El nem koptatott, divatba nem hurcolt név: Hans Siemsen. Végtelen könnyü kézzel szór szét kis semmiségeket, mindennapi élményt és amikor tovább megy és eltünik: nehéz sullyal döbben belénk az emberi lét világdimenziós egyszerűsége. Hang Siemsen az élmény frisseségével egyidőben az élmény kollektivitását, megélésének teremtőmunkáját közvetiti. Alapfeltétel: tisztaság. Emberi tisztaság. Látszatra: az intellektuel gyerekmód naiv elfeledkezéssel rátalált kreaturális ősegyszerüsége. De a gyerektisztaság férfimunkában társadalmi, szociális tetté érik és így is hat. — Ösztönös emberi jó alap-felelősséggel: mások jobblétalapját segíti, követeli és valósitja. Emberimód egyszerűen: mesével, monológgal. Csevegés felnőttekkel: hangos bátor beszélgetés önmagammal. Pátosz nélkül, prédikáció nélkül, lira és koturnusz és főkép minden müvészet nélkül. És ami van: az az emberség pátosza, új élet prédikációja, jóság lirája és felelősség horizontja és ... tiszta művészet. H. Siemsen ötmárkásról beszél, a lakatoslegényről, akit vasárnapi csinosításban les meg, a vicinálisról, 15 vonatról, utitársakról, utazásokról, frontról, Párisról, lovakról és igáslovak embereiről. Az „én” beszél, az látja és tudja az élményt és az eredmény: a „te” testvérisége. Logikás mondatok egymásutáni kérdő hangsulyából közeledünk a végső ponthoz: a természetes testvériséghez. Az itt közölt elbeszélésben: a vakság, az elhunyó látás titoklobogása primitív mondatok egymásutánját logikai (pozitiv) szeretetlánccal övezi, hogy aztán a vád egyszerű mondatai végleg lerágják az intézményes farizeusfrázisokat. Novella? A pont után kezdődik az élet: a szavak a mondatok nem tünnek, megrekednek, a börtönkapu elé plántálódnak. Kérdeznek, vádolnak, bátran, természetesen ősfélelemmel, ősbátorsággal: „Istenem, milyen könnyű az igazságot megmondani” . Könnyű és egyszerü. . . csak el kell találni a hangot: a primitiv felsőfokot. Ime: Hans Siemsen.

Hans Siemsen könyvei: Auch Ich, auch Du. (K. Wolff, München). Wo hast du dich denn herumgetrieben? (ugyanott) A Deutsche Verlags Anstalt, Stuttgart kiadásában: Die Geschichte meines Bruders. — Paul ist gut. — Tigerschiff (Querschnitt Verlag, Berlin).

 

A város szélén egy mezei úton. Kertek, üres telkek, vasuti töltések között vezet ki az út a szabad mezőre és tovább — hová? Az első tavasznap. Kék ég, meleg levegő. A föld zöld mindenütt. És az utcákon mindenütt gyerekek. Egész télen át nem lehetett látni ennyi gyereket, mint most ebben az egyetlen órában. Senki sem akar otthon maradni és aki otthon marad: kinyitja az ablakot és mélyen a tüdejére szívja a langymeleg levegőt. Az első tavasznap, hosszú tél után, minden bizonnyal az év legszebb napja. Mint egy lábadozó: fáradt boldogan sétál az ember, kerüli az árnyékot és lassan lépésben élvezi a meleget.

Annyi mindent látni, amit az ember már rég nem látott. De nem is kell nézni, nem is kell látni. Napot, levegőt érezni: most ez is elég. Lélegzeni, semmi mást csak lélegzeni...

Az ember él. És ez szép. A világ nyitva előttünk. Szabad az út mindenfelé. Le lehet feküdni a földre. Akárhol. És mindenütt szép. Mert mindenütt meleg.

A vasuti töltésről jó messze látni. Mindenütt föld: kertek és kis kunyhók, rétek és a rétek között víz, nagy tócsákban álló víz. És a vízben ég tükröződik, kéken, mint világoskék festékbe mártott vászonlepedő. Körben a rétek egészen napzöldek. Az egyik oldalon a város a házakkal, a másikon a végtelen mezők.

A meleg széllel hirtelen mélyhangu és egész barátságos vonítás huhog a rétek és a vasutitöltés felett. Kétszer, háromszor és négyszer. Tülkölő gőzösök. Amott fekszik a kikötő. Ott, ahol a városi házak és a messzi rétek a vasuti töltés mögött összeérnek: egyes házakat látni, gyárakat raktárakat és valamivel odébb óriási vasalkotmányokat és darukat. Ott fekszik a kikötő: ép most érkezhetett valahonnan egy hajó, az tülkölt és tülköl mégegyszer. Amerikából vagy Japánból jött talán, a messzi és szép világból. Hatalmas hangja mélyen és elégedetten bömböl. Egy óriás mindennel kibékült elégedett hivó bömbölése.

Itt szerény kis kertecskék vannak. Ott, alig egy félóra járásra: a kikötő. Ott kezdődik a nagy víz és a víz másik partján aztán Amerika fekszik, vagy Japán. Milyen nagy a világ és milyen szép! És milyen szép az élet!

Leszállok a vasuti töltésről és visszafelé indulok, nem a kikötő, de a város felé. Amott egy nagy vörös épület. A rét közepén. Kilökve, kiközösítve. A többi háztól jó messze. Mintha be lenne falazva: hatalmas vöröstéglafalak veszik körül. Ez a fogház. Ott ül valaki, egy fiu, akinek a történetét akarom itt elmesélni.

*

Nem a testvérem, ez nem igaz. De lehetne a testvérem. Mégcsak tizenhatéves. Én nagyon szeretném, ha egy tizenhatéves öcsém lenne. Tizenhatéves és a fogházban ül: ez minden, amit róla tudok. Tulajdonkép ennyi az, amit róla mesélhetek. Mégcsak személyesem sem ismerem. Sohse láttam még. Csak a bátyját ismerem: Vilit, akivel sokáig feküdtem együtt egy kórházban. A fiut magát Károlynak hívják.

Körülsétálom az épületet. Az út a falak mentén vezet. Nem látni semmit, csak a falat. Jóegypár lépést kell visszasétálni, hogy az ember átlásson a falak felett és akkor meglátni a hatalmas épületet. Kisétálok a mezőre és onnan nézek át a falakon túlra.

Szeretnék egy kis ideig így egyedül maradni. De a fal mentén egy ember közeledik. Vén ember kis kézi kocsival. „Van ott bent valakije?” Kérdezi. De még mielőtt ezt kimondaná, lassan felém jön, amikor egészen ott van mellettem, köhög, megáll, köp egyet és a fogház felé néz, bólint a fejével és csak akkor, nagy szünet után veti felém igenlő bólogatással, mintha már előre tudná a feleletet: „Van ott bent valakije?”

Hogy van-e valakim a fogházban? Persze hogy van! Különben nem állnék itt. Persze, hogy ül ott valakim.

De mi ez? Azt mondom: „Nincs.” És mégegyszer és büszkén: „Nincs, nincs senki.” Mintha az valami lehetetlen dolog volna. Mintha még a gondolattól is írtóznék, hogy nekem ott csakugyan lehessen valakim.

De alig megy el az öreg — mert rögtön elmegy, ahogy én gőgösen kimondom a „nincs, nincs”-et, kis kocsijával rögtön elmegy — amikor már kezdem nagyon bánni azt az elhamarkodott „nincs”-et. Ott megy az öreg egyedül, valaki, akit rutúl elhagytam, mintha bennem nem találta volna meg azt a barátot, akit keresett, valakit, akinek ugyanaz a sorsa, mint neki szegénynek. Egész biztos, hogy neki is van valakije, aki ott ül bent a fogházban. És én azt mondom nem, nekem nincs ott senkim. És mondom büszkén, elutasítón.

Szégyenlem magam, mintha hazudtam volna. És szigoruan véve, amit csináltam, az csakugyan nem más, mint hazugság. Ha nem is ismerem azt a fiut, aki ott bent ül, ha nem is a testvérem, mégis valahogy mintha megtagadtam volna. „Nincs, nincs”, mit jelentsen ez a „Nincs, nincs”? Nem a testvérem, nem ismerem. Hát aztán 1 Jogom van most már egész egyszerűen letagadni? Jogom van-e most már mondani: „Nem, nem, nincs senkim a börtönben”?

Megtagadtam, letagadtam. Ez cáfolhatatlan tény. Ugy állok itt, mint egy áruló.

Szeretnék az öreg után szaladni: „Hallja csak. mit gondol, miért állok én itt? Azt hiszi, hogy itt állnék, ha nem ülne ott bent valakim? Hát tudja meg öregem: az öcsém ül ott bent”. És hozzáteszem még: „Istenem, megtörténhetik akármelyikünkkel.”

De az öreg ember már eltünt, nem látom sehol, az út üres. A téglafal sarkához lépek. Az úton egy asszony. Rögtön feléje tartok és már kezdem: „Ugyebár ez itt a fogház?” És válaszát be sem várva: „Tudnillik a testvérem ül bent.” De ez még mindig nem elég, még szeretnék valamit mondani. Az asszony után kiáltom: „Kérem, az nem szégyen. Megtörténhetik ez utóvégre akármelyikünkkel. Lehet, hogy egyszer még én is bekerülök.”

Az asszony nem néz hátra, siet, már szalad. Valószínűleg nem tudja, hogy én miért kiáltok. Azt hiszi tán, hogy részeg vagyok.

De én olyan könnyű lettem egyszerre, olyan jó most. olyan boldog vagyok. Istenem, milyen könnyü az igazságot megmondani. Milyen könnyü a gyalázatot bűnbánóan bevallani. Milyen egyszerű: megállni a barát mellett, ha az bajba jut.

Van egy barátom, aki nem ismer. Tizenhat éves és börtönben ül. Mostantól kezdve valami barátságféle köt össze ezzel a fiuval.

*

Az elején azt mondtam, hogy nem ismerem, hogy nem ismerem a fiut, akiről beszélni akarok. Ez nem egészen így van. Jól ismerem. Csak ép, hogy nem láttam még soha. Abban az időben tudnillik nem láttam. Szemeimet kimarta a gáz. Megvakultam. Nem láttam. Azért feküdtem a kórházban.

Mellettem Vili feküdt. Ő volt a bátyja. A fiu egyszer meglátogatta. Akkor ismertem meg Károlyt, már amennyire egy vak megismerhet valakit. Fiu volt, kölyök, olyan mint a többi. Közben meggyógyultam. De többször már nem láthattam. Amikor szemeim újra a nap felé ujjongtak, ő már börtönben ült.

Sokáig feküdtem a kórházban. Hosszú hónapokon át. Egy éven is túl. És az egész idő alatt Vili mellett feküdtem.

Vili még most is felkeres elég gyakran. Azt mondja: „Jó napot!” Aztán leül és hallgat. Én sem tudom mit mondjak neki és így ülünk sokáig és hallgatunk. Még mindig egyenruhában jár. Katonabakancs és csavaros lábszárvédő. A köpenyt le sem veti. Köpenyben ül az asztal mellett, kezében a sapka. Az asztalon fekvő ujságok felé nyúl. Szólok: „No Vili, hát mi ujság?” Lomhán felel: „Hát mi lenne?” Aztán tovább ülünk és hallgatunk. Kenyeret hozok és vajat és sajtot és egy csésze teát csinálok. Vili szól nélkül eszik és iszik. Éhes. Munkanélküli. Segélyt kap. De ettől nem igen lehet jól lakni. Nézem, hogy eszik és iszik. Aztán elkészül, a csésze fenekére bámul, kiissza a maradék teát és a tálcát jó messzire tolja magától az asztal közepére.

Hallgatni: ő nem érzi kínos mivoltát. Miről is beszéljen az ember. Régen én is azt hittem, ha az ember összejön valakivel: beszélni kell. Én is mondtam: „Emlékszel még Vili?” és az elmult kórházidőkről beszélgettünk.

Most már arra sincs szükség. Szavak nélkül is tudjuk, mi volt az. Barátok vagyunk. Ismerjük egymást. Én Hans Siemsen vagyok, egy költő... és ő jól tudja ezt. És ő Vili. Hát nem elég ez? Együtt feküdtünk a kórházban. Meglátogat. A szobámban ül. A köpenyét mégcsak le sem veti. És azt mondja: „Hát mi lenne?” Rám se néz többet, az asztalon fekvő ujságokat böngészi. És ez mind azt jelenti: „Te Hans vagy. És én Vili. Pajtások vagyunk. Együtt feküdtünk a kórházban”.

Mit lehet itt beszélni?

Barátoknak nincs szükségük arra, hogy beszélgessenek. Történik valami, amiről szólni kell, még mindig van rá idő.

Beszélni: ez egyáltalán nem könnyü dolog. Ha nem tényekről beszél az ember, csak nagyon nehezen tudja magát kifejezni.

Szó se róla, az ember mondhatja: „Vilinek hivnak”, vagy: „rossz a szemem”. Az ember azt is elmondhatja, hogy mi történt vele. Például: „A segélyt le akarják nyomni, azt mondják, hogy eddig sokat kaptunk”.

De vannak aztán dolgok, amik felett az ember elgondolkozik ugyan, de nem beszél róluk. Vili és én például barátok vagyunk. De mit lehet erről beszélni? Igaz, hogy ismer minden szót, amivel valamit kifejezhet. De vannak dolgok, melyeket nem lehet kifejezni.

Ilyenkor jól jönnek a káromkodások, a csufszavak. Az ember kifejezheti velük az érzését. Például: „Te dög!” Egy szó, mely önmagában nem jelent semmit. Az ember egy tisztről is mondhatja, „ez egy dög,” és ez akkor azt jelenti, hogy az illető tiszt egy közönséges veszélyes fickó, aki embereivel pokrócként bánik. És az ember barátjának is mondhatja: „Te dög!” És akkor az valami egészen mást jelent.

Vili egy még cudarabb szóval fejezi ki érzéseit. Azt mondja: „Te... ” Ez kell hogy elég legyen. Az ember egész szépen kifejezheti vele érzelmeit.

Már jó ideje a legjobb barátja vagyok. De ezt csak nem mondhatja az ember egymás szemébe. „Szeretlek.” Ezt az ember nem mondhatja. Ő azt mondja: „Te...” Ez azt jelenti; de csak ha nekem mondja, mert ha másnak mondja, ugy egészen mást jelent, ha nekem mondja akkor azt jelenti: „Szeretlek, a barátod vagyok, megbízhatsz bennem.” Minden gyengédsége, minden érzése, egész barátsága ott van a nyers és csunya szóban. És érzései: erősek és szépek, mint ő maga: megbízhatók és jóemberiek.

Hogy az ember a szépet kifejezze, nem kell mindig szép kifejezést használni.

Mindig egész pontosan azt mondani, amit az ember épen akar, nem nagyon finom dolog. Két barát veszekedik. Kölcsönösen huzzák egymást és dühösek lesznek. Már most hogy kell őket szétválasztani? Az ember nem mondhatja: „Legyetek jók ás béküljetek ki!” Ennél sokkal jobb így kiáltani: „Lesrófolni a lámpát, ki a bicskával! Lássuk a vért!”

Ez azt jelenti: „Ugyan gyerekek, ne izguljatok, vacak semmiségért ilyen komédiát csinálni, inkább béküljetek ki!” És ime: a két veszekedő csakugyan kibékül. Nem könnyü dolog ezt mind tudni. Nem könnyü: tudni, mikor hallgasson az ember és mikor beszéljen ujra és hogy mit kell mondani minden egyes esetben. De Vili tudja. Hallgat és beszél és pontosan azt mondja, amit ép meg kell mondani.

*

Hogy lesz két ember egymás barátja?

Ha kölcsönösen szükségük van egymásra. Szerencsétlenségben, egy-kettőre egymásra találnak. Én vak voltam. És Vili félvak. Csak egyik szemére sebesült meg.

Már mint gyerek próbáltam elképzelni: milyen is az, ha az ember vak? Az utcán hirtelen behunytam a szemem. És minden megváltozott. Az ember vigyázva tapogatózik. Az ember hirtelen nagyon egyedül van: az élet, az utca élete idegenül és hangosan rohan felénk és kacagva vágtat el mellettünk. Az ember mindig azt hiszi: most ütközöl valakibe... most... és valaki megint elrohan az ember mellett. Még egy lépés: az örvény, a vég. A járda széle, mely mint egy harapós kutya követ minket és aztán hirtelen felénk mar. Lehetetlen tovább menni. Az ember áll és nem mer mozdulni. Most mintha megint felénk tartana valaki. Nem birjuk ki tovább és kinyitjuk a szemünket.

De a vakság... az valami egészen más. Az ember nem nyithatja ki a szemét ha megijed. Igaz, hogy be sem kell azt csukni. Csukva van és csukva marad. Nincs hatalom, mely változtathatna ezen. Tehetetlenek vagyunk. Nincs többé akaratunk. Remény nem nyugtalanít. Mindent elfogadunk, ahogy épen jön. Nyugodtak vagyunk és biztosak. Mi nem gondolunk sohasem arra: „Most, nyisd ki a szemedet!” Mi egész egyszerüen nem tudjuk kinyitni. Ezt biztosan tudjuk. Nem lehet: tehát... nyugodtak vagyunk. Azelőtt nem voltunk nyugodtak. De közben azok lettünk.

Mindig lassan kell járnunk, az ember szelid lesz. Elővigyázatosnak kell lennünk: az ember türelmes lesz. Várnunk kell és figyelnünk: ezzel időt nyerünk. Nem sietünk: nem késünk le semmiről. Van időnk és ez az idő a mienk és a körülöttünk fekvő világé. A világ kisebb lett, mégis jobban ismerjük mint azelőtt. Több az időnk, jobban törödhetünk vele. A világ összezsugorodott körülöttünk, de minél kisebb, annál jobban szeretjük. Csak azt szeretjük, ami mint mi: nem hangos, nem rohan, ami szelid és türelmes, ami velünk ami miattunk létezik. Mi bátran szerethetünk, mert van időnk és... szeretünk is szeretni.

Vakság: ez az állapot sem egyforma mindenkinél. Volt a kórházban egy pajtásom, aki sirt ha a nap sütött. Egy másik az ajtó elé ült. Arcát és kezeit a világosság felé nyujtotta: „Süt a nap”.

Látni: az szép dolog. De még szebb talán: érezni. Senki, hacsak nem vak, nem tudja, mi az ha az embernek kezei vannak és ha ezek a kezek tapogatóznak, érezhetnek. Valamit megfogni... az sok, nagyon sok. Amit megérinthetünk: az nagyon közel van hozzánk. És amit nagyon magunk mellett tudunk: azt szeretni is akarjuk. Milyen szép, hogy közel van hozzánk. Egészen a mienk. A mi világunk kicsi. De egészen a mienk.

És aztán: ott van minden amit hallani lehet. Éjszaka jobban hallani mindent és minden hangnak megvan a maga jelentősége. Köröttünk örök éjszaka áll. Jó fülünk van. És minden hangnak más és más jelentősége van előttünk.

Aztán még ott vannak az emlékek. Emlék: minden amit láttunk, amikor még látni tudtunk. Minden, ami ma örök és édes kín. Mint a szerelmesre való emlékezés. Édes. Csak az elválás avatja fájdalommá. Nincs többé... de így volt szép. Minden, amire emlékezni tudunk, amikor nem látjuk többé... szép.

Emlékszem az arcokra, akiket én szerettem és akik engem szerettek. Emlékszem Charlie arcára. Emlékszem anyám arcára, kis kezeimmel simogattam, amikor az ölében ültem. Ha mégegyszer kezeim közé foghatnám ezt a mindenekfelett jó arcot, ezt a szájat, ezeket a szemeket és ezt a lágy, hüvös anyai bőrt. A világ szépségeire emlékszem és mindenre, amit ebből a szépségből láttam. A zürichi tóra emlékszem, az északi tengerre, a pillanatra, amikor először pillantottam meg Párist, a napfelkeltékre és az esti pirra, a napra magára, a holdra, a csillagokra. Pawlowa egyik táncára emlékszem. Emlékszem a „Hattyu halálára”. Emlékszem, amikor először és arra is amikor utoljára láttam Charliet... és kitárom mindkét karomat.

Éjszaka van. Az ágyban ülök és kitárt karokkal futok az éjszakába.

Mindkét kezemmel nekiütődöm valaminek. Itt nincs végtelenség. A világ itt nagyon kicsi. De ez jó. Amit megérintek, az bizalmat ébreszt. Az egyik oldalon a fal. A másik oldalon egy ágy. Ez a környezetem. Ez a világom. Itt otthon vagyok. Itt kiismerem magam. A kezeim itt mindentudók, mindent ismernek, amit megérintenek és megfognak. Ez itt a fal. És ez: Vili ágya. Pajtásomé, aki mellettem fekszik. Azt mondta: „Én csak egyik szememre vagyok vak. Ha kimenőt kapunk, vezetni foglak titeket”.

Rögtön első nap igy szólt: „Ez nem jó kórház. A koszt nem rossz ugyan, de kevés. De megállj, én már felkelhetek és akkor ételhordásra fogok jelentkezni. Akkor magunknak mindig kiguberálok valamit.”

Persze ezt nem egyszerre és nem ilyen összefüggőn mondta. Sok idő kell amig ennyit kihoz az ember.

Legelőször annyi volt az egész, hogy egymás mellett feküdtünk. A tett mindig többet mond, mint a szó. És Vili segitett. Segithetett rajtam: tehát szeretett. Segitett: tehát szerettem. Látott: tehát mindkettőnk helyett látott. „Vajjon hány óra lehet?” Megnézte az órát: „Tizenkettő”.

És aztán egy nap már nem azt mondta: „Ha kimenőt kapunk, vezetni foglak titeket”, de egész egyszerüen és őszintén: „Ha kimenőt kapunk, Téged foglak vezetni”. Ez azt jelentette: „Te barátom vagy. Mást is vezethetnék. De én téged szeretlek”.

Ha az ember barátságot köt valakivel, akkor jó és szép: együtt lenni és egymás mellett feküdni. Eddig csak úgy véletlenül feküdtünk egymás mellett, mert a két ágy történetesen ép egymás mellett állt. Most azonban szép volt, hogy így egymás mellett feküdtünk. Eddig a szoba nem volt más, mint egy közönséges szoba egy idegen kórházban. Most: a szoba, amelyikben egymás mellett fekszünk.

Vili magyarázott: „Itt hat ágy áll. Innen a negyedikben egy berlini fekszik, a harmadikban egy bajor. Aztán két üres ágy és aztán jövők én”. És szünet mulva: „És aztán jösz te”. Azt is megmondta, hogy hol áll a kályha és ha kinyilt az ajtó, megmondta, hogy ki jött be.

Ismertem az ágyamat és a kis asztalkát, mely a kettőnk ágya között volt. Ismertem a takarót, mely az ágyamon feküdt és a vizes poharat, mely az asztalkán állott. Ismertem a falat az egyik oldalon és az ablakot az ágyam mögött. Ismertem mindent, amit köröttem a kezemmel érinthettem. Ami pedig azon tul még itt volt, azt Vili megmondta.

Az ágyamban feküdtem és arra gondoltam, vajjon hogy néz ki az, amit nem látok. Ha az ember soká gondol valamire, lassan egészen megismeri azt. Igy ismertem meg a szobámat.

Ha az ember a saját szobáját ismeri, az még nem sok. Az ember elsétálhat benne. És gondolataim körülsétáltak a szobát. De egy szoba kiesi. És a világ nagy.

Csak jönne valaki!

Senkisem jött.

Mindegyik szobának van egy ajtaja. Ha ez az ajtó kinyilik, minden megtörténhet. Az ajtó másik oldalán van a világ. Minden lehetőség csak onnan jöhet. De ha a mi ajtónk kinyilt, azon csak az ápolónő és az orvos jött be.

Nem történt semmi és nem jött senki. Egyedül maradtunk. Az ajtó zárva maradt. A mi kis világunkról a nagy világ teljesen megfeledkezett.

Akkor aztán egyszer Vili azt mondta: „Holnap vasárnap van. Holnap valószinüleg eljön az öcsém”.

(Befejezése a következő számban)

Fábry Zoltán forditása