlensége uralkodik, de az olvasás után, két-három hét mulva beáll a köd, Winckler nagyon előreszaladt, hangját messzire előreküldte, de karjai, formáló ereje nem bírták a messzeséget, a hang pedig elfult a ködbe.

Egész Európa romhalmaz és utána talán az új, az igaz, az emberi ember megmaradása és továbbszülése. Ez a viziós beállítás teremtette meg a háború utáni irodalom egyik legemberibb jelentőségű regényét: Arnold Ulitz „Ararat”-ját.

Erdő, természet örök egyformasága keresztezi az emberi kaosz ideért üvöltő utolsó sikolyos hullámait. Dániel, a volt német tiszt és volt költő, aki már csak dadogva próbálgatja néhai nyelvét — nem más, mint egyszerüen: az erdő embere. És ez sok, ez öröm: az egyetlen ember talán, aki az állatföld állattörténései után, így, egyedül már három éven át, menekülő és megmentő magányban maradt. Kint rettenetes dolgoknak kellett történni. Mérföldekre semmi emberi lény. Utolsó életjel: az orosz falut, Bagutát felélő katonacsapat. Utána: füstölgő romok, élő macskák, parasztok elrejtett gabonakészlete, amit Dániel erdei „házába” cipel. Egy reggeli cserkészésnél különös jelenséget vesz észre Baguta romjai közt: embert, fegyvertelen élő embert. Állati csodálkozással nézi. Amikor nekirohanva, Manassé rabbi csak mosolyogva nézi — megtorpan. Rejtély, melegség, ujra emberség, mit ez a rabbi ment át új vándorlásba. Kutyamód hallgatja: sehol sincs már élet, csak rettenetes járvány, romok és hullák, mint itt. Ő — Manassé — Jeruzsálembe zarándokol. Talán ott: új föld, új élet. És ha sokan lesznek, sokan a jók, a megtisztúltak, akkor visszajönnek életet keresni, életet adni. És Manassé ez a hihetetlen csodaélmény eltünik. Néhány nap mulva új találkozás. Puskatüzön át — megegyezés, társulás. Két fáradt ember, két új lakó. Különösek. Patakfürdésnél titkos lesből hirtelen Dániel szemébe ugrik a diluviális felismerés: az egyik férfi — nő. Rárohan, maga alá tepri, de a nő bambán türi: Nadjeschda már nem ismeri a kéjt. De Dánielben ismeretlen vérjóság lobog: szerelem. A másik férfi, a zsarnokpózos Alexander, érzékiség felett álló nemtelenséggel, gunyos cinizmussal nézi, aztán egy szép nap eltünik Dániel és Nadjeschda egyedül maradnak. Beszéd, élettörténés, világtörténés apokoliptikus leszámoló, józan és viziós jövőt próbálgató szavai lobognak most életfényt. Itt az erdőben két ember beszédéből, német és orosz ember életszilánkjaiból rekonstruálódik minden. Minden, ami volt: volt Szibériák, háboru, forradalmak és a vég. Az özönviz. Dániel rettenetes dolgokat tud meg: Alexander nem volt más, mint Arjoll, a földet elöntő vörös hadsereg vezére és Nadjeschda a titkárnője; szintén: világtörténeti személy. Minden rombadőlt, eddig volt élet, országok, népek, városok. És egy rettenetes járvány, egy borzalmas pont minden után. Igy maradt az országuton fekve maga Arjoll is. Mindenki elhagyta, utolsó nyomorult lett ő is, csak Nadjeschda maradt mellette. És az erdő magányában a történések utolsó konzekvenciái világosodnak: „A bolsevizmus volt az utolsó 10.000 év zárókapuja.” „A népek eltűntek, ideje megpróbálni: hogyan leszünk emberek.” Az Ararat tényviziója veszett, nyugtalan örömmel markol a két emberbe: két ember férfi és nő, egyedül, egymást szeretőn, emberiségben megváltott új Ádámévasággal: új kezdet ténye. Hittel, egyszerűen: egymásratalált emberséggel és — csoda történik, vágy csodája: a férfi, a megmaradt ősnemző magot ültetett a szétringyult ágyékba... Két ember élete öleli egymást, két ember regénye: a téli magány életmeséi világtörténés lobogó viszfényét vetitik. És Alexander? Unszoló erő űzi hajtja Pétervárra, a szürkén monumentális egyetlen városba. Messiási zarándoklatot improvizálva jut vissza a első helyre. És ujra él: kegyetlenül itélőn, az utolsó kaoszt felidézőn. Utána menekülön bukik vissza az erdőbe. Alexander, a pusztító, romboló szellem, a hadvezér, esténként világsakkot játszik Dániellel. Népek, országok, városok hullnak. Nap érkeztével az istentéboly a tisztáson sztratégiázik. Homokvárak, agyagkatonák, agyagjátékok. Bemászik Dániel vetésébe. A játékból véres valóság lesz: utolsó leszámolás. Dániel élete az őrület szorító kapcsai alatt már-már utolsót lobban, amikor eldördül Nadjeschda megváltó puskalövése... Az eszmélő Dániel az ájult Nadjeschda mellett ott találja az újszülöttet: Sebastianust, új emberigéret valóságát.

A régi, a romboló, az énistenes hatalomember halála és az erdő emberének, a természet, a világ, a lét új emberértelmének megszületése: véres igaz valóság, élettörténés, de ugyanakkor minden hozzáadás nélkül, két ember ideért egyszerü élete — embert, földet, világot jelentőn — szimbolum is. Miért kell ide a tömjén? Miért gyengíteni, utópiás frázissal cifritani az egyszerü monumentalitást? Miért kell Manassénak végszóra kordésan berobogni, epilógot, megnyugtatást játszani, vizenyős szeretethimnuszt prédikálni? Ulitz az utolsó ponton megtorpant. A valósitás, a tettkovácsolás próbáján szeretethimnuszt intonál, szavakat, regényt, giccset, giccses zarándoklatot. Az utolsó fejezet: oldalkanyarodás, kitérés, optimizmusmentés. Az ulitzi optimizmus ép végszövegezésében kezd eltántorogni, bizonytalan erejü üres kongás, szentimentális elcsuklás, mindennek az ellentéte, ami eddig volt a regényben: vér, hus, ideg, élő lélek, föld messzi horizontvalósága. Ulitz regényében a kaosz teremtő kozmosza él, mert — irodalomnál több. Szó életvalósága. Uj élet teremtő tette. Valaki, viziórészeg, megszállott ember — döbbentő igazolt és igazolódó valóságot ad. Valami láthatatlan távlat világosodik és amit látunk, az élő kozmikus valóság. Élő kozmosz mit barbár erő dobott felszínre. Valaki, aki a kultúrán innen jött és a kultúrán túlra lát. Aki embert lát, földet lát. Valaki a hamzuni „anyaföld áldását” egy rettenetes mindenőrület világába vetítette. Az eredmény: élő mitosz. Eljövendő valóság: új születés. Özönvíz után új dimenzióban — anyaföld áldása.

Csak német ember írhatta meg ezt a regényt. Ulitz a német író: Kelet és Nyugat ütközőpontján megközelítette a Balsac-Dosztojevszki, Flaubert-Tolsztoj szintézist. Pierre Mac Orlan megmaradt franciának: őszintén, hideg fantáziával a kalandor kor kalandor illusztrátorának és megalkotja a holnap meglesett eredőjét, az idő karrikaturáját: a pontos tervü számítás hideg legendáját: Elzát, a vörös hadsereg Jeanne d´Arc-ját.

Grünberg Elza Bacharachból. Puha szőkehaju német zsidólány. Az európai háboru alatt, mint fiatal gyermeklány atyja markotányos talyigájával vonul a hadak után. A háboru után Elza tanácsára Oroszországba mennek, ahol az öreg Grünberg egy-kettőre Odessza „szépészeti” biztosa lesz. Különös állás. A fasorokban lógó akasztottak százait kell a tömeg szépérzékének nevelésére felhasználni. Elza irodalmi műveltsége kisegíti a zavarból. A hullákat kubista papirvászonba csomagolják: a hullákra nem gondol senki, a szem előtt csak színes óriási lampiónok kalimpálnak. A nép! Istenem, olyan egyszerü: csak játékos ösztönét kell kihasználni. Clown, Falstaff, Baba és Hamlet: a szovjet urai és karmesterei megcsinálják a csodát és Elzára ruházzák a modern Jeanne d´Ara szerepét. Clown a vörös hadsereg élére állítja a kis érzéki szüzet: „Ime: egy arisztokrata hölgy, egy ringyó, egy irgalmasnővér, mindenki testvére, anyja. Rokonunk. Árva. Mennyasszony vagy feleség. Válasszatok!” A vörös-kinai stb. hadsereg elárasztja Európát, a kinai hóhérok Elza képét hordozzák skapuláreként... A kis szüz: Elza pedig éli a maga kis vágyait: egy folyóiratban régesrégen meglátta a walesi herceg arcképét. Megszerette. Odesszai szegénysége idején egy francia matrózzal találkozott. Arca a walesi herceg képére emlékeztetett. Megszerette. Régi lapokból párisi modellek képeit vágta ki. Most végre: Páris. Bevonulás. Nagy ünnepély. A vörös Jeanne d´Arc egy bódéban meztelenül mutogatja magát... Páris! De szegény kis Elza nem talál sok örömöt a sok párisi ruhában. Nem áll jól semmi sem. „Valami nem tudom mi” hiányzik... Végre találkozik a francia szépművészeti biztossal. Szeretője lesz. Megismeri a szerelmet. Bogaert otthagyja. Megismeri a fájdalmat. Jeanne d´Arc: egyszerü árva sírdogáló nőcske. A legenda teremtői észreveszik ezt. A legendát meg kell tartani: Hamlet megöli Elzát. A halál percében Elza lelke elindul, valamit meg akar tudni. De árván — megint csak Bogaert szobájáig jut el. Kibámul az ablakon. Eltünik. Nincs tovább.

Orlan-ról keveset tudunk. Élete külsőségeit az „Elza” sikere után színes amerikánizmussal vetítik elénk a reklámok, 1883-ban született. Mozgalmas kalandon élet. Szenvedélyes rugbyjátékos. Most falun él. Vadászik és harmonikán úgy játszik, mint egy matróz. Kedveli a német romantikusokat — Brentanot — és egy George Grosz naplót készül kiadni. A külső vonások bizonyítják: ennek a regénynek fantasztikumba lökött részei — őszinte élményekből teremtődtek. A fantasztikumba, a jövőjátszásba így önkéntelenül bevegyültek a valóság igazoló részei. Nem lehet ellökni a könyvet, rákacagni: hülyeség... Tény: a könyvet az irodalmi kultiváltság dekadenciája hozta létre, (egyrészt) de ez az irodalmiság identikus a civilizáció teljében — dekadenciába fordult korunk ájultságával. Az irodalmár eszközei és a kalandori fantázia folytonos ütközése különös életet lehel a groteszk történetbe. George Grosz rajzaira emlékszünk, de a tragikus mutogatásba beleröhög a kóborló csavargó lirai burleszk vonalvezetése, a következő pillanatban a rugbyjátékos őkle nyomja meg a tollat. A harmonikás matróz, a lesben álló vadász hangjai és figyelő mozdulatai valami olyan fantáziát erőszakolnak ránk, melyben tulaj donkép nincs is már fantázia, de — természetesség. A ma természetessége. A kalandori kor gesztusa: ahogy lassan hozzászoktunk mindenhez. Fantázia? Már is bólintottunk rá egyet. Semmi más, csak egy kis borzongás: mintha mindez már meg is történt volna, mintha a hátunk mögött volna, mintha — emlékeznénk, előreemlékeznénk. Előreemlékezés: ez az orlani, a mai fantázia parodox neve. Ezt a fantáziát a lehetőség igazsága hidegiti, de a merevitő vonalakba belopózkodik a tragikai karrikatura vékony lírai tollrajza... Paradox volta logikusan metafizikába csábítja, vagy legalább is metafizikai próbálgatásra, ellenőrzésre ösztönzi. Az utolsó vonalak a „titkok” felé tapogatóznak. Elza „halhatatlanságát” legendás létét a halott testből hullámszerüen tovább gyürüztetik. Körök ütköznek egymással, régvolt vonalak szelik a köröket. Valami hideg felszabadulás játéka egy pillanatra komoly szemhunyással indul a titkok felé és amikor úgy érzi, hogy — most: a nagy körözés, hullámzás után gyengén, kinzottan emberi női kicsinyes mindenvágyra ismer: a szerető Bogaert szobájára... Bizonytalanul érez valamit, de nem száll a mélyére, csak a felszint: a különös, izgató érzést hozza közel magához és utolsó lezáró vonalba kényszeríti. Kinyitja a szemét. A legenda: Elza halottjárón visszaszenvedett a szerető szobájába. Nevetni akar, megint lecsapni a kalandos röhögő gesztusával: a tucatnő szerelmes érzéki visszaságát figurázni. De: Elza az ablakban áll. Kinéz. Kifelé az ismeretlenbe. Halott sebes, fájó teste lecsuszik a falon: eltünik a semmibe. A semmi előtt, a semmi mögött hullámzó körökben óriási duzzadt lidérces fojtogató köd, lélegzés: az egész világ öntudatlan pillanatra láthatóvá vált rémülete, szegénysége, egyforma reménytelen komédiás, mesterségekkel álcázott nincstelensége... Szimbolum? Valami: mindenesetre. Mindenesetre több mint Grünberg Elza szomorú groteszk története.

A francia Orlan nem közelitette meg Ulitz emberformálását. Nem is akarja. Nem is tudhatja. Belőle hiányzik az ember aktivitása. Orlan játékos, nevetős pesszimista, de becsületes rajzoló. Élményi centruma nem az akarat, megkívánt teremtödő jövőember. Oldalról néz mindent. Nem akarja csalással, divattal a vásári „ember” gesztust szentimentális könnyezéssel, tribünprüdériával kiaknázni. A félretolt szem sugaraiból próbál eredőt huzni és kegyetlen íróniával, egyoldaluan, nyerslírával megrajzolja az átmenet tragikus komédiáját. Az átmenet iróniáját: sehol egy ember! Csak ájult figurák hangoskodó, számító pillanatéletek. A minden-mindegy gesztus legendajátékos grimasza. Minden kalandori fantasztikuma mellett is: ez a könyv legszomorúbb igazsága. A nemlétező ember. De ez a nem létező ember kegyetlenül, félreérthetetlenül bizonyít valamit. Kaoszvalóság tagadhatatlan tényét ordítja. (Stósz)

* Josef Winckler: Der chiliastische Pilgerzug. (Deutsche Verlags-Anstalt, Stuttgart) — Arnold Ulitz: Ararat (A. Langen, München) — Pierre Mae Orlan: La Cavalière Elsa. Német kiadása; Die Reiterin Elsa (D. C. Recht, München).