Egyik német szépiro dalmi folyóirat karácsonyi számának irodalmi-reportere szemlét tartott a német írók serege felett és keserü ridegséggel állapította meg, hogy a három legnevesebb német író: Hauptmann Gerhard, Thomas Mann és Jakob Wassermann — kiírták magukat. Tragikus írói sors, végzet beteljesedés ez, amikor az írónak — nincs már mondanivalója többé, amikor minden új könyve — új csalódást hoz.

Nem a mi feladatunk annak megállapítása, hogy helyes-e igaz és jogos-e ez a karácsonyi megállapítás. Hauptmann legutólsó „polgári” darabjának a „Dorothea Angerman”-nak egyhangu bukásából ép annyira nincs jogunk ilyen meg állapításokra jutnunk, akár Thomas Mann szétfutó, sok semmit mondó oldallal vastag regényének, a „Zauberberg” -nek példányszámaival arányban egyáltalán nem álló belső sikertelenségéből. Wassermann pedig alig egy éve jutott el az ötvenévesek sorába a egyik legtermékenyebb, legfrissebb írója ma is a német literaturának.

Thomas Mann új könyve az „Unordnung und frühes Leid” külső terjedelmében nem nagy igényü könyv. Talán ez az oka, hogy egyes Mannrajongók a „Der Tod in Wenedig” és a „Tonio Kröger” mellé helyezik. Bizonyos, hogy Mann új könyvében azokat a művészi célokat követi, amelyek oly tökéletes klaszicitással nyilatkoznak meg e két örökéletű írásában. Ugyanazt a feladatot tűzte ki maga elé s ha mégis nagy, az összehasonlítást alig megálló, a távolság, ennek oka az a téma-beli igénytelenség, amelyet új könyvében még a lelkirajz és a miliő csipkés finomsága, nyelvének dinamikus precizitása sem tud pótolni. Nem, az „Unordnung...”, nem tartozik a „Der Tod in Wenedig” sorába, de így is, feltétlenül érdekes dokumentum, Egy német professzor életének darabkáját rögzíti le Thomas Mann s anélkül, hogy különösebb események, vagy kieszelt tragédiák zavarnák ennek a szolid életnek egyvonaluságát, mégis ebben az eseménytelenségben Thomas Mann játékos kedve két generáció örök, időkhöz nem kötött harcát írja le a lélektani kutatás ultraviola sugarainak világosságában. Nem történik semmi; vagy legalább is semmi olyan, mi megírásra alkalmas lenne, mit „témá”-nak lehet nevezni. A külső események mindennapiságával párhuzamos a lelki élet eseménytelensége is. Mindöszsze csak annyi történik, hogy a profeszszor kis leánya, — az apa kedvence — nem tud elaludni s keservesen sír, mert elválasztották nővére egyik táncosától, aki kedves udvariassággal elhancurozott a nagy lány zsurján a kis gyermekkel. A kis lányka csak akkor hagyja abba keserves zokogását, amikor felnött pajtását előkerítik a zsúrozók közül s az elbúcsuzik tőle. Ez az a „frühes Leid”, amelynek mélysége azonban mérhetetlen. S Thomas Mann annak igazolására írta e kis történetet, hogy a fájdalom intenzivitását nem lehet az események sulyosságával felmérni. Szinte persziflázsa ez a nagy szerelmi tragédiáknak, amelyek bizony ép olyan komplikáltak — vagy talán épen olyan kevéssé — mint a nagy, korán elérkezett fájdalom, amellyel a nagyok közé került gyermek nem tud elszakadni felnött pajtásától. Mann azonban nem „gyermek tragédiát” írt, ép olyan komolyan „ember” az a kis gyerek, akár az apa, a történettudós, akinek lelkében ép olyan korai fájdalom annak felismerése, hogy van valami megfoghatatlan s meg nem akadályozható, ami a rajta-csüngő, istenitett gyermek szemét is egy olyan új érzéssel fordíthatja el tőle, amelyhez az apának köze nincs, köze nem lehet, melybe bele nem szólhat, meg nem engedhet, el nem tilthat. Az átsuhanó, megfoghatatlan, esemény ólomsulyával földhöz nem kötött fájdalom egy sikba hozza a tudós apát és az élet ezer csudájára alig ráeszmélő szinte ölbéli gyermeket. Nem az apa lesz gyermekessé és nem a gyermekkel történik holmi öreges nagy lányos tragédia — de Thomas Mann már „Jenseits von Gut und Böse”-n megérzi s megérezteti, hogy nemcsak az események kirobbantó ereje, de az életkor sem jelezheti belső tragédiák mélységét.

Thomas Mann — a „kiírt” író — valóban nem sző itt történeteket. Talán csak fáradt, de talán már az öregség bölcsesége ez. Mert már hirdetheti, sőt teljesítheti is azt, amit régtől fogva tud s minden igaz író tud: oly könnyü és olyan olcsó a fantáziával pótolni azt, amit meglátni nem tud, lerögzíteni nem mer: mert ez a minden nap. Thomas Mann új könyvében egy életet ragad ki, leemeli egy polgári villa tetejét, mint Le Sage sánta ördöge és nem lát meg semmit, mi különös lenne, megírásra alkalmatos. Ezt, ezt a szürkeséget írja meg Thomas Mann s írói nagysága épen az, hogy ez a mindennapiság, ez a napok egymásutánja kivirágzik az írásában, élet lesz, sors, átszenvedett mult és bizonytalanul biztos eljövendő és mégse történik semmi! Mint ahogyan az élet az ujságok riportjain kivül egyebet is produkál, ami mégis élet, mégis tragédia. Egy pár oldalnyi írás: s ismerjük őket, mind, mind. A tudós tanárt, a feleségét, a lányát, a fiát, a háziszolgát, meg a két lecsuszott aggszüzet is, kik a polgári sorból a háztartási alkalmazottak souterainjébe kerültek. Nem aprólékos miliő rajz ez, de az a különös művészet, amely már állja a „Der Tod in Wenedig”-gel, vagy a Tonio Krögerrel, sőt a „Budenbroocks” első részével az összehasonlítást.

Thomas Mann új könyve jóleső cáfolat mindannyiunk számára, akik a Zauberberg olvasásakor elfelejtettük, hogy ez az író írta a „Der Tod in Wenedig”-, et is. És az író legnagyobb tragédiája, ha el tudja felejtetni azt az írását, amit, — ha önmagában állana — elfelejteni soha se lehetne.

*

Wassermann ezekben az években érkezett el írói munkásságának zenitjére. A „Wendekreis”, — a „Laudin und die Seine”, a „Golowin” írója, megint annak a korszakának frisseségével teljes, amelyben a „Gaspar Hauser”-t megírta. Uj könyve „Der Aufruhr um den Junker Ernst” annak a bizonyítéka, hogy Wassermann még nincs túl a zeniten és teremtő erejének teljességében van. S mintha ebben a könyvében az ötvenéves férfi érettségével akarna választ adni azoknak a kritikusainak, akik idegenkedtek Wassermann legényének néha bizony összekuszált és még gyakrabban szétfolyó meseszővésén. A mese győz! Ez Wassermann új regényének igazsága s ez — Wassermann életének igazsága is. A legszentebb, legigazabb beszéd: a mesemondó beszéde, ez találja meg az útat mindenkihez s ki mesével jön: jósággal jön.

A „Junker Ernst”, a mesemondó egy elhagyott várkastélyban él; néma szolgálólány, ügyefogyott tanitó, ezek akikkel érintkezik. De csudálatos tündér érinti meg az ifju Junker lelkét: s kivirágzik benne a mese. Nem birja azt a meseterhet: bekóborolja a messze vidéket, maga köré gyüjti a gyermekeket s mesét mond. S már nemcsak a gyermekeknek; az öregek is leteszik a munkát, ha az ifju megjelenik s így hallgatják a meséjét. A mese áldott mákony: élettel kibékítő! S így a Junker Ernst köré valóságos kis sereg gyül, amikor egy szép napon megérkezik hosszú, könnyelmü vándorlásából: a ragyogó anyja. Ki maga is: mintha valamelyik meséből lépett volna ki. És a Junker Ernst egyszerre szembetalálja magát az élettel. Az élet itt: a nagybácsi, a püspök, élet-halál ura, akinek parancsára ezren és ezren pusztulnak el az inkvizíció máglya-rakásán. Mert a püspök fél a démonoktól és hisz bennük s szentül hiszi, hogy a tüzhalállal megmentheti a démonok által megszállottak lelkét. Magába omlott lélekkel, üresen és gonoszúl uralkodik a püspökségén. S mellette a főinkvizitor, a jezsuita, aki a megtestesült mese-nélküliség. A püspök magához veszi az ifjut, aki meséivel megbabonázza a lelkét. Mohón, éhesen, egy üres, kietlen, mesenélküli, élet minden szomjuságával, kapzsin ragadja magának az ifjut, akinek még alvását is meglesi. Megindul a harc a mese (Junker Ernst) és a mesenélküli, a főinkvizitor között. A püspök lelkét megbolygatták a mesék s érzi, hogy itt démoni csuda történt, a mese megölte a valóságot, felforgatta az életét. S mert élete mániákus harc a démonnal: a jezsuita meggyőzi arról, hogy a démon az, ki a Junker Ernst meséit kitalálja, ki az ifjut megszállotta. A püspök nem könnyen enged, de végül mégis a jezsuita győz. A mesét börtönbe teszik. Ott senyved a börtön fenekén; de a hir szájról-szájra jár. S az anya, ki azelőtt még ismerni sem akarta a gyermekét, elindul, hogy visszaverekedje a fiát. A püspök az anyát is börtönbe; veti s Junker Ernst előtt megkínoztatja, hogy így valljon: megszállta a démon. Junker Ernst összetört testü anyja mellett eszmél először rá, hogy van egy ismeretlen, borzalmas más mese is: az élet! Az ifju Ernst börtönbe vetése futótüzként terjed el a püspöksége területén. És megindulnak a gyermekek, — mert övék a mese birodalma, hogy kiszabaditsák a Junkert. Valóságos gyermeklázadás tör ki: csak úgy sereglenek a gyermekek, ezren vannak, nem, tizezren, százezren s — kiszabadítják a, püspök börtönéből a mesét.

És Junker Ernst új mesébe kezd: most már magáról, ki megtalálta végre a mesék meséjét: az anya csók édes valóságát.

A mese győzött! És ez Wassermann győzelme is. Ez a könyve könyvtárnyi alkotásában bizonyára a legjobbak közül való. Érett írás, amelynek értékét nem rontja a Wassermannál oly jellegzetes konceptióhiány. Egységes, öntudatosan egybetartott regény, amelynek minden figurája jól megrajzolt, teljes.

Wassermann lírája csudálatosan szépen zengő nyelven szól hozzánk. Plasztikus, mint valami régi, régi mese, amelynek kései krónikása most saját életének szimbolumát ismerte fel benne.

A mesemondó Junker Ernst harca mögött azonban nemcsak Wassermann áll, de körötte már gyül az a sereg, gyermekek és felnöttek serege, amelyet ez az új Wassermann-regény hiv harcba, hogy felszabadítsák a lelkük inkvizíciós börtönébe zárt, máglyahalálra váró, elképzelést, minden élet e senyvedő meséjét.