Hátul, Szerkesztő úr, valahol egészen hátul helyezze el ezeket a sorokat. Ott ahol sem tudós kari érdekeket, sem — közérdekeket már nem sértenek. De helyet mégis szorítson nekik. Mert ha a fegyelmezett hasábokból kissé kilógnak is, mégis csak bele tartoznak a mi korunkba az én izgatott hánykolódásaim és tudománytalan csodavárásaim.

Rossz hírek jöttek az útlevélkonferenciáról. A tanácskozók megtanácskozták a dolgokat és úgy határoztak, hogy a passzuseltörlés, sőt a vizum-könnyebbség is „ilyen fiatal.” A határokon még szigorúbb bácsik fogják rémíteni a gyengébb idegek tulajdonosait és — ugyan kinek a birtokában vannak még erősebb idegek?

A konferencián a rendőrszakértők lelke elnökölt. Voltak ott nemrendőrök is a tanácskozók között. Ezek, contre coeur, elhitették magukkal, hogy a szigorítások ínyük szerint valók. „Gazdasági szükségességet” hazudtak a talpuk alá, „a hazai munka védelmét a beözönlő idegenek ellen”. Holott: csak fejet hajtottak a mindennél erősebb rendőri szellem előtt. Akárcsak a gerinctelen kávéházi senki, aki a szomszéd-asztali pofozkodás rendjén mindig az erősebb muszkli pártjára áll. „Igaza van, határozottan igaza van... ” És inkább az erkölcsi igazságot is odaítéli a brutális pofozkodónak, hogy elkábítsa a maga lelkiismeretét, nehogy valahogy a gyengébb mellett színtvallani, netán fegyvertfogni kényszerüljön.

Állj! Ki vagy!? Ettől a vezényszótól hangos Európa és a „szabad” Amerika is már beletanult. Két kontinens rendőrzsenije fáradozik a le-igazoltatás mind bravúrosabb módszertanán és — jaj! — nincs mit tennem mást, megállok és megmondom, ki vagyok.

Már a magam földjének határán elém áll a strázsa:

Állj! Ki vagy!?

Megállok, mert fegyver, hegyesre csiszolt szurony, élesretöltött puska van a kezében igazoltatómnak és háta mögött: a közigazgatási hatalom egész arzenálja.

Megállok, bár az útam sietős, négy évig országutakat jártam, hegyekre másztam, völgyben kuporodtam, soselátott emberekre puskát sütögettem. Magam dolgát hagytam, sokja tárgytalan lett, többje nehezebb lett, könynyebbé meg egy sem. Most kellene menni, magam útját járni, amit mulasztottam, sietve behozni, kétakkorát lépni, éjt nappalá tenni, félbenmaradt házat tető alá hozni, romot takarítani, mindent rendbetenni, s ha még idő jút rá, egy-két évet élni... De ha parancs, — parancs! s szívesen, ha muszáj, mégis csak megállok.

Ki vagy!?

Instállom, „én” vagyok. Nem tetszik ismerni? Tizennégyben feleennyi írás sem bizonykodott mellettem, mégis azon-nyomban rám tetszett ismerni, mindjárt tetszett tudni, hová is tartozom, melyik battajjonba ... Instállom, én vagyok, az a rokkant vagyok, akit tizenhatban jól tetszett ismerni, „nélkülözhetetlen” voltam a hadtápban, s a fene se kérdte: kitől, hol születtem ... Instállom, én vagyok, aki tizennyolcban csendben hazamentem s nem kérdte meg senki: miből fogok élni ... Instállom, én vagyok, akit azóta is meg tetszik találni, valahányszor üres az állam kasszája, én vagyok az, nem más, világért se tetszett egyszer is azt hinni, hogy tán nem én vónék.

Instállom, én vagyok, tessen rámismerni. Ne tessen küldözni ilyen hivatalba, olyan hivatalba. Minek szalajtani „állampolgárságért”, mikor ez az állam attól állam, hogy én polgár vagyok.

*

Állj! Ki vagy!?

Alig futott pár ölet a vonat, idegen strázsa szegzi mellemnek a fegyvert.

Állj! Ki vagy!?

Instállom, „én” vagyok. A Péter Pál vagyok. Nagyváradrul Pozsonyba szeretnék. Jaj, bocsánatot kérek: Oradea-Marerul akarok Bratislavába. De tessen elhinni, nem rossz szándékkal. Éppen olyan jóval, mint amikor még Váradrul Pozsonyba utaztam. És miért tetszik engem „nyilvántartani”? Minek azt protokollumozni, hogy Péter Pál Bratislavában töltött két napot...! ? Még szerencse, hogy olyan finomtalanul tetszik csinálni, külömben elbíznám magam.

*

Állj! Ki vagy! ?

Nincs ennek semmiféle érteménye. Akitül az urak félnek, az úgyis átmegy külső meg belső határvonalon. Akitül az urak félnek, az tudja a jelszót, annak az íráskája mindig rendben van. Az urak gyanúja rossz helyen keres. A Péter Pálok kofferében viseltes ruhán túl semmi sincs. A dugárút plombált vaggon viszi, vagy védi hivatalos futárpecsét.

*

Állj! Ki vagy!?

Nem politikai és nem gazdasági szükségesség ez, hanem egy rabszolga kornak a vezényszava. Határon innen és határon túl, legitim kapitányok és köpenickiek, mind Á l l j! -t kiáltanak. Csak nézd a sok szúró tekintetet, a hivataltalan civilek tekintetét is: nézd bár a Grabenen, a Calea Victorian, a Masaryk-Bahnhofon vagy a „Nyugatin” — mind az életed kutatja.

Mit keres?

Csakugyan a nacionáléd érdekli ? Péter vagy-e csakugyan, vagy Pálnak kereszteltek-e? Megnyugtatóbb ha tudja, hogy Aradon születtél s nem Pankotán? Szivére enyhület száll, ha 50 éves vagy s nem 49?

Mi fáj neki?

Az életed.

Hogy vagy. Hogy mozogsz. Hogy kering a véred. Az agyad nem áll. Hogy lát a szemed s a füled neszét.

Az életed fáj. A lehetőség, hogy valamit tehetsz. Hogy netán sérelmezed ezt a szép Rendet, a mi van. Az ő rendjüket.

És ezért minden. A passzus. A vízum. A leigazoltatás. A sok irás. Az ezer bizonylat. Hogy: hátha mégis belefáradsz és — — elállsz.... Mitől!? — Mondtam már. Az életedtől.