„Az Európai Unió 2000 tavaszán, a portugál elnökség alatt elfogadott Lisszaboni Stratégiában még 2010-re fogalmazta meg az amerikai gazdaság utolérésének célját úgy, hogy az európai gazdaság a világ legversenyképesebb tudásalapú gazdaságává váljék.” Ez a megállapítás számunkra, akik most készülünk csatlakozni a közösséghez, igencsak lényeges, mivel a Lisszaboni Stratégia – majd a 2001-ben közzétett Lisszaboni Program – Románia gazdasági fejlődésének is irányt szab.

A Magyar Tudomány idei szeptemberi számában Török Ádám akadémikus, az MTA Mikrointegrációs és Regionális Fejlődéstani Kutatócsoportjának vezetője mérlegeli a lisszaboni folyamat tanulságait (A Lisszaboni Stratégia értelméről és tanulságairól 2006 tavaszán). A 2004-es felülvizsgálati kísérlet az ún. Tavaszi jelentésből kiindulva megállapítja: az EU nemhogy közelebb, de inkább távolabb került céljai megvalósításától. Kívánalomként fogalmazhatta meg például a munkaerőpiacok liberalizálását vagy a kutatásfejlesztés fellendítését, jóllehet magának az integrációs szervezetnek csekély hatása van a nemzeti szakpolitikákra. „Bírálat inkább az uniós döntéshozatali rendszert illetheti – figyelmeztet összegzésében a szerző –, amely bátran kidolgoz elképzeléseket úgy, hogy közben nem rendeli hozzájuk a végrehajtás megfelelő közösségi eszközeit, s így a végső felelősséget is sikeresen el tudja hárítani magától.” Az akadémikus úgy látja: a Lisszaboni Stratégia célkitűzései és a teljesítmény közötti különbség növekedése az egyes tagállamok laza és következetlen gazdaságpolitikája, illetve az unió teljesítményfokozó kényszermechanizmusainak hiányosságai miatt lépett fel.

A tanulmány kiemelten szól a társadalmi-gazdasági modellek európai versenyéről. „Társadalmi és gazdasági értelemben is sikeresnek az úgynevezett skandináv modell látszik, amely (a »flexicurity« jelszavával) jól egyesíti a munkaerőpiac rugalmasságát az erős társadalmi szolidaritással és a környezeti fenntarthatósággal. Az angolszász modellben a gazdasági hatékonyság követelménye jól teljesül, a társadalom viszont csak gyengébb védőhálót feszít a vesztesek alá. A kontinentálisnak nevezhető modell német vagy francia változatában egyaránt súlyos gond, hogy a merev munkaerőpiac, a rossz hatékonyságú szociális rendszer, illetve több más költségvetési terület az egyébként világméretekben is sikeres vállalatok növekedési erőforrásait szívja el, s így vagy versenyképességüket csorbítja, vagy külföldre kényszeríti őket.  A dél-európainak hívott modell (nem mindegyik dél-európai országban, viszont egyes más európai régiókban igen!) szinte a skandináv típus ellentéte. Aránylag gyenge gazdasági teljesítmény mellett ugyanis a költségvetési szféra is rosszul szervezett, így a társadalmi és a jóléti szolgáltatások csak kevesebbet tudnak nyújtani, mint amennyibe kerülnek. A közép- vagy kelet-európai modell még alaposabb feltárásra vár, de annyi valószínű, hogy épp a skandináv modell fontos elemei hiányoznak belőle.”

Az ennyire eltérő gazdasági modellek és a fejlettség különböző szintjein álló országokban igencsak nehéz egy egységes stratégia végrehajtása, hiszen az unió tulajdonképpen csak irányelveket szabhat meg, parancsolgatni ilyen értelemben nemigen tud, hacsak nem akarunk újra egy felülről irányított (szovjet típusú) gazdaságot működtetni. Másrészt gondot jelent az is, hogy nehézkes az EU jogalkotási és -alkalmazási mechanizmusa, nem sikerült elfogadtatni például az egységes uniós alkotmányt. „Nemcsak arról van szó, hogy a tagállamok kormányai rendszerint sokkal több olyan jogkört szeretnének megtartani, amennyi szuverenitási igényeik és belső politikai támogatásuk szempontjából teljesen érthető volna (bár a felzárkózási folyamatot jócskán lassíthatja), hanem arról is, hogy az egyes tagállamok más-más arányban adnak át jogalkotási és döntési kompetenciákat az uniós vezetésnek.”

A Lisszaboni Stratégia enyhén szólva is felemás megvalósítása még sok munkát ró az uniós jogalkotókra, gazdasági szakemberekre és az unió polgáraira egyaránt. (Magyar Tudomány, 2006. 9.)