A huszadik század első évtizedeiben sok minden olyan történt, ami joggal ejthette kétségbe a fiatalságot. A kor ellentétes eszméi a művészeten mély nyomokat hagytak, különböző művészeti irányok, iskolák virultak ki máról holnapra, befutották kimért pályájukat, elhaltak, hogy helyet engedjenek új elméleteknek. Maguk az értékesebb alkotások és művészek sem tudtak megszabadulni bizonyos negativ jellegtől s ez a sok kétségbeejtő kontraszt volt az, ami egy fiatal művészgenerációt a művészet megtagadásába, a dadaizmusba kergetett.

A dadaizmus 1916 tavaszán született Zürichben. Megteremtői Marcel Janco, Tristan Tzara, Richard Huelsenbeck, Hans Arp és Hugo Ball voltak; valamennyien a legfiatalabb generáció tagjai, akiket a háboru sodort különböző országokból Svájcba. Egy kis varieté, a Cabaret Voltaire volt a mozgalmuk kiindulópontja. Itt szavaltak, játszottak, rémitették esténként a zürichi polgárokat, majd lapot alapítottak s a Dada megkezdte körutját.

Kezdetben a dadaizmus nem mutatkozott egyébnek, mint az irodalmi kubizmus folytatásának, később azonban attól mindjobban elfordult. „Dada a jövő ellen van, Dada halott, Dada idióta, Dada nem jelent semmit, éljen Dada!” irta Tristan Tzara a dadaizmus egyik harci riadójában, a kétségbeesett, sajátmaga ellen való fordulás dokumentálására. A dadaizmus azonban még tovább ment. Megtagadta az irodalmat, kultúrát, társadalmat, az értelmet, azt állítva, hogy a civilizáció, az élet csalás és csak félreértésen alapszik. Majd még tovább ment és megtagadta önmagát is. „A Dada semmit sem érez, a Dada semmi, semmi, nulla. Nulla, mint reményeitek, nulla, mint bálványaitok, nulla, mint hőseitek, nulla, mint művészeitek” mondta Francis Picabia egy kiáltványában.

Összetételénél és adottságánál fogva a dadaizmus nem akart irodalom vagy művészet lenni, csupán spontán szuggesztivitásával befolyásolni. Igy jött létre a neve is, melyet véletlenül fedeztek fel egy francia-német szótárban (dada franciául falovacskát jelent) és találtak alkalmasnak rövidsége és szuggesztivitása folytán egy mozgalom jelölésére.

Az első dadaista lap a Zürichben megjelent Dada volt, melyet Tristan Tzara szerkesztett. Voltaképen ekkor nem is lehetett szorosan körülhatárolva a dadaizmus fogalma, mivel a külföldön már évek óta tartó új művészeti törekvés valamennyi ismertebb alakja részt vett e lapban. Hogy másokat ne emlitsünk: Cocteau, Jacob, Salmon stb.

Kétségtelen, hogy a dadaizmus nem produkált sorozatos maradandó értékeket, de nem is ez volt a célja. A dadaizmus hatni akart és ezt a hatás legközvetlenebb eszközeivel akarta elérni és így nagy sulyt helyezett a külsőségekre. Természetes, hogy evvel aztán igen sokan vissza is éltek.

De ha a dadaizmus nem is termelt ki egy generáció művészi törekvéseinek megfelelő értékeket, minden esetre) igen nagy eredményeket ért el: felszabadította a művészetet minden megkötöttségtől és óriási lehetőségeket tárt elébe.

Letagadhatatlan, hogy a futurizmus és az expresszionizmus már a dadaizmus előtt ért el bizonyos eredményeket. Kifejlődött egy futurista és expresszionista világnézet és létrejött bizonyos művészeti plusz. De ezek a művészek és műalkotások féllábukkal! még a mult mesgyéjén állottak. Bármennyire akarták is az ujat és törekedtek új élet teremtésére, nem értek el egyebet negatívumok megállapításánál vagy valami bizonytalan vágyódásnál (esetleg lázadásnál), de ezeket mindig témaként használták fel egy meglévő egységes világkép keretén belül.

A dadaisták nem vágyódtak új dolgok teremtésére, de lerombolták ezt a világképet s vele együtt a futurizmust és expresszionizmust is. A futurizmusnak és expresszionizmusnak pedig ekkor már meg voltak a maguk beérkezett költői és írói, akik közvetlenül a dadaistákat megelőző generációhoz tartoztak. Ezeknek egy része kitartott meghódított álláspontja mellett és lassan elsekélyesedett (lásd Marinetti), másik része pedig a dadaizmus beérkezése után felismerte a bennerejlő továbbhaladási lehetőséget, csatlakozott hozzá. Igy történt az, hogy alig néhány évvel a dadaizmus megszületése után nemcsak Európában, de Amerikában, sőt Ázsiában is az újtörekvésü művészek legnagyobb részét a dadaizmus lobogója alatt látjuk.

A dadaizmus hatása és következménye sokkal nagyobb és erőteljesebb volt, mint az eszmei tartalmának megfelelt volna és annál érdekesebb, hogy ma, amikor az egész mozgalomra úgy tekintünk vissza, mint egy lezárt és soha vissza nem térő periódusra, nyomai még mindig elég gyakran fellelhetők a legujabb irodalom eredményeiben.

Életében a dadaizmus kétségtelen, hogy ujdonságot és bizonyos mértékben értéket jelentett, de ez az érték inkább magában a tényben, hogy egy ilyen törekvés megnyilvánulhatott, ütközött ki, mint a belső tartalomban. Azok a valóban szép alkotások, amelyek a dadaizmus jegyében születtek, meglehetősen kevéssé viselik magukon a dadaizmus jellegzetes bélyegét.

A dadaizmus jelentősége és haszna abban állott, hogy lerombolta az irodalomban a korlátokat s a lehetőségek végtelen perspektíváját nyitotta meg az írók előtt. Kimondhatatlanul káros volt azonban demoralizáló hatása, amelynek következtében a művészek minden felelősséget elvetettek cselekedeteikben, sőt ebből kultuszt csináltak. Ezek voltak a dadaizmus legfontosabb jellemvonásai, amelyek csökevényeit, vagy változatait a ma művészetében is föllelhetjük.

A dadaizmus internacionális jelenség volt, de mégis a háboru utáni fiatal francia művészgeneráció találta meg legjobban magát benne és élte ki teljesen. Hatásának tulajdonitható, hogy az 1918-ban meghalt Guillaume Apollinaire-t, a XX. század első negyedének egyik legnagyobb költőjét, a fiatal francia írónemzedék alig becsülte valamire, mig ugyanakkor Tristan Tzara dadaista grimaszai szinte transzcendentálisakká váltak számára. De a magyar közönség is (ami óriási hiba volt) az új külföldi költészetből inkább ismerte Schwitters számverseit, mint Jacob vagy Reverdy költeményeit. Ez ugyan itt nem a közönség, hanem a féligértesültek minden áron tájékoztatni akarásának a megbocsáthatatlan büne.

Ezek azonban már mind a mult történetei. A művészetben az irányoknak irányokkal való vitatkozásának ideje elmult s a produkálásból a külsőségek, az épater le bourgeois mind jobban eltünik. A forma, ha nem is válik mellékessé, de többé nem egy kívülről előre meghatározott merev dolog, hanem belső mondanivalótól, tartalomtól alakított megjelenési mód. Nem sablonok alakítják többé a művészetet, hanem az élet.

Dadaista vonások ma talán már csak a szürrealizmusban mutatkoznak, de itt is egységüket vesztve, halványan és főleg külső megnyilvánulásokban, mintsem a spirituális felfogásban. És így van az, hogy mig komoly és nehézveretü regényeket írnak a szürrealisták, addig másfelől örömmel vesznek részt dadaisztikus-szürrealista manifesztációkban. Ez a tény jobban bizonyítja az elmulást, mint az egyszerű nemlétezés. A dadaizmus halott, mint minden művészi forma, amelyet nem a való élet szükségszerüsége kristályositott ki, hanem a teóriák logikus vagy bukfencvető okoskodásai. (Budapest)