NÉVTELEN AMERIKAI ÖNÉLETRAJZ

Fordította: SZÉKELY BÉLA

 

 

ÖTÖDIK KORSZAK

(7)

Ő pedig mondá: jaj néktek is Törvénytudóknak: mert elhordozhatatlan terhekkel terhelitek meg az embereket, de ti egy ujjatokkal sem akarjátok azokat a terheket illetni. Lukács ev. XI. kap. 46 vers.

 

1.

Ahol én elmegyek, mintha még a házak is meghajolnának. A kézi szekeres utcai árusok tiszteletteljesen veszik le a kalapjukat. A védelmezőjük és tanácsadójuk vagyok. A banda úgy üdvözöl engem, mint a boss-át. Még Sim-sim és pajtásai is úgy néznek rám, mint a védszentjükre. A kereskedők nagy tisztelettel köszönnek nekem, aki bizonyos ügyeikben tanácsadójuk vagyok. Mindenütt respektussal és hálával találkozom. A silbeli szakállas ortodoxok azért dicsérnek, mert rendszeresen járok a templomba és ingyen adok a hitközségnek és a szegény zsidóknak jogi kérdésekben tanácsot. A politikám az, hogy annyi embert kötelezzek hálára, amennyit csak lehetséges. Az én politikai épületem téglájában ők a szalmaszálak.

Az életben tehát magasra kapaszkodtunk fel. Ügyvéd vagyok, politikus, a zsidóság védelmezője, egy tucat páholy, egyesület, jótékonysági társaság tagja. Hivatásos zsidó lettem, a nagy sikereket elérő ir politikusok példájára, akiknek tőkéje az, hogy hivatásos irek. . . Philip, a gyáros is keményen áll már a lábán. Senki se tudja, hogy mennyi pénzt szerzett. Az Eastsiden mindenesetre ővé a legnagyobb izzasztó-kaszárnya. A Canal Streeten, egy magánház emeletén lakunk, hideg és meleg vizzel, gázzal, mosókonyhával és fürdőszobával.

Nagy gondot adok a jó hirnevemre. Már nem adom le magam Lilliehez. Külömben is Sam igen komolyan csapja neki a szelet. De Lillie se tesz semmit, hogy megtartson magának. Könnyen leráztam magamról. Gretellel azonban egész másképen áll az ügy, úgy látszik testi kiegészitőm. Nem tudom abbahagyni... Azt tanácsolom az anyámnak, hogy fogadjunk fel cselédet. Azt feleli, hogy neki magának is alig van valami dolga és ha nem lenne valami kis házi munkája, azt se tudná, hogy mihez kezdjen saját magával... és különben sincs sok munka a házban... Philip tudja, hogy miért tettem ezt a javaslatot. És így ő is azon van, hogy cselédet fogadjunk fel. Szólok az anyámnak, hogy Gretel, a Weingradék mindenese, igen jó munkaerő, szivesen elszegődne hozzánk. Végül is az anyám enged, mert mint mindig, nem mer a bátyjának ellentmondani. Már ezen a napon Gretel hozzánk került, hogy állitólag — a cselédünk legyen.

Másnap reggel, már jó korán, mint ahogy szokása volt, anyám felkelt és kiment Gretel szobájába, hogy felkeltse. Gretel azonban eltünt.

Philip arra kérte anyámat, teritse meg a reggelihez az asztalt. Gretel idegesen figyelte az anyámat és velünk együtt leült a reggelihez. Azután én is leültem és mindent elkövettem, hogy az egész helyzetnek természetes, magától értetődő látszata legyen. Anyám még mindig a tűzhely mellett állott és bosszusan, meglepetve nézett ránk. Philip, még egyszer a reggelijét kérte.

Anyám száraz hangon kérdezte: „Hát ez mi...”

Philip türelmetlenkedni kezdett. Arcán mindig annak a férfinek kifejezése ült, aki mintha mondani akarná: „Előbb jön az üzlet — és mindig csak az üzlet.” Rárivalt: „Adj reggelit, kérdezni majd azután is ráérsz.”

A reggelinél egy szót sem szóltunk. Gretel szégyelte magát. Mindig szerény volt. Végre az anyám kitört: „Szép kis szolgálólányt hoztál te a házba. Hova tünt el egyszerre a szolgáló?... Tán anyád legyen a cseléd! Igy hát rendben van, én vagyok a cselédje egy ilyen...” Gretel vérvörös lett és eltünt szobácskájába... Philip arra kérte anyámat, hogy legyen egy kissé józanabb és hagyja a dolgokat úgy, ahogy vannak. Azután rágyujtott a szivaromra és elment az üzletbe.

Anyám mellém lépett és mereven rámnézett. Minden vonása elárulta, hogy meg van arról győződve, hogy mindennek szemébe köptem, amit csak jó erkölcsnek lehet nevezni. Csendesen sirni kezdett és megkérdezte, hogy lehetett egy anyát úgy megsérteni és hogyan követelhetem tőle azt, hogy Gretellel egy fedél alatt éljen — sőt, hogy még ő szolgálja őt ki. Erre azt feleltem, hogy Gretel nem rossz leány. „Ha tisztességes lány — felelte erre — akkor az a kötelességed, hogy feleségül vedd...” Megpróbáltam megértetni vele, hogy nekem a karrieremre kell gondolnom és majd egy jó házba kell beházasodjam, ahol nagy hozományt kapok... addig is azonban... én is férfi vagyok... és sokkal jobb igy, mintha az utcán... Figyelmeztettem és kértem, hogy a külvilág számára Gretel csak cseléd és az is kell maradjon.

Anyám tovább sirt. Végül is azzal fejezte be a vitát: „Az nem lehet, hogy te az én gyermekem vagy. Olyan érzéketlen vagy, te csak egy kecske gyermeke lehetsz...” És sok hosszú éven keresztül anyám egy szóra se méltatta Gretelt... mindaddig, amig kívánságának tisztességesen eleget nem tettem. De erről majd annak idején fogok beszélni.

2.

Csak egyetlen felhő van, amely a világomat elsötétiti. Esther az, aki eltakarja nagyságom napját. Ha mellette vagyok, akkor olyan kicsinek érzem magam... semminek... jelentéktelennek. Mintha egy egész más világban élne. Az iskolában tanit és leányklubokat vezet abban a kis jótékonysági intézményben, melyet Barney Finn a nagynénije pénzén alapitott. Csak intellektuelekkel érintkezik... Világfájdalmasakkal, beesett arcu ideálistákkal, hosszú lélegzetü radikálisokkal és a kezeikkel mindig tiltakozóan hadonászó reformátorokkal... Az én életem tele van üzlettel, munkával, tervvel, az én életem munkás és kiméletet nem ismerő; de Esthert még se tudom a fejemből kiverni. Ha nála vagyok, elsötétiti az én másik világomat. Szemeim az ő kedvességével telnek meg. Az ő illatos charmeja elfelejteti velem azt a Meyer Hirschet, aki külömben tele van narcissusi reflexekkel. Összezsugorodom az ő tiszta, nagylelkü mindentmegértése előtt... és a vele való beszélgetés valóságos üdülés az én komisz, hangos mindennapiságom után... És mégis: egy pillanatig se gondolok arra, hogy feleségül vegyem. Azt az egyet már tisztán felismertem: a becsvágy az én elpusztíthatatlan hajtóerőm. A házasság engem társadalmilag és vagyonilag előbbre kell vigyen... Mindennap, a lefekvés előtt előtt mindig, megjelenik előttem Esther képe... A szerelmét akarom, vak beleegyezéssét mindazzal, amit csak teszek... Az istene akarok lenni... de ha Esther mégis eljönne, alázatosan és imádva, belém-elveszetten, akkor — már nem lenne számomra Esther többé, aki elszakit engem énmagamtól. A kis jótékonysági központ irodájába lépek. Elővettem magamban, hogy be fogom magam előtt bizonyítani: Esther nem jelent számomra semmit. Ki akartam vetni magamból, ne zavarja meg többé azt a képet, amelyet saját magamról alkottam... Esther egyedül volt. Karcsu alakja, az egybeszabott sötét ruhában, élesen elütött a hófehérre meszelt falaktól. Arcán az a különös ragyogás, amelyet már Davie is megénekelt: — mint a márvány a hajnalpir első ragyogásában. Szép szemei, legalább én úgy véltem látni, felém sóvárogtak, amikor beléptem. Ránéztem és tudtam, hogy Esther szépsége mindig is bennem lesz és sohase fog engem békében hagyni... Csak egy pár közömbös szót akartam mondani, nem akartam megmutatni, azt amit érzek, vagy hogy egyáltalán érdekelve vagyok... de amikor elvesztettem magam ´ pillantásának árnyékában, dadogni kezdtem... Meghívtam: jöjjön el velem az operába. Arca felragyogott az örömtől. Válasza úgy csengett a fülembe, mint kis ezüst harangocskák csengése, amelyekről Davie is beszélt... „Kis ezüst csengettyük, melyek a zefir csókjától megcsendülnek...” „Tudod-e Meyer, hogy én még sohse voltam az operába?”... Te egy álmot váltasz most valóra...” Én se voltam még az operába, de nem tudtam volna magam arra rászánni, hogy ezt be is valljam.

„Hát akkor ma elmegyünk Esther, még ma...” Milyen jól esik, hogy oly könnyen egyezik bele. Talán szive rejtekén mégis csak ott van valahol Meyer Hirsch képe is! Egészen felhevülök •— magam is meg vagyok lepve, hogy mennyire elvesztettem hirtelen a fejem: „Te nem is tudod, — de érezned, de tudnod kell, hogy milyen szivesen vagyok veled együtt. És meg is mondom, hogy miért, — mert szeretlek, szeretlek!” A hatodik érzékszervem: az óvatosság megrángatja a kabátom csücskét és figyelmeztet, hogy nehogy valami kötelező kijelentést tegyek! Valaki felkiált bennem: „Hedda, ne lovagold el magad! Karrier! Becsvágy! Nagyság! Közbecsülés! Lecsuszol! Lecsuszol vele! Lecsuszol! Lecsuszol!... De most már nem figyelek erre a bennem kalimpáló, intő lármára. Nem akarom látni a magas állások és megtiszteltetések bennem felbukkanó képét. Kinyujtom a kezem. Minden, amit szentnek tartottam, a drágakövek, melyeket eddigi életem során magamnak kikristályositottam, ott hevernek égő tenyeremben, melyet feléje nyujtok. Mi történt volna ha Esther elfogadja?... Vajjon akkor más történetet irhattam volna Meyer Hirschről?... De ő semmibevette könyörgésemet, megvetette, mit felkináltam és kitért előle. Vagy, jobban mondva, elzárta magát előttem. És én, még azt is meghallgattam, amikor a zár befordult. És, mint mindig, annál mohóbban kívánom, minél inkább eltávolodik tőlem. Kudarcok, nehézségek és vereségek, még csak felfokozták a hóditás vágyát és még igéretesebbé tették a vadászatot.

„Tudod-e, hogy ma mit játszanak?” — kérdezte és idegesen huzgálta a keztyüjét. Egyáltalában nem volt nyugodt. És én bizonyos elégtétellel állapítottam ezt meg. Szemmel láthatólag ideges volt. Még a kalap és a kabát rajta volt, de már lehuzta keztyüjét. És a nézése is más volt, nem olyan közömbös, mint eddig. És gyorsabban is lélekzett. Amikor a kalapja után nyult, amely mellettem feküdt, megragadtam a karját és felkiáltottam: „Esther, Esther, azt szeretném, hogy szerelmes éneket énekeljenek érettem, amely a szivedbe lopozna...” Szelid mosoly röppent el az arcán, mely csókra nyitotta az ajakát —legalább én úgy gondoltam... szemei tágra nyíltak — közvetlen a szemeim előtt, mintha meg akarta volna engedni, hogy egy pillantást vessek a belsejébe... mintha ő maga is tudta volna mi játszódik le bennem... Vajjon nem a legnagyobb csudák közé tartozik-e a vér szava és a vér válasza rá?! Hirtelen lehajolok és megcsókolom. Mintha ajkai elolvadnának az ajkaim alatt. Mint ifju, ki első szerelmi csókját csókolja, szenvedélyének első kirobbanását, az egész testemben reszketek és majd elájulok. Meglepetve, leigázva, de csak egyetlen pillanatig, Esther hamar magához tért és megindult az ajtó fele... Megfordultam és már azt hittem: eltávozott, de még mindig ott állott az ajtó oldalfáinak keretében. Az élet képe a sors küszöbén. Feltette a kalapját, egy fehér biberkalapot, és amikor felvetette a fejét, úgy nézett ki, mintha fehér virágos szentfény övezné a fejét. Arca fehér volt, finom és nedves ajkai sértődöttek és alázottak voltak. De a szemei tiszták voltak, de a szemei nem reszkettek meg: olyanok voltak, mint a fagyott tó tükre a téli ég alatt... Megérintettem a testét és a test megalázkodott, de a szellem, a szellem érintetlen volt, szüzi... Oh, jól láttam... a szelleme az nem állott mellettem, a szelleme, melyet én úgy neveztem: puritanizmus. Mindenesetre mégis csak volt valamim Estherből. Megkóstoltam az ajkait, egy cseppnyi bort is ittam, melyet a szenvedély ritka gyümölcséből szüreteltek, olyan erősét, hogy megszéditett. De szivem mélyén beteggé tenne a csalódás... Nem engedhetem meg, hogy Esther elmenjen. Még korán van. Később majd este, puritán elvbarátai befolyása alatt, majd akkor vonakodhat azzal a férfival találkozni, aki azt a váratlan, testet leigázó csókot lopta...

Az órára néztem: „Esther, még korán van, alig öt. Gyere menjünk le az Uptownba, kikeresünk magunknak egy csinos kis vendéglőt, ahol megvacsorálhatunk az opera előtt. Annyi mindent szeretnék neked elbeszélni... Nyugodtan, talán kissé meghökkenve a saját bizonytalansága felett, engem figyelt és látszott rajta a nagy igyekezet, hogy a belsejéből egy fénysugarat vessen rám. Levette a pultról a táskáját, nevető, közönyös tekintetével végignézett és mintha, mi sem történt volna, így szólt: „Gyere Meyer, menjünk”. Szemei tiszták voltak és félelemnélküliek.

Amikor a 2. Avenue torkolatánál a Chrystie Streeten mentünk keresztül, kis kezecskéjével belémkarolt és én nagyon boldog voltam, hogy így közel érezhetem magamhoz. Esther azt ajánlotta, hogy tegyünk egy kis kerülőt az Uptownba, a Stuyvesant, Gramercy és Madison-square szük és kacskaringós utcáin keresztül, ahol az Ó-Newyork most kezdette meg végső ellenállását a bevándorlók és az üzleti élet rohamával szemben. Esther nagyon szerette ezeket a csendes mellékutcákat, nyugodt elegánciáju, tiszta vonalu izléses tégla és barnakő házaival. Ez a kedvenc sétahelye és egyben titkos kívánságai megfejtésének kulcsa.

Mihelyt a széles körútra kiértünk, a 2. Avenue felé mentünk. Esther visszahuzta a kezét és úgy ment mellettem, a maga egyenes, független szabad járásával. „Ne huzd el a kezedet, egy kedves bajtárs kezét” — csipdestem. Erre megint belémkarolt. „Csak előre gyermekem, tán attól félsz, hogy lemaradsz melőlem?” Ugy éreztem magam, mint az iskolásfiu, ki titkos útakon jár; ennek az örömnek forrása azonban a barátság volt. Egy pillanat csupán és fejemből azonnal elszállt a szenvedély mámora. Most már teljesen szabadnak éreztem magamat a szenvedély terhétől. De amikor ez a kis kéz, itt közvetlenül a szivem mellett, megmelegedett, megint elöntött... Megint forrni kezdett bennem, dühöngeni és hangalanul elátkoztam a szellemet, ezt a szentes szellemet, amely egy vastag jégkéreg mögé barrikádozza el magát és amelyet legtüzesebb lángom sem tud megolvasztani.

Keserü mérgelődésem álmodozásából egy ismerős, orrhangu köszöntés ébresztett fel.

„Hey there, hova rohantok? Hol ég?”

Be kell ismerjem, hogy lépéseim gondolataim gyötrelmes rohamával lépést tartottak.

Megfordultunk és rájöttünk arra, hogy Harry Wotin és Hymie Rubin megláttak bennünket és utánunk jöttek. Mind a kettő letette már a doktorátust. A társaságukban egy nyulánk, jóképü, napbarnított arcu fiatalember volt.

„Hadd mondhassunk legalább jó napot” — tréfálkozott Hymie, — van egy éve, hogy nem láttalak benneteket.”

„Megengeditek, hogy bemutassam,— dr. Lionel Crane”. Hogy jutott ez az ember ehez a felfuvalkodott névhez, amely egyáltalán nem passzol az arcához? Ehhez a névhez, amely sokkal mesterkéltebbnek látszik, semhogy más lehetne, mint változtatott név. Olyan név, amely bizony egyáltalán nem illik ehhez a szép, de kifejezetten zsidó archoz. Talán az ösztönösen feltörő féltékenység tett vele szemben elfogulttá. A valóságban nem volt más rajta zsidós, mint az orra és erre is, ha jobban meggondolom, nyugodtan rá lehetett volna fogni, hogy mintaszerűen római... De már az első pillanattól kezdve ki nem állhattam, ezt a Lionel Cranet, ezt a született közönséges, ordináré — Lazarus Cohent. Gondos, szépencsengő, kimondottan Harvard dialektusu beszéde olyan utálatosan hatott, amilyen utálatosan lágy a bársony, ha viszszasimitjuk. Egyenesen visszataszitott. Ez a beszédmodor nem visszhangzott benne, tulajdonképen nem is tartozott hozzá és ezért affektáltnak hatott... Azt is megéreztem, hogy kifogástalan modora sem tartozott hozzá és csak arra való volt, hogy az enyémre rossz fényt vessen és tutyi-mutyiságomat leleplezze. Mindent összevetve, nagyon kényelmetlenül érzem magam, zavarodottan, elfogódottan; a szellemi dróthálózatban valahol rövidzárlat történt... Megkisérelem, hogy Esthert kiragadjam közülük. Mert valahogyan valahol itt egy ellenárammal kellett megküzdenem, mely dr. Craneból indult ki, akitől féltem... „Látogatóban vagyok Newyorkban... körül akarok egy kicsit nézni... hihetetlenül érdekes... széles munkalehetőségek ... elképzelhetetlen fejlődés... Igen... talán maradok...”

— Nem, az orvosi pálya nem túlságosan érdekel... a klinikai prakszis sem. Valami újat...” Van ebben valami fennhéjázó, valami nagyon fennhéjázó. Ugyan nem mondotta, de minden mozdulatával, a modorával elárulta, hogy azt hiszi magáról: ő mindenki felett áll... Akárhogy is elképzelhető ez... „Faj-pszihológia. Igen, komolyan. Faj-pszihológia.” Miféle új elnevezése ez — a zsidó kérdésnek... „Igen, itt Amerikában is... biztosan. Fel kell vetődjék, mint a pestis úgy fog elterjedni... a zsidókérdés...” A beszélgetésnek csak töredékét kapom el, egy gondolat apró forgácsait. Nem tudom kiállani ezt az angolosan szabott ruhájú fickót, utálom akár a vékony sétapálcáját, a keretes csíptetőjét, amely vékony, fekete, a kabát gallérja alatt elvesző zsinóron lóg, a finesszeit, a nagyképűségét, mérhetetlen önbizalmát. Már felismertem: elragadja tőlem Esthert; bizonyára, mert ő rá hivatkozik, mint egy ház a Gramercy Squaron. Esther már törik is, már érdeklődik, már elmélyed a beszédgörgetegébe, egyéniségébe.

Végre itt a megváltás: Hymie egy jó viccel beleavatkozik a beszélgetésbe. Kis, kerek emberke lett belőle, aki még mindig kis gyerekre emlékeztet, bárhogy is maszkírozta, — mint a „Herz-király” — egy nagy szakállal az arcát. „Hogy tetszik Esther a szakállam? Azt akarom, hogy olyan hosszúra nőjjön, míg eltakarja a görbe lábaimat.”

„Roppant méltóságteljesen és doktorosan nézel ki” jelenti ki vidáman Esther.

„Ezt az őserdőt itt önvédelemből kellett megnövesztenem. Olyan képem volt, mint egy angyalnak. Nem nézhet ki az ember ártatlannak, ha orvos akar lenni. Ha az ember orvos akar lenni, akkor nézzen is úgy ki, mint egy doktor.” Még a komoly Harry is kicsufolja a szakállt. „A doktorok — mondja — nagy hálával tartoznak a baktériumoknak, amelyek annyi dolgot adnak a számukra. És ha már a pacienseikből kihajtották őket, akkor hivatalos kötelességüknek tartják, hogy megfelelő rejtekhelyről gondoskodjanak a számukra. Erre való az orvosok szakálla.”

„Én is orvos vagyok és itt van a Van Dyck-szakállam, amely ezt bizonyítja.” Igy tréfálkozik Hymie, aki kijelenti, hogy úgy érzi magát, mint az iskolásfiú a nyári vakáció első napjaiban. Ép most fejezte be egy nőkórházban internista idejét és az a terve, hogy Harry úgynevezett rendelőszobáinak egyikét átveszi. Ez két üres szoba, igen kevés orvosi müszerrel, amelyek csak arra valók, hogy a paciensekre megfelelő benyomást tegyenek. Hogy is tudna egy orvos nagyzoló műszer-szekrények, imponáló várószobák, folyóiratok, képek, gyógyszer-szagok és a mély hallgatásba merült aggodalmas arckifejezés nélkül boldogulni, — azok nélkül tehát, ami egy orvos tradicionális várószobájának feltétlenül szükséges tartozékai. Nem csuda, ha Harry alig tud érvényesülni. Ismeri a gyermekeket és kezelni is tudja őket. De ha az anyák csupasz rendelőjébe jönnek, amelyben semmi más nincs, mint a szaktudás, amit viszont szemmel nem láthatnak, — ez visszataszítja őket. Ez nem lehet jó orvos, gondolják. Hisz ennek magának sincs semmije. Ez Harry, aki minden becsvágyának célját, hosszú évek során, térdnadrágok varrásának izzadt éjjelein át, végre, végre elérte. Szinte két éve, hogy a Forsythe Streeten megnyitotta rendelőjét, de még eddig alig volt egyetlen egy fizető paciense és olyan éhesen és kopottan néz ki, mint mindig. Az egész világ azon csodálkozik, hogy tudja ezt kibírni. Az éjszakák titkos óráiban talán még mindig térdnadrágokat varr? Bizonyára már rég éhen pusztult volna, ha az anyja nem hoz hébe-hóba neki meleg ételt. Csak úgy ténfereg még mindig az életben, ez az idealista. De ugyan, mit adnak ma az idealizmusra? — kérdem, minden káröröm nélkül. Semmit. Lődörög tovább, mert még mindig alszik. Mért nem ébred fel végre és nem látja, hogy az élet olyan, mint amilyen és egyszer csak végére kell a dolgoknak járni! Nagyon jól tudja, hogy egy olyan orvos, akinek nincs pénze, csak két uton boldogulhat: vagy egy pénzes lányt vesz el feleségül és így húzza ki azt az időt, amíg egy kis nevet szerez magának, vagy pedig elhajtásokra kell fanyalodjék. Magam is ajánlottam Harrynak néhány kényes esetet, de ő felháborodva utasította vissza. Bezzeg, a testvére, az egész más fickó, kitünő zsebmetsző, akit a cimborái annyira becsülnek, hogy már nem is „Archie, the gun” (Archie a pisztoly), hanem „Archie, the Canon” (Archie, az ágyú)-nak nevezték el.

„Holnap kezdem meg a rendelésemet. Keressetek fel a Forsythe Street legelőkelőbb orvos-negyedébe, de vigyázzatok, hogy el ne essetek a dézsákon és döglött macskákon. A Forsythe Streeten több döglött macska van, mint másutt az egész világon.”

„Gratulálok és sok sok szerencsét kívánok, dr. Rubin” — mondja Esther és barátságosan megrázza a kezét.

 — „Sok szerencsét —, Hymie!” — mormogom én is.

 — Nagyon szépen köszönöm, Esther, neked is, Meyer! Bizony, csak jó kívánságokra van szükségem és — paciensekre. Fogadni mernék, Harry boldog, hogy végre társat kapott. Most már nem esik nehezére a koplalás, ha tudja azt, hogy van mellette valaki...” Nevetünk. Harry is. Hymie akkor is mókásnak tetszik, ha nem mond éppen tréfás dolgot. De Hymie arca hirtelen elborult, mintha valaki lelkének sebes helyét érinthette volna meg... „Egyedüli mód és lehetőség arra, hogy az ember rendes orvosi prakszishoz kezdjen az, hogy gazdag após után néz... Meyer, öreg fiú, nézz számomra egy jó sidachot¹, akkora hozománnyal, hogy szépen berendezkedhessek és legalább öt évig gondtalanul megélhessek.”

Harry Fanny Weingradra gondol, akit feleségül szeretne venni, mert az apjának sok pénze van... De most dr. Crane komolyabb mederbe tereli a beszélgetést.

„Sok igazság van dr. Rubin, a tréfájában. Az állam kötelessége lenne, hogy az első öt évben az orvosokról gondoskodjék. Erre azután a 2. Avenue sarkán megint megindul a vitatkozás és amint a szemem végigjáratom az Avenuen, fel és alá, mintha minden sarkán vitatkozó, hevesen kiabáló csoportokat látnék. Amikor éppen arra a megállapításra jutottam, hogy ezek szívesebben beszélnek, mint esznek, megszólal Hymie: „Tulajdonképen, mikor falnak már valamit.”

Nem tudjuk Hymiet, aki most olyan, mint egy vakációs deák, lerázni magunkról. És így az étkezésnél, — már előre örültem, hogy ezalatt mindent elmondhatok Esthernek és abban a gyönyörűségben részesülhetek, hogy olyan közel lesz hozzám és zavartalanul csak őt nézhetem, — az egész társaságot ott látom magunk körül.

Hymie a St. Marks Place-n, közvetlenül a 2. Avenue mellett, egy magyar pince-vendéglőbe visz, egy füstös helyiségbe, ahol gulyást főznek. Mindenki csak ugy ontja magából a füstöt ebben a rosszul szellőztetett vendéglőben. Mintha a ködös tengert látnám magam előtt: a fejek úgy imbolyognak, mint a bóják, a felemelt kezek a vitorlák, nehéz kétárbócos hajók — pincérek, akik hihetetlen ügyességgel rengeteg tányért egyensúlyoznak a kezükön; ott cirkálnak az asztalok közötti csatornákban; az egyikük „vontatni” kezd bennünket és a sarkon, egy szük kikötő helyen ültet le. A véget nem érő, egybefolyó beszéd ugy hangzik, mint a vizverés a hajó oldalán... „Itt lehet a világ legjobb gulyását kapni és óh! a bécsi szelet valóban bécsi szelet!” Hymie bocsánatot kér, hogy egy ilyen lármás helyiségbe vezetett bennünket, de: — És valódi pilzenit lehet itt kapni, kulmbachert, Pischinger-tortát, bécsi tojásoslepényt, savanyukáposztát frankfurtival és milyen savanyukáposztát?! Olyan édes, mint a hajnali harmatcsöpp a rózsalevélen.” Ahogyan az egyes ételek felett neki lelkesedik, szájunkban összefut a nyál...

A cseh tulajdonos, aki olyan kerek, mint egy söröshordó, hozzánk lép, megrázza a doktor kezét és lelkesülten hallgatja konyhája dicséretét...

„Majd én fogom kiszolgálni önöket!” mondja fejedelmi leereszkedéssel. De továbbra is jelét adta nagy tiszteletének, mert megparancsolta az egyik közelben álló pikolónak, hogy tiszta teritőt adjon és külön evőeszközt is hozatott a számunkra... És bár az étel valóban kitünő volt, dr. Harry Wotin és én némán ülünk az asztalnál... Tudom, Harry Fanny Weingradra gondol, aki már elveszett a számára, mert jövő héten lesz az esküvője. Egy kereskedő veszi el, akit az apja keresett ki számára.

A sadchen², aki a partiet összehozta, Mendel Gerditzky volt a samesz. A samesznek ugyanis az a mellékfoglalkozása, hogy a házasságok piacán ügynökösködik és azonkívül palesztinai borral kereskedik. Ép ma reggel mondotta el nekem teljes részletességgel az esetet, mert be akarja perelni Weingradot, aki le szeretne csipni a jutalékából, amelyet a megfelelő férj beszerzése fejében neki megigért. Magamhoz hivatom Weingradot és békét teremtek közöttük. A samesz, aki szerette Harryt, kijelentette: nagyon sajnálja, hogy úgy történt, de majd csak rendbe jön minden. A véleménye szerint szerelmi bánatába még senki sem halt bele. A maga módján Hannát is sajnálta, aki pufók, könnyekkel borított arcával nagyon kétségbeesetten nézett ki. Hanna kicsi volt és kövér s majd elepedt a beesett mellű, kiéhezett snorrer-doktora után. A samesz dicsérgette, hogy engedelmes leányzó és hogy ezzel a szüleinek örömet okozzon, belemegy ebbe az érdek-házasságba, amely nem a szíve szerint való.

—  „Majd csak lesz valahogy, majd csak lesz valahogy” — biztatgatta egyre Gerditzky, de azután elgondolkozva mondotta: „Harry pompás fickó, de senki se akarja ezt belátni...” Tehát Harry elveszett Fannyját gyászolja, én pedig egyre kedvetlenebbül látom, hogy Esther és dr. Crane egyre jobban belemelegednek a beszélgetésbe, két rokoniélek, amelyek végre megtalálták egymást...

Hymie felém vág a szemével és fáradhatatlan ajkakkal asztaltól asztalhoz megy, hogy barátait üdvözölje: fiatal orvosokat, ismerősöket a radikális gondolkodású polgárok klubjából, fiatal véneket, tűzes vitatkozókat, vénült fiatalokat, akik beleszürkültek az élet kemény igazságának felismerésébe és a rendszeres kávéházi alakokat, akik Bécs, Budapest, Prága, Berlin kávéházainak kellemesen lusta levegőjéből az Uj Világ rokon talajába ültették át magukat; alakokat, akik pumpolásból, pótlékokból, kártyázásból, zálogcédulák eladásából, piszkos kártyák tisztításából és eladásából éltek; azokat, akik mindig el vannak valamivel foglalva, anélkül, hogy bármit is dolgoznának: ezt a tarkán összeverődött, különös, jólelkű, de különben minden iránt közönyös ember-hordát.

Crane elegáns fejtegetéseire figyelek... Esther és közötte heves vita támadt. „Kérem, ne vezesse félre saját magát...” mondja. Esther ugyanis azt állította, hogy Amerika tiszta, szabad levegőjében a zsidókérdés egyszerűen el fog tünni... Crane azonban igen ügyesen ellenkező álláspontot foglal el és egyre mélyebben és mélyebben vág bele a probléma húsába.

—   Maguk a zsidók lesznek azok, akik, ha továbbra is csökönyösen megmaradnak bizarr zsidóságukban, Amerikában is felidézik a zsidókérdést... Amivel a zsidók eleinte csak a puszta érdeklődést felidézik: idegen szokásaik és idegen ruházatuk... a szakáll és a pajesz. A zsidó mindig a visszataszító idegen marad, aki kellemetlen emlékeket idéz fel a történelmileg különben is agyonrágalmazott zsidóságáról... elhanyagolt ruházata, vagy pedig túlzott, ékszerekkel proccoló, fennhéjázó elegánciája: nagyképűsége és poriassága ... antipatikus tolakodása ... tébolyító, rendíthetetlen hite saját magában, hogy magát mindig jobbnak, okosabbnak, tisztábbnak, erkölcsösöbbnek, nagyobbnak, raffináltabbnak tartja másoknál: az Egy, az Egyetlen Isten kiválasztottjának, akit egyedül ő imád a megfelelő módon... ahogy mindenki mást megvet, erkölcseiket, életszokásaikat, vallásukat, hülyeségüket... És ezért gyülölik, ezért válik elviselhetetlenné, nem kívánatos elemmé... Mi az, tán meglepi ez, talán kellemetlenül érinti?... Ezek azonban olyan dolgok, amelyeket a nagyvilágban bizony megmutattunk és most is mutogatunk. Itt, amerikában megadatott a zsidó számára az a lehetőség, hogy bebizonyítsa: nem az a megbélyegzett, gyülölt teremtés, aminek különben látszik... nem az az önző, szívtelen, kapzsi Shylock, amilyennek a tömegek fantáziája ismeri... És most, professzionális zsidók minden bebeszélt panasz, minden sértés, minden megjegyzés miatt összeütközéseket inszcenálnak, felháborodnak és dühbegurulnak. Valósággal fényszóróval világítanak rá a zsidóságra. Felfuvalkodott fecsegésük aminél nagyobb példányszámot vadászó sajtóban, a szószéken, a politikai életben, a tömeg-gyüléseken, a törvényhozás csarnokaiban: mind, mind sokkal inkább hozzájárulnak ahhoz, hogy a zsidókérdést rázudítsák Amerikára, mint a legdühösebb antiszemitáknak minden rágalma, gúnyja és vádja ... A profeszszionális zsidó az, aki a saját fajtája sorsát igen kényes politikai kérdéssé teszi. És minden kritikát kikér magának.

— Pedig épen ez, amire szükségünk van — kritikára és megint csak kritikára... arra, hogy végre felismerjük hibáinkat... De ugyan kinek van bátorsága ahhoz, hogy azokat a zsidókat szidja, akik Amerikába jöttek és itt az ó-világ módszerei szerint akarnak vagyont szerezni. Áll az, hogy ez a metódus az ó-világban egy mindenben megakadályozott, erősen összepréselt nép utolsó menedéke volt, tehát valóban menthető volt — de csak ott, az ó-világban! De itt, Amerikában? Hát itt is helyeseljük talán az uzsorát, a csalást, a szélhámosságot, a kenéseket, a kitartottságot, a bordélyokat, a becsapásokat, a nem-zsidók hátrányba részesítését, a munkások kizsákmányolását?... És hozzá ezek, mindössze maréknyian vannak, a Kontinens civilizációjának söpredéke, szennye, szemétje.

— De mert a professzionális zsidók nem türik a kritikát és azt, hogy házukat végre kiseperjék, a szegény, becsületes, dolgozó, egyszerű, törvénytszerető zsidók hatalmas tömegeit ezekkel azonosítják... Igy minden kritikát elfojtanak ezek a professzionális zsidók, akik valóban nem tesznek egyebet, mint amit zsíros állásuk rájuk parancsol: népük faji büszkeségére apellálnak... Annyi baj legyen, hogy a becsületes kritika úgy fáj, mint az éles, tiszta lancetta és úgy ég és úgy csip, mint egy antiszeptikum, amelyet kelevényes sebre öntöttek?... A zsidók...”

Ugyan miért telik meg könnyel Harry szeme? Hymie megint elfoglalta helyét az asztalnál és komolyan figyel. És Esther? Egy rövidke pillanatra se vette róla le a szemét. Crane arca nyugodt, szemei a messzeségbe bámulnak, mintha afelett gondolkozna, amit éppen az előbb elmondott. Kávét és kalácsot szolgálnak fel és mi szótlanul eszünk. Már le is szedték az asztalt és mi még mindig némán üljük körül: Cranera bámulunk, mintha azt várnók, hogy a tartály megint megteljék és az eszmék újabb zuhatagát öntse ki magából. Bennem csak úgy forr a düh. Kedvem volna válaszolni neki és valami hazafiúi kitöréssel belefojtani a szót. De úgy látszik, az elektromos vezetékek nincsenek rendben, nem működnek jól... És mint a tengerparton a hullámok messzi verődése: fenyegetően komoran felhangzik Crane kinyilatkoztatása.

— A zsidók... csak maguk a zsidók tudják a zsidókérdést megoldani. De erre rámondották a tabut. Minden ajtó: csapda. Aki bemerészkedik, az a zsidóság vérebei, a professzionista zsidók fogai közé kerül és ezek szétmarcangolják. Népük oltalmazóinak nevezik magukat. A valóságban azonban népük börtönőrjei, akik távol tartják a felszabadulástól es a felvilágosodástól. Elvitathatatlan — ez a professzionista zsidók törvénye. A zsidók felett nincs vitának helye. Minden vita: tilos!

— De én igenis vitatkozni fogok. Én bizony elviszem a klinikára népem beteg lelkét. Tudom, népem ellenségének kiáltanak majd ki, tudom, hajszolni fognak, átkozni és megköpdösni, tudom, a saját családom fog kitagadni, nevetségessé tenni, tudom renegátnak, alkalmazkodónak, az antiszemiták megfizetett eszközének bélyegeznek meg... De nekem mégis haladnom kell a magam útján. Meg kell gyógyítanom népem beteg énjét...”

Crane rágyujt egy szivarra. Azt hiszem, hogy most már ón is sorra kerülhetek. Esthert figyelmeztetem, hogy sétálni akart. De Esther nem hallgat rám: „Kérem dr. Crane, folytassa.” mondja.

—  Igen, igen, csak folytassa! — buzdítja Harry száraz hangon és Hymie is arra kéri, hogy öntse ki a szívét.

Crane Hymiere mosolyog és Esther szemei közé néz. Én már nem is létezem a számára.

—  Ez nem a vallás kérdése ... Imádkozz ott, ahol akarsz, ahogy akarsz, amikor akarsz. De szabadítsd meg magad végre a gettó rothadt büzétől. Hanem akarsz az amerikai nemzet, teljesen beléjenőtt, integráns része lenni, megint csak izolálni fogod magad, megint csak fel kerül rád a sárga folt és megint csak idegen leszel az Uj Világ népei között... megint... idegen, hontalan, ki helyét nem leli... megint... bizalmatlanság, ellenszenv, üldöztetés... A zsidó vegye sorsát a saját kezébe, tanulja meg végre, hogy úgy lássa magát, ahogyan a világ látja. Ismerje el végre a történelmi tényeket, a tudományosan beigazolt igazságokat, orvosi és patológiai leleteket... Gyógyítsa meg saját magát... Jól tudom, ha outsiderek, ha kívülállók kritizálják a zsidót, akkor visszahúzódik a gettó falai közé, vallásának falai mögé és vakon a vigasztaló hit karjai közé veti magát, annak a hitnek karjai közé, amely fajtánknak valóban patológikus tendenciát adott... Az Isten majd megszabadítja kiválasztott népét elnyomói kezei közül, Isten majd megsemmisíti elnyomóit.. . majd az ó´ kiválasztott népe fog az egész világ felett uralkodni... majd egyszer... majd egyszer... Hisztérikusok vabunk, gyenge idegzetűek, roppant kényesek... Pihenésre, önmagunk elfelejtésének orvosságára van szükségünk... neuraszténiások vagyunk ... Vegyék csak figyelembe, hogy milyen feltünően nagy a mi népünknél az elmebetegek és a gyengeelméjűek száma ... Faji paranoiában szenvedünk... Meg vagyunk győződve faji fensőbbségünkről; esküszünk rá; kérkedünk vele, minden ténykedésünkbe belevísszük... A gettó zártsága mélyén túlontúl gyakori volt a saját családon belüli házasság... innen a sok elmebetegség, gyengeelméjű ség és vérszegénység... Jól tudom, a zsidóságot addig kényszerítették a folytonos szellemi tevékenységre, amíg végül agymasináját túlterhelték és a rugók kiugrottak... Ez az elnyomóinktól való folytonos rettegés és félelem végül is hisztérikussá tett bennünket és neuraszténiássá... De itt, itt Amerikában... itt máskép van... itt másképen lehet... itt megváltoztathatjuk végre... Döntsétek le a falakat...! Engedjétek ki a népet, hogy keveredjék és vegyüljön. Friss vér szérumját vigyétek be a házasságba!... Ne különítsétek el többé magatokat.

Nem tudom, hogy meddig huzódhatott volna még el ez a vita. Az órámra néztem és figyelmeztettem Esthert, hogy elkésünk. Nagy-gyorsan elbucsuztunk. Esther megkérte Cranet, hogy keresse fel Finn jótékonysági irodáját... Esther újra találkozni akart vele, újra hallani akarta őrült fajpatológiáját.

Egy c a b-ot hívtam és Uptownba kocsiztunk, anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna egymáshoz. Esther gondolataiba mélyedt és nekem úgy tetszett, hogy Crane azt a szellemi távolságot, amely kettőnk között volt, bizony jelentékenyen megnagyobbította.

A karzat alatti kis erkélyre váltottam jegyet. Alig foglaltuk el helyeinket, már is elsötétítették a nézőteret és a zenekar megjelent a rámpa halavány világosságában. A nyitány... .Aida... nem hallottam a zenét... csak azt éreztem, hogy Esther, aki mellettem ült, lélekben messze eltávolodott tőlem. Megérintettem a kezét; erre hirtelen visszarántotta... Egy pillanatra eszembe villant, hogy átvetem magam a balusztrádon. De egoizmusom kisegített. Álmodoztam, átengedtem magam a zene hullámainak, mialatt azokról a pompás állásokról fantáziáltam, amelyeket még el fogok érni... Esther csak megakadályozna ezek elérésében... Álmodozóvá tenne... Nem is tudom, hogy Esther mit mondott... Szemeimet a magas állásokra és méltóságokra szegeztem ... Parfőmös testek illata csapta meg orrom. Meztelen vállak fehérlő koszoruját láttam a páholyokban s megfogadtam magamnak, hogy egy napon én is ott fogok ülni a páholyban, nagy tiszteletben, szeretetben, becsülésben és irigylésben...

Házuk ajtajában elváltam Esthertől és kurtán jó éjszakát kivántam... Kemény lépésekkel hazasiettem és felszaladtam a lépcsőn. Esther magnetikus köréből menekültem...

Gretel még várt reám.

3.

HIRSCH és FREUND

ügyvédek

Ez a felirat díszlik hatalmas betűkkel az üzlethelyiség kirakatablakában, ahol az irodánk van. És egy rozoga fekete-sárga felírás az üzlet ajtaja felett, jó magasan, arra szolgált, hogy a kutató szemeket maga felé irányítsa. Csak egyetlen szócska van azon, kiátó fekete betűkkel a sárga táblán, három nyelven, angolul, jiddisül és oroszul:

ÜGYVÉD

Rossz éjszakám volt; a kedvem is nagyon rossz. Ez az én irodám. Tegnap még nagyon büszke voltam erre s ma szégyenkezve jövök rá, hogy kalózhajónál valóban alig egyéb ... Félek azoktól, akik átalusszák az időt. Virágágyaik illatát már magamba szívtam.

A mi kalózhajónk, a koponyával és a csontokkal és a dögvész színeivel szinte a laguna torkolatában fekszik. Az ucca másik oldalán van az Essex-Market-Törvényszék. Minden bajba jutott, léket kapott hajónak és azoknak, amelyek már vontató-kötélre kerültek, itt kell elvonulni felhajtóink és kormányosaink előtt, a Hirsch & Freund iroda kapzsi őrségének kalózai előtt, akik csáklyáikkal leleményesek és merészek s tengeri disznónál ügyesebbek, ha arról van szó, hogy értékes zsákmányt kaparinthatnak meg maguknak.

Férfiak és asszonyok kis csoportja várakozik irodánk előtt. Már nem jutott számukra hely a zsufolásig telt várószobánkban. A teli üzlet csalogatja az embereket. Ezt horda-ösztönük okozza, az attól való félelem, hogy egyedül állanak, egyedül kell cselekedniök és attól, hogy valami újjal kell megpróbálkozniok... Tiszteletteljes köszöntések; meglapulás a fal mellett; útat engednek; kalaplengetés, könyörgő tekintetek, szervilis kéznyújtások és alázatos suttogás: „Itt jön”... Balzsam ez fájó szívemre. Olyan ez, mint fürdő a gyógyító olajban.

Belevetem magam a nehézségek közepébe; persze mások gondjai közé és ez megbékít. A fejem kitisztul. A virágillatok elillannak. Megint Meyer Hirsch vagyok.

A kis, tejüveges ajtó, amely Maxie irodáját az enyémtől elválasztja, óvatosan kinyilik. A klienst, aki éppen nálam van, kiküldöm; a külső ajtót nagy zajjal becsapom, ami Maxie számára azt jelenti, hogy tiszta a levegő. A következő pillanatban Maxie egy alacsony, erőteljes kigyult arcú emberkét vezet be... „Duffy bíró úr, engedje meg, hogy társammal, Meyer Hirsch úrral megismertessem...” ..Nagyon örvendek, Hirsch ur!”... Néhány perces, meglehetősen erőszakolt beszélgetés után a bíró úr távozik... Maxie gomolyog. Olyan, mint egy macska, amikor így a szakállába nevet.

— „Ez már az ötödik. Kivetettem rájuk a hálómat. Well, vajat a kenyérre... Nézd csak, itt van Duffy úr váltója ... kétezer dollárról... azt mondottam neki, hogy ne verje ezért fejét a falba... Akkor fizessen, amikor jól esik. Nó, nem tesz az se semmit, ha egyáltalán nem fizet...”

Maxie vigyorogva beír valamit egy noteszbe, amelyet a zsebéből húzott ki... „Ezt az összeget már le is írtam, elveszett pénz... ” Én csak nevetek ezen. Maxie mindent elkövet, hogy ravasz arckifejezést öltsön magára. Bizony elég rondán néz ki így. Nó, de hát én nem a szépségért vettem társul magam mellé. Terhelten ravasz, irányomban azonban becsületes és lojális. Én a politika vasára ügyelek, melyet tűzbe tettünk; ma a rendőröket kenegetem és bűnvádi esetekben én vagyok a kijáró. Honoráriumomat megosztom a törvényszéki jegyzőkkel, szolgákkal, teremőrökkel, detektivekkel, rendőrökkel, azok felebbvalóival, — mindig és mindenkivel, aki valamilyen ügyet felhajt a számunkra. A törvényszék előcsarnokában senki sem kerüli ki figyelmemet, mindenkit számba veszek, kezdve a törvényszéki elnöktől egészen a cipőpuccolóig. Ezzel szemben a polgári törvényszék Maxie birodalma, ahol ügyessége és ravaszsága a keresztkérdések feltevésénél már is irigylésreméltó hírnevet szerzett számára. De Maxie jól tudja, hogy attól, hogy a törvényeket kitűnően ismeri, egy newyorki ügyvéd még akkor is bátran éhenhalhat, ha ez okossággal és nagy ügyességgel párosult. Ezért bizony ő is belenyul abba a szerencse-zsákba, melyből a politika sorsjegyeit húzzák és váltókkal seftel. Duffy is, mint a bírák legnagyobb része, bíráskodása megkezdésekor nyakig ült az adósságban... Igy volt ez Newyork akkori vad korszakában. Hogy valakit bíróvá nevezzenek ki, meghatározott összegbe került. Bírói állásokat egyszerűen fix áron adtak el. Igy például a legfelsőbb törvényszéknél egy bírói tisztség ára 35.000 dollár volt. Az ár olyan magas volt, mint a díjazás... Maxie rendszere igen egyszerű volt. Nem kért meghatározott szívességet, számára elég volt a bíró bizonyos jóindulatú elfogultsága... Nem volt másra szüksége, mint a biró jóakaratára. A bírák csakhamar rájöttek, hogy szinte teljesen veszélytelen volt, ha az ő javára itélkeztek. Mert Maxie nem volt ügyetlen. Jól felkészülve ment be a tárgyaló terembe, a zsebe tele volt bizonyítékokkal, tele volt hasonló ügyekben történt döntvényekkel és éles okfejtéssel bizonyította mindig az igazát. Előbb jogcímet szerzett a bírák feltétlen jóindulatára, de azután az alaposan átgondolt és előkészített esetekkel becsülésüket is megszerezte, — ami egyben feltétlen biztossá tette fellépését. Igy a bíráknak nem kellett attól félniök, hogy igazságtalan itéletet hoznak és nyugodtan nézhettek egy esetleges ítéletük ellen a magasabb bíróságnál beadott revízió elé. Maxie gondoskodott arról, hogy minden esetben elég hátsó ajtó maradjon nyitva. A bírák szerették. Ő bezzeg nem hagyott mindent a bírákra. Maga irányította a tárgyalás menetét a biztos vizekre s a végén senki sem tudta, hogy miből is indult ki tulajdonképpen és hova fog kilyukadni. Nemsokára már olyan hírek keltek lábra, hogy maga Maxie fogalmazza meg a bírói itéletek indokolását s igy egész sereg olyan döntvényt hozott, melyeknek titkos felhasználhatóságát csak ő maga tudta... Ha később nagy ügy került valamelyik bíró elé, ez bizony félt attól, hogy mielőtt Maxietól tanácsot nem kért, meghozza az itéletet. Mert csak akkor érezte biztosnak magát... És így a váltók lassanként örök virágzás gyümölcsét hozták. A bírák valósággal felhajtóink lettek.

Kitartóan, anélkül, hogy akár jobbra, akár balra eltértem volna kitűzött célomtól, egy politikai organizációt szerveztem meg. egy organizációt, melyet bátran nevezhettem a magaménak és amely nemsokára már a politikai élet fontos tényezőjét jelentette. Az utcai árasokat egy védő egyesületbe tömörítettem. Négyes, ötös, sőt tízes csoportokban tétettem le velük az állampolgári esküt. Első lépésem az volt, hogy a rendőrök kis zsarolásait, akik negyed dollár adót akartak minden nap minden utcai árustól kifacsarni, meggátoltam. Az utcai árusok egyszerre magasan kezdték a fejüket hordani. Azután rámutattam arra, hogy állandóan igen sok új bevándorló csap fel konkurrensek. Erre egy rendeletet hozattam, amely szerint az utcai árusítás engedélyhez van kötve és egyben gondoskodtam arról is, hogy csak azok kaphassák meg a licencet, akiknek p u l l-juk van. Minden utcai árus be akart jutni ebbe a védegyesületbe, polgár akart lenni és csakhamar felismerték, hogy a konkurrensek számának korlátozása igen okos dolog volt. A Peddlers Protective Association nagy évi honoráriumot fizetett nekem. A legfontosabb tevékenységem az volt, hogy a rendőrök állandó komiszkodásainak és kellemetlenkedéseinek véget vessek, a jobb utcák feletti veszekedéseket elsimítsam, engedélyeket szerezzek az egyes utcákba való árusításra s végül, hogy — a tolvajoktól megvédjem őket. Ez egyszerűen úgy történt, hogy az illető tolvajbanda fejét megvesztegettem. A banda köteles volt ezért az ir bandák támadásaitól is megvédeni az utcai árusokat. Az utcai árusok szavazata felett kizárólag én rendelkeztem s ezekre biztosan számíthattam. Big Jim Hallorhan is, akitől ifjúkori barátaim részére egy kis szivességet kértem. Meg akartam nyerni S i m s i m jóindulatát, viszont Boolkie és bandájának megingathatatlan lojalitását sem akartam elveszíteni. Akkoriban ugyanis nagy vetélkedés folyt a Brooklyn Bridge zsebmetsző-privilégiumáért. Itt ugyanis roppant ember tömeg mozgott és így a zsebmetszés igen kifizetődő mesterség volt. Detektívek a rendőrök ellenőrzésével voltak megbízva, hogy ezek a rendes, koncessziós zsebmetszőket zavartalanul dolgozni hagyják, viszont ügyeljenek arra, hogy vad-tolvajok erre a gazdag vadászterületre be ne lopják magukat. Big Jim a Brooklyn Bridge zsebtolvaj-koncesszióját nekem engedte át, én pedig négy zsebmetszőnek osztottam ki, kettő közülük a Simsim, kettő pedig a Boolkie bandájából való volt, ami a banda vezéreinek igen jelentős jövedelmi forrást biztosított. Bizonyos százalék a felügyelő detektívet illette s az a rendőrfelügyelő, akihez ez a kerület tartozott, ugyancsak megkapta a maga sápját.

E közben a lányok a „Tough Babies”, ahogy őket nevezték — közben bizony felcseperedtek, — a banda tagjainak legfőbb jövedelmi forrását jelentették. Egyszerűen az utcára küldötték őket. A rendőrség megengedte a lányoknak, hogy bizonyos utcákon sétáljanak. Ha azonban nem állottak jó lábon a rendőrséggel, akkor letartóztatták és a legjobb utcákról elkergették őket. Igy azután arról is gondoskodtam, hogy ezeket a lányokat, akik ismerőseimhez tartoztak, ne zavarják. Begyüjtöttem tőlük a rendőrség részére járó sápot és tovább adtam a kerületi rendőrfelügyelőnek, aki nagyon szívesen vette, hogy a pénzek felhajtását én intéztem el a számára. A lányokkal közvetlenül soha semmi dolgom nem volt. Csak arra ügyeltem, hogy Simsim és Boolkie az adót rendesen beszedjék és azonnal eljuttassák hozzám.

Igy történt azután, hogy én a selyemfiúk, bordélytulajdonosok, emberhúsárusok ügyvédje lettem. Hogy a látszatot mégis megőrizzem, a rendőrség tekintélyét megvédjem és hogy a lapok és a papok állandó panaszait elhallgattassam, a selyemfiúk, felhajtók, bordélyosok és utcalányok között és a nyilvános házakban razziákat rendeztettem, melyek pár napig bő anyagot adtak a lapoknak, megtöltötték a törvényszék tárgyaló termeit és azután ép olyan gyorsan el is felejtették az egészet. A törvényszék elé kerülő ügyeket csendben elkentük. És azután zavartalanul ment tovább az üzlet. Ahogy Big Jim mondani szokta: Newyork a kilenc nap városa — kilenc nap után mindent elfelejtettek és mindent megbocsátottak.

Az Allen-Street ügyét megtárgyaltam Big Jimmel és nagybátyjával, Little Tommal, akihez ez a kerület tartozott. A reformátorok ugyanis nagy lármát csaptak ezért az Allen Streetért. Az igaz, hogy a legvadabb bordélyos utca volt. Elhatároztuk, hogy az Allen Streetet más utcába telepítjük át. Jól ismertem ebben a kérdésben zsinagógám és az utcai árusok felfogását, akik nem szívesen türték meg a lakásuk és így gyermekeik közelében ezeket a nyilvános házakat. Arra gondoltam, hogy ebből is politikai tőkét fogunk kovácsolni: szenzációs razziát rendezünk az Allen Streeten és azt a látszatot fogjuk kelteni, hogy a mi pártunk a rendőrség segítsége nélkül megtisztította a kerületet. Jim és Tom beleegyeztek. Megparancsolták a környező kerületek vezetőinek, hogy verekedő bandáikkal együtt nálam jelentkezzenek. A nyilvános házaknak kétheti határidőt adtunk arra, hogy máshova költözzenek át és tudomásukra adtuk a rájuk váró általános tisztogatás dátumát is. Azután elmentem, felhecceltem a zsinagóga tagjait, az uccai árusokat és elmondottam nekik, hogy Big Jim és Little Tom mennyire fel voltak háborodva, amikor őket a fertő ilyen elterjedéséről informáltam. Kiadtam a jelszót ós a csatakiáltást: „Tisztítsátok meg az Allen Streetet! Tisztítsátok meg az Allen Streetet!” Boolkie és Simsim, ez a két legtekintélyesebb selyemfiú voltak ezen a napon asszisztenseim:. Mint a megtestesült erény: úgy masíroztunk be az Allen Streetre, a nőket kikergettük a nyilvános házakból, a butorokat kidobáltuk az utcára és alig egy óra mulva az Allen Streetet nem lehetett azokba a kerületekbe sorolni, amelyeknek a „vörös lámpa” az ismertető jele. A háztulajdonosoknak meghasadt belé a szívük, mindenki más azonban meg volt a dologgal elégedve és az ujságok napokon át hozták ezt az eseményt. A közfigyelem középpontjában persze én állottam; a dicséret és elismerés oroszlánrésze is nekem jutott. A legközelebbi választáson úgy győztünk, mint eddig még soha. Az Assembly és városi tanács részére magam jelöltem ki a kandidátusokat. Moritz Krulevits és Herman Weisbrod voltak az én strohmanjaim. Még tíz év előtt fakereskedő emberek ifjabb fiai voltak és alkalmazkodó képességükkel csakhamar megértették a professzionális zsidóskodás játékát. Kifelé biztosítási ügynökök, hagyatékok gondnokai, jegyzők és román, meg lengyel páholyok önzetlen intézői voltak és ezek tagjai a legnagyobb készséggel szavaztak rájuk, mert személyes kitüntetésnek vették, hogy páholy-testvérüket ér ilyen kitüntetés. Krulevits és Weisbrod viszont jól értettek hozzá, hogy pozíciójukat megőrizzék. Minden beszédükben, hibát nem ejtve, úgy mutattak rám, mint Izráel pajzsára Amerikában; mindent elkövettek, hogy választóiknak apróbb szívességeket tegyenek és az iskolákban, nyilvános parkokban, újságokban, hivatalokban, de különösen ellenfeleik beszédeiben megnyilvánuló minden kis antiszemitizmus ollen tiltakozzanak. Választóik élén küldöttségben jöttek hozzám, elnyomott népem reprezentánsához Amerikában, hogy ennek, vagy annak az antiszemita megnyilatkozásnak véget vessek. Hivatalos feladataiknak pontos alapossággal, mindig a párt utasításai szerint tettek eleget. Röviden és velősen: vezető szerepük biztos politikai jövőt biztosított számukra Newyorkban és a szegénységből a közgazdaságba való biztos felverekedésüket. Hymie Rubin, aki lassan aféle filozófus anarchistává nőtte ki magát, némi hajlammal az aranyköpések irányában, törtető protegéim előrejutását From Wretches to Riches -nek nevezte el, — „szegény éhenkórásztól — a gazdag emberig”. Hymie megengedhette már magának, hogy mindenkiről és mindenről viccet csináljon, mert asszonyaik mind az ő paciensei voltak. Hymei számtalan szüléssel kezdte, amelyek egy fillért se hoztak a konyhára, de azután a roppant gyakorlat Amerika egyik legismertebb és legkeresettebb szülészévé tette. Ha egy asszony egy orvoshoz pártol, akkor valósággal Istenének teszi meg.

 

Jegyzetek

¹ Házasság

² Házasságközvetitő

(Folytatása a következő számban)