I.                      Az előzmények.

A kinai kérdés napirenden van. „Semmi kétség — írja Wells itt új korszak kezdődik, egy új Kina éledt föl. Ilyet még soha sem látott a világ.” Az új korszaknak azonban elég hosszú, több mint negyed századra visszamenő előjátéka van, melynek ismerete nélkül nehezen értenénk meg a most folyó eseményeket. Mert azt a talajt, mely ma a Kínában elhelyezkedett hatalmak lábai alatt összeomlóban, van, nem tegnap és nem is az orosz bolsevizmus aktivitása óta kezdték aláaknázni. Jóval régibb keletü dolog ez és igazában már a nyugati hatalmak elhelyezkedésével kezdődik a szélső-keleten. Az európaiak megérkezésekor a legtöbb ázsiai nép teljes dekadenciában volt. Az új jövevények páratlan tetterejükkel és hódító étvágyukkal egy frissebb vérkeringésü élet példáját vitték be a megcsontosodott formák között vegetáló keleti tömegek közé, ami ma már biztosan konstatálhatjuk — fölért a kelet számára egy reneszánsz értékével. A teljes lethargiából ezeket a népeket az európai és amerikai kultúra ébresztette föl, melyet a drágán eladott áruk mellett, nem is sejtett értékü ráadásképen szállítottak a szélsőkeletre az imperialista nyugat hatalmai. A Kínát átitató európai és amerikai szellem teremtette meg a lehetőségét annak, hogy az sikeresen lázadhasson föl a modern civilizációju kontinensek imperializmusa ellen. „A Kinában kereskedő hatalmak ma már azokra az emberekre emlékeztetnek, akik egy kiállítást akarnak megnézni olyan jegyekkel, amelyek csak tegnapra voltak érvényesek” — jelentette ki nemrég egy európai ujságírónak a kantoni kormány egyik vezető egyénisége. A katasztrófa gyorsaságával haladó legujabb szélső-keleti események kétségtelenül jogossá is teszik ezt a kijelentést s a belépőjegyeikhez ma még ragaszkodó nagyhatalmak rövidesen bizonyára szintén kénytelenek lesznek belátni, hogy ezek a jegyek ma már tényleg gyökeresen és végleg elveszítették érvényüket. De lássuk, miből állott a tegnap, amikor ezek a jegyek még érvényesek voltak, hogy tisztán láthassuk a mai helyzetet is. A kinai politika adottságait, mint minden más nép politikájának adottságait is, elsősorban a geopolitikai helyzet határozta meg. Kina tíz millió quadratkilométernyi területével és 440 millió lakósával egy külön világ, amelyet egy tengerekből, magas hegyekből és sivatagokból álló izoláló öv veszen körül. A birodalom óriási kiterjedése, mely Kanton subtropikus éghajlatától Mandzsuria szibériai hőfokáig minden átmenetet felmutat, olyan különbségeket teremt a lakosság életföltételeiben, szokásaiban, karakterében és nyelvében, hogy egyes földrajzi írók szerint a kinai birodalom elnevezés csak egy óriási területen uralkodó közös civilizációra vonatkozik, de nem egy, ugyanezen a területen lakó egységes népre is. Ezt az erős tagozottságot még hatalmas hegyek és sivatagok (Gobi sivatag) és a kezdetleges vasuti és úthálózat fokozzák. Nagyjában beszélhetünk egy északi és egy déli Kináról, a Jangcefolyótól északra és délre, melyeknek ellentéte a Mennyei birodalom egész történetén áthuzódik. Északkina az idegen dinasztiák főfészke. A déli Kinára támaszkodott elsősorban a Mingek nemzeti dinasztiája, melyet az 1644-ben Pekinget elfoglaló Mandzsu dinasztiának sikerült később teljesen kiszorítani. Délkinában azonban az északiak elleni forron gás továbbra is szinte krónikus maradt. A kantoni titkos társaságok összeesküvő tevékenysége évszázados múltra tekint vissza és az általuk 1851—64. között megindított nacionalista „Tai-Ting” forradalom közel járt ahhoz, hogy elüzze a pekingi Mandzsuk dinasztiáját, mely csak a külföldi hatalmak segítségével menekült meg. Ezt a segítséget a pekingi dinasztia természetesen Kina szuverénitásából fizette meg igen drágán a külföldi hatalmaknak adott engedményekkel.

A. külföldiekkel való barátkozás ellenére is azonban nem a reakcionárius észak, hanem a nacionalista dél marad a nyugati példák által inspirált reform-mozgalom központja. Kanton és az előtte fekvő Hongkong kikötőinek kereskedelmi összeköttetései hozták a zárt kínai birodalmat először összeköttetésbe a nyugati civilizációval, melynek a legmerészebben haladó tanai is igen könnyen termékenyitették meg az évezredek intellektualista és pozitivista művelődése által alaposan előkészített kinai agyvelőket. De a haladó demokratikus teóriák épp úgy, mint később a bolsevisták által terjesztett elméletek, elsősorban is egy többé-kevésbbé idegen-gyűlölő nacionalizmussá kristályosodtak át a szélső-kelet szellemében. A politikai kémia a különböző elemek egyesítésével néha egész különös reakciókat produkál, amelyeknek törvényeit még távolról sen sikerült fölfedni a politikai tudományoknak.

Kanton termelte ki az újkor első nagy kinai reformátorát is. Kang-Ju-Vei személyében, aki egész rövid ideig, 1898 nyarán Kina kormányának élére került. A tizenkilencedik század végén nagykoruságát elérő, fiatal Kvang-Siu császár hívta meg őt a kormány vezetésére. De mindkettőjük uralma rövid ideig tartott. Cseu-Hszi anyacsászárnő, aki eddig gyámkodott a gyerekcsászár fölött, csakhamar fölszólította azt. hogy bocsássa el új tanácsadóit. Kvang-Siu erre a pekingi katonaság főparancsnokához, a később nagy szerepet játszó Juan-Si-Kai-hoz fordult azzal a bizalmas kéréssel, hogy a reformtervek érdekében az anyacsászárnőt és környezetét tegye ártalmatlanná. Juan, régi kinai szokás szerint, hidegen mérlegelte a két párt esélyeit s mintán a. fiatal császár erejét kisebbnek találta, elárulta azt az anyacsászárnőnek. Cseu-Hszi bosszúja rettenetes volt. Kang-Ju-Vei az utolsó pillanatban az angol követségre menekült. Kvang-Siu császárt azonban az anyacsászárnő elfogatta s mint gyengeelméjüt élete végéig a császári palotának egy rejtett épületébe internálta.

A liberális császárság nem volt egyéb, mint rövid, gyökér nélküli álom. mely össze-vissza száz napig tartott és nyomában a Mandzsu kotériák legsötétebb reakciója vette át a, hatalmat. Ez a reakció azután népszerűsége emelésére a kantoniak haladó nacionalizmusa helyett egy demagóg és vad erővel idegengyülölő nacionalizmust kezdett terjeszteni a kinai tömegek között, ami rövidesen az 1900-ban kitört boxer-lázadáshoz vezetett. A császárnő rövid ingadozás után szintén teljes nyiltsággal a boxer-mozgalom mellé csatlakozott, mely a legvadabb kilengésekre és a pekingi német követ meggyilkolására ragadtatta magát. A megostromolt követségek fölmentésére azonban csakhamar erős külföldi csapatok nyomulnak elő Peking felé, ahonnan az udvar elmenekült. Cseu-Hszi császárnő a mozgalom leverése után a cárhoz fordul bocsánatkérésével, aki segit őt visszahelyezni trónjára s a cárizmus segitségével a Mandzsu dinasztia így megmenekül a detronizálástól. Oroszország azonban drágán fizetteti meg magát. A boxer-mozgalom elnyomása címén elfoglalja egész Mandzsuriát, elhelyezkedik Portarturban és a szélsőkeleten olyan erős helyzetet teremt magának, hogy egész Északkin a valósággal protektorátusa alá kerül. Ez a helyzet rövidesen a japán-orosz háboruhoz vezet (1904.), mely Japán győzelmével és az 1905 augusztusában kötött Portsmouth-i békével végződik.

A japánok győzelme egyszerre gyökeresen megváltoztatja a szélsőkelet helyzetét Európával és Amerikával szemben. A keleti-kérdés eddig Ázsia kolonizációjának kérdése volt. A japáni győzelemtől azonban Ázsia népei megdönthetetlen reményt merítenek nemzeti talpraállásukhoz és függetlenségük visszaszerzéséhez. Az Ázsiát kolonizáló hatalmak mindezt nem veszik észre és az orosz-japán háborút épp úgy, mint a megelőző japán-kinai háborút újabb kinai területek elszakítására és újabb előjogok megszerzésére használják föl. 1897-ben a német flotta jelent meg Kiao-Csau előtt, melyet a német birodalmi kormány rövidesen „bérbevett” Pekingtől 99 évre és befolyási szférájának szerezte meg a város mögött fekvő San-Tong félszigetet 40 millió lakójával és gazdag érc- és szénterületeivel. Oroszország megszerzi magának Mandzsuriát, a Liau-Tung félszigetet, Port-Arthurt, Dalny-t és a transszibériai vasútját kinai területen át hosszabbítja meg a tengerig. Anglia a stratégiailag fontos Vei-Hai-Vei kikötőjét kapja, Franciaország a Kuang-Cseu öblöt.

Anglia, mely már régen Kina egyik legnagyobb forgalmu kikötőjének. Hong-Kongnak teljhatalmu ura, már előbb biztosította magának befolyási szférájául Kina leggazdagabb vidékét, a Jangce folyó mentét, ahol most folyik a harc az északi és déli Kina csapatai között. Ezen a vidéken helyezkedtek el az angol kereskedelmi imperializmus legkitünőbben organizált és leggazdagabb kolóniái. Hankeu-ban és főleg Sanghai-ban. A két nagy szélső-keleti város. Kina legnagyobb városai, valósággal Angliának köszönheti példátlan föl virágzását, s a brit impérium nem egészen jogtalanúl mutat ezekre a kreációkra az ellene emelt kizsákmányolási vádakkal szemben. Hankeu-nak, mely a közvetlenül mellette fekvő Vucsang és Hanian társvárosokkal együtt ma legalább három millió lakóst számít, 1861-ben, mikor az angolok első koncesszióikat kapták ottan, csak tizezer lakósa volt. Haniannak. a folyó túlsó partján még kevesebb és Vucsang-nak körülbelűl ugyanannyi lakója lehetett, mint Hankeu-nak. Ez az amerikai arányoknál is hallatlanabb fejlődés tisztán az angol gazdasági kolonizáció érdeme, amely Hankeu-t Kina legnagyobb belső kikötőjévé tette és tisztességes adminisztrációjával koncessziója területén biztos menedéket adott a dolgozni akaró kinai kisember számára, aki azelőtt az egymásra acsarkodó mandarinok kényuraságának volt élet-halálra kiszolgáltatva. Ugyanez áll, még fokozottabb mértékben Sanghaira és Hongkongra is, melyek az angolok odaérkezése előtt tizedrangu kikötővároskák voltak, a tengeri rablók fosztogatásainak állandóan kitéve. Ma Sanghai kikötőforgalma túlhaladja Marsaille-t és eléri a Liverpool-i kikötő forgalmának magassáarát. A város pedig amerikai méretű, modern nagyváros, egy szélsőkeleti Carthago a csendes Oceán arányaihoz viszonyítva. Ez a hatalmas világváros, melynek csak a külföldiek adminisztrációja alatt levő részében több mint egymillió ember lakik s amely a maga körül gyűjtött külvárosokkal legalább hárommilliós agglomerációt tesz ki, tisztán a fehér emberek és első sorban az angolok müve. A kinai tömegekre így sok tekintetben áldás volt Anglia „betolakodása” a mennyei birodalomba, mert enélkül talán még ma is tisztán az ősfoglalkozásokra lennének szorítva, ami a folyton szaporodó kinai millióknak kenyeret adni teljesen képtelen lett volna. Angliának a koncessziókon fölépített gazdasági szervezete becsületes munka eredménye, amelynek a kinaiak is a, legnagyobb mértékben hasznát vették. S a gazdasági munkát hatalmas emberbaráti és kultúrális intézmények, egyetemek, iskolák, kórházak, árvaházak kísérik, amelyek igazi műhelyei voltak a kinai nép öntudatra ébredésének.

Igaz, hogy Anglia nevéhez füződik az opium nagyszabású bevitele is Kinába, aminek érdekében, hogy megnyissa e méreg számára a kikötőket, valaha háborút is viselt. S a legtöbb angol előjog épen ehhez az ódiózus háborúhoz füződik, amelynek elitélésére egy Byron korbácsütései is alig volnának elég súlyosak. És az is igaz. hogy Sanghai gyönyörű klubjaiba és csodálatos sétányaiba „Kinaiaknak és kutyáknak — még ma is tilos a bemenet.” A szélső-keleten élő fehér ember, akinek csodálatos kolonizáló munkáját kicsinyelni a legnagyobb igazságtalanság volna, ma sem tudja levetni ösztönszerű ellenszenvét és vérig sértő felsőbbségek fitogtatását a. szines bőrnekkel szemben s az új Kina forradalmának monumentális erejével is minden megértés és perspektíva nélkül áll szemben, nem látva a fáktól az erdőt.

A kinai nacionalizmus számára természetesen mindez kitűnő propaganda eszköz az idegenek ellen, akiket több-kevesebb joggal a birodalom kizsákmányolói képen állít a nép elé. A Sun-Ja-Cen 191l-es forradalma által köztársasággá változtatott Kina, mégis az angolok oldalán lépett be a világháborúba, amelynek céljaihoz a legtávolabbról sem volt köze. Ezt megelőzőleg hosszas harc folyt le a köztársasági elnökséget magához ragadó Juan-Si-Kái és az őszintén republikánus Sun-Já-Cen között, amely döntés nélkül a kinai Bismarck-nak nevezett Juan-Si-Kái öngyilkosságával ért véget 1919-ben. Sun-Ja-Cen pedig tovább folytatta munkáját, mely a most győztesen előhaladó forradalmi mozgalmat eredményezte.

Sun-Ja-Cen doktor szintén kantoni születésü ember volt, de már fiatal korában a Havai szigetekre kerül, ahol amerikai iskolában nevelkedik. Később visszakerül Hongkongba és az angol egyetem orvosi fakultásán diplomát szerez magának. Azután Amerikában, Londonban és Párisban tanul s mint a ma vezető forradalmárak közül igen sokan, szintén fölveszi a keresztény vallást. Politikai tekintetben köztársasági, radikális, sőt sok tekintetben Marxista, az exklusiv politikai teoriákban hivő emberek minden fanatizmusával. Már fiatal korában tagja egyik kinai titkos társaságnak, melyben a déliek ellenszenve izzott Peking mandzsu deszpotáival szemben. Ezzel a titkos társasággal alapította meg 1900 körül a mai forradalmat vezető Kuo-Ming-Táng pártot, mely kezdetben főleg a külföldi, San-Francisco, Singapoor és más nagyvárosokban élő kínaiakra támaszkodott.

Ez az angolszász kultúrán nevelkedett, külföldi Kina azután szokatlan energiával fogott hozzá a Juan-Si-Kái halála után tartományaira széthullott birodalom propagandisztikus megdolgozásához. Különösen jó talajt szolgáltatott a propagandának a versailles-i szerződés által okozott csalódás is, mert ez a szerződés nemcsak, hogy a háborúba lépés előtt megígért egyenjoguságot nem hozta meg Kinának, de a németektől elvett kinai területeket is Japánnak ítélte oda. Kanton már a háború megizenésének kérdésében is nyilt lázadást kezdett az északkal szemben, mely a háború után két pártra szakadt, a japánbarát „Anfu” és az amerikai és angolbarát „Csoli” pártra. E pártok között is rövidesen megindúl a háborúskodás, melyet a Pekinget kezükben tartó Anfu pártiak ellen a Csoli párt javára Csáng-Co-Lin mandzsuriai diktátor, egy volt rablóvezér dönt el, aki 1920. juniusában mint győztes vonul be Pekingbe. A győzelem főleg Wu-Pej-Fu tábornok hadtestének köszönhető, aki ettől a pillanattól fogva szintén nagy szerepet játszik a kinai eseményekben. Pekingben e harcok után, 1924-ig a Csoli-párt uralkodik.

Rövid idő múlva azonban a Közép-Kinában hatalmassá váló Wu-Pej-Fu és a közben újra a japánokhoz pártolt Csáng-Co-Lin között tör ki a háború, melyben Wu alvezére, Feng-Ju-Hsziáng, a keresztény tábornok csúfosan megveri Csáng-Co-Lint, aki visszavonul északi provinciáiba. A béke azonban nem tart sokáig. 1924. szeptemberében Sanhaikván mellett megint harc fejlődik ki a két alkirály csapatai között, melyben a változatosság kedvéért, Feng-Ju-Hsziáng most már Wu-Pej-Fut árulja el a Csáng-Co-Lin kedvéért, ezzel teljes vereséget okozva az előbbinek.

Csáng-Co-Lin és Feng, a keresztény marsai erre megegyeztek egymással s a japánbarát Fuán-Csi-Jui marsalt tették köztársasági elnökké Pekingben. Feng-Ju-Hsziáng pedig a mongoliai Kálgánba vonult vissza, ahol az oroszokkal megegyezve, azoktól bőségesen kapott pénzt és hadianyagot, hogy csapatokat szervezzen. Gyorsan növekvő ereje azonban csakhamar felköltötte az oroszokkal ellentétben álló Csáng-Co-Lin féltékenységét, aki 1925-ben támadást indított ellene, de egy alvezérének árulása miatt kénytelen volt gyorsan visszahúzódni Mandzsuriába. Feng erre kétszázötvenezer emberrel nyomult elő a mongol területről, hogy Pekinget hatalmába keritse. A veszedelem láttára azonban Csáng-Co-Lin kibékült a Feng társaságában rövid idő előtt levert ellenfelével, Wu-Pej-Fu-val és közösen visszaszorították Feng-Ju-Hsziángot a mongol területre.

Az árulások és barátkozások északon lefolyó változatos játéka alatt, amelynek folyamán a győztes Csáng-Co-Lin és Wu-Pej-Fu természetesen még egyszer összevesznek, készíti elő Kanton a mult év őszén megindított támadó hadjáratát. A déli hadseregek élén egy új név, Csáng-Kái-Sek tábornok neve tünik föl, aki mellett egy Galen nevű orosz tábornok viszi a vezérkari főnök szerepét. A polgári hatalom szervezésébe is közbelépnek Moszkva kiküldöttjei, az orosz Borodon és a német Lienhardt, akik különösen Sun-Ja-Cen két év előtt bekövetkezett halála óta a harc módszerét is diktálják.

Sun-Ja-Cen maga nem kommunista s mielőtt az oroszokhoz fordúlt volna, a polgári nagyhatalmak támogatását kérte a kinai nép emáncipálásához. Nemrég publikált adatok szerint még 1923-ban is Schurmann amerikai nagykövetet kérte annak a kívánságának közvetítésére, hogy Amerika, Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország küldjenek ki szakembereket a különböző kinai adminisztrációk vezetésére, akik öt évig maradnának ezeknek élén, amíg kinai hozzáértők nevelődnek kezeik alatt. A hatalmak egymásra való féltékenykedése és más egyéb okok miatt kérésének nem tettek eleget. Röviddel rá azonban eleget tett a kérésnek Moszkva s hogy milyen eredménnyel, azt a most lefolyó események elég erővel bizonyítják. Ezeknek az eseményeknek kommentálását azonban egy következő cikk keretére tartjuk fönn.