Az immár másfél évtizedes romániai társadalmi átmenet felemás volta meglehetősen mély nyomokat hagyott a közbeszédben, a szakmai diskurzusokban is, legalábbis ami a felemásságot, az ellentmondásosságot illeti. Jóval gyakrabban fordul elő például a „nem változott semmi” vagy a  „minden teljesen megváltozott” típusú sommás kijelentés, mint a változások egyik vagy másik összetevőjének pontos megjelölése. Szívesebben és könnyebben beszélünk a végletekről, mint az átmenet éppen aktuális arculatairól, jobban esik a hangzatos következményeket emlegetni, mint az esetenként igencsak „szürke” tényeket. Így van ez a társadalmi tagolódás, 1989 utáni rétegződés jelenségkörével is.

A székelyföldi térség társadalmi helyzetére, tagolódási folyamataira utaló közéleti és szakmai értelmezések ugyancsak ellentmondásosak.  Sokan érvelnek az „egység” valamilyen mutatója mellett, legyenek azok történelmi, fejlesztéspolitikai, ideológiai/politikai érvek. Mások ennek ellenkezőjét, a különbségek növekedését hangsúlyozzák, utalva a városok megugrására és a falvak lemaradására vagy az egyes kisebb térségek eltérő fejlődésére.

Az éppen soros politikai diskurzusok és kampányok, az ezekhez óhatatlanul kapcsolódó, etnikai felhangokkal terhelt viták kétségkívül erősítik a térség egységes voltára vonatkozó vélekedéseket. Ugyanakkor a tagolódás néhány területen vitathatatlan. Ilyennek tekinthető a települések fejlődésében megmutatkozó, most már visszafordíthatatlannak látszó különbség (fejlődő városok, stagnáló kisebb városok, fejlődő községközpontok és nagyobb falvak, bizonytalan sorsú közepes falvak, teljesen perifériára szorult kisfalvak). Jelentős folyamat a székelyföldi térségen belüli, tájegységek szerint szerveződő regionális identitások előretörése is. Nem vonatkoztathatunk el ma már az egyre markánsabb világnézeti/ideológiai tagolódástól sem.

A társadalmi rétegződés szempontjából az alapvető kérdés azonban – véleményem szerint – az, hogy az elmúlt másfél évtizedben mi történt a családokban.  Miként alakult át vagy nem alakult át a tulajdonszerkezet–foglalkozásstruktú-ra–mentalitás hármasság azon domináns modellje, amely a térség társadalmát egészen 1989-ig perdöntően meghatározta? Mennyire, kik körében bizonyult sikeresnek vagy eredménytelennek az a széles körű életvitelbeli restaurációs folyamat, amely – az 1990-es évek elején – a kollektivizálás előtti családmodell érvényesítésére/aktualizálására törekedett?

Az alábbi áttekintésben arra teszek kísérletet, hogy a földtulajdon és a gazdálkodás témakörében bemutassam a térségi társadalmi rétegződési folyamatok néhány következményét. A földtulajdonlás és a gazdálkodás  helyzetének elemzése azért tűnik hasznos megközelítésnek, mert ez jelenítette meg érzékelhetően azt a komplex életvitelbeli restaurációs kísérletet, amely a térségben 1989 után beindult, s amely az értékek és normák világától a hétköznapi időbeosztásig, a társadalmi kapcsolathálók alakításától a fogyasztási gyakorlatig a családi életvezetés szinte minden elemét megpróbálta hatásköre alá vonni. Ezt az életvitelbeli komplex restaurációs kísérletet – amennyiben a címkézést tartjuk fontosnak – ma már könnyen lehetne a modernizáció valamiféle „belső” elhalasztási kísérletének, a versenyképességre való felkészülés időbeli kitolásának nevezni. Társadalomtörténeti elemzés tárgya lehet, hogy mi mozgatta ezt a kísérletet. Számunkra ma a kérdés az, hogy ennek a komplex restaurációs kísérletnek a sikere vagy sikertelensége – másfél évtized múltán – milyen családi háztartásokat „eredményezett”, milyen mértékben tagolta a térség társadalmát. A földtulajdon és földhasználat elemzése nyilván csak egyik lehetséges szelete egy ilyen elemzésnek.1

1. A földtulajdonnal és családi gazdálkodási gyakorlattal kapcsolatban a mai közkeletű vélemények és magatartások két csoportba sorolhatók. Az első csoportba azok a vélekedések és magatartások tartoznak, amelyek szerint az egyéni/családi földtulajdon fontos értéket képvisel, a gazdálkodáshoz ragaszkodni kell, és nagy kár, hogy a fiatalok közül egyre többen elfordulnak a földműveléstől. Nem kevés szakember is támogatja ezt a véleményt, azt hangsúlyozva, hogy a földterületek koncentrációjával, farmgazdaságok kialakításával és modern technológiák bevezetésével, illetve tagosítási folyamatok beindításával a székelyföldi térség földterületeinek, a gazdálkodásnak ismét megbecsülést lehet szerezni. A másik csoportba tartozó vélemények és magatartások szerint a térségi gazdálkodási gyakorlat nem versenyképes, a ma még mezőgazdálkodással foglalkozók döntő részének foglalkozást kell váltania. 

Viszonylag könnyű belátni, hogy a két tábor vitáját nem lehet rövid távon eldönteni. Már csak azért sem, mert mindkét vélemény és magatartás mögött érvek és tapasztalatok sora húzódik meg. A székelyföldi térség 1960-as és 1970-es évekbeli modernizációja (gyors ütemű iparosítás, foglalkozási szerkezetváltás, nagy léptékű térségen belüli városba költözés, életformaváltás stb.) az 1980-as években drasztikus hirtelenséggel megtört. A munkahelyek telítődtek, a jövedelmek reálértéke csökkent, megjelent a rejtett infláció és a rejtett munkanélküliség, az üzletekből gyakorlatilag eltűnt az élelem és egész sor fogyasztási cikk. Ebben a helyzetben a falusi háttér, a birtokolt vagy bérelt kisebb-nagyobb földterület, az önellátást legalább részben biztosító egyéni gazdálkodás nagyon hangsúlyosan fölértékelődött. Nem véletlen, hogy az 1989-es változás után, a „hiány évtizedének” kellemetlen tapasztalatai után az egyéni-családi földtulajdon visszaállítása iránti igény elemi erővel jelentkezett. Mindenki akkora területet kívánt visszaszerezni, amekkorát az 1962-es téeszesítés során elvettek tőle, és lehetőleg ugyanazon a helyen, ugyanannyi darabban, ahogyan egykor elvették. Ezt a nagyon gyors és erőteljes rehabilitációs törekvést egyfelől a jogérvényesítés mozgatta, másfelől pedig az a meggyőződés, hogy a saját földtulajdon – bármilyen kicsi és fölaprózott is – nem csupán értéket képvisel, hanem biztosítani tudja a család önfenntartó gazdálkodásához az alapot. Pontosan kell látnunk azt, hogy 1990 elején, a téeszek szétbontásakor ebben a térségben a társadalmi szereplők elsősorban nem a földet vették vissza, hanem az önálló és önellátó családi gazdálkodáshoz való jogot, illetve az ehhez szükséges – és ekkor még elégségesnek vélt – gazdasági feltételeket. Ez a törekvés ebben a többségében rurális térségben alapvető társadalmi magatartásforma volt, és jelentős mértékben ma is az. Nem csupán tulajdonváltás történt, nem csupán egy erőteljes mentális-érzelmi elégtételszerzési folyamat játszódott le, hanem egy sajátos családi háztartás-működtetési modell visszaállítása is! Ha ezt nem látjuk át, akkor nem érthetjük azokat a véleményeket és magatartásokat, amelyek a mai falu világában a szétaprózott birtokszerkezethez és bizonyíthatóan nem gazdaságos fenntartásához kapcsolódnak. Ezek a vélemények a modern és költség-hatékony mezőgazdasági termelési gyakorlat szemszögéből nézve nyilvánvalóan anakronisztikusak, azonban ennek ellenére meghatározó társadalmi tények. Mint ahogy társadalmi tényként kell kezelnünk azokat a véleményeket és magatartásokat is, amelyek az önfenntartó és költséges családi gazdálkodás ellenében működnek.

2. A kutatási eredmények azt mutatják, hogy a térségben a családok majdnem kétharmada (58,9 százalék) rendelkezik földterülettel.2 Ez az arány azonban településtípusonként nagyon változó. A térség városaiban, illetve a városokhoz tartozó alapvetően rurális településeken a földtulajdonnal rendelkezők aránya ennél lényegesen kisebb. A községközpontokban, illetve a nem községközpontként működő falvakban ez az arány már jóval nagyobb (70 százalék feletti, illetve eléri a 80 százalékot). Lényeges eltérések mutathatók ki az életkor szerinti megoszlás szintjén is. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a lakosság körében a „földbirtokosok” aránya az életkorral párhuzamosan növekszik, ugyanakkor az iskolázottság fokának növekedésével a „földbirtokosok” aránya csökken. Azt is megfigyelhetjük, hogy a földtulajdonnal rendelkezők között jóval nagyobb arányban vannak nyugdíjasok, alkalmi munkából élők és munkanélküliek, mint amilyen ezeknek a csoportoknak az aránya a teljes mintán belül.

Mindebből látható, hogy a székelyföldi térségben a földtulajdonnal rendelkezők csoportjának nagy részét olyan népesség alkotja, amelyre kevésbé jellemző a versenyképességre való törekvés, a szakmaváltás, az új technológiák megtanulása. Ugyanakkor az is látszik, hogy a földtulajdonnal rendelkezők csoportjának nagyobb része a tradicionálisabb életvezetés és gazdálkodási gyakorlat híve, igyekszik kitartani a jelenlegi idő- és munkaigényes, önfenntartásra törekvő gazdálkodási gyakorlat mellett, kevésbé támogatja a birtokszerkezet racionalizálására vagy a termelési technológiák megújítására irányuló törekvéseket.

A helyzetképet pontosítja az, ha közelebbről is megnézzük a birtokszerkezetet. A korábban már jelzett tulajdonlási arány értelemszerűen kicsi és fölaprózott területekkel párosul. A székelyföldi térségben azt látjuk, hogy az egyes családok tulajdonában lévő szántóterületek majdnem 55 százaléka 1 hektár alatti. További 37,4 százalék esetében a szántóterület nagysága 1 és 3 hektár között van. Ez összesítve azt jelenti, hogy a székelyföldi szántóföld tulajdonosok több mint 90 százaléka komolyabb földbirtok-koncentrációs folyamatok nélkül versenyképes gazdálkodást nem nagyon folytathat. Különösen igaznak látszik ez a kijelentés akkor, ha azt látjuk, hogy a családonként birtokolt szántóterületeknek csak 30 százaléka áll egy tagból. De a legfeljebb három tagból álló szántóterületek aránya is alig több mint 60 százalék, e fölött pedig a fölaprózottság már a gépi megművelés kizárását jelenti. A fölaprózottság várható tartósságára utal az, hogy a kutatási adatok szerint az adásvétel, a bérbeadás-bérbevétel jelensége a térségben alig néhány százalék. Ebből következően a térségre az jellemző, hogy igen magas fokú egyezés van a földtulajdonnal rendelkezők és a gazdálkodók között. A gazdálkodási gyakorlat éppolyan „szétaprózott”, mint a földtulajdon, s ez gyakorlatilag azt eredményezi, hogy egyes gazdálkodó háztartások mezőgazdasági gépekkel valló ellátottsága nagyon szerény, miközben mindenki szinte mindent termel. A gazdálkodók mintegy 90 százaléka termel saját használatra, de akik mezőgazdasági termékeket adnak el, azok csak úgymond a „fölösleget” értékesítik, s azt jobbára alkalomszerűen.

Az elmondottakból szükségszerűen következik az, hogy a mezőgazdasági termelés a gazdálkodással foglalkozó családok döntő többsége számára inkább pénzt visz, mintsem pénzt hoz. A gazdálkodás elsődleges szerepe az, hogy a termékek és termények révén hozzájáruljon a család élelmiszerszükségletének biztosításához, s ily módon megkímélje a családot a rendszeres és jelentősebb mértékű pénzkiadások egy részétől. Ez a pénzkiváltó gazdálkodási gyakorlat ma a székelyföldi térség családi háztartásainak működésében a leginkább meghatározó összetevő.  Meglehetősen „szürke” gazdasági tevékenység, hiszen minimális pénzforgalommal jár, adó- és illetékvonzatai nincsenek, ez a tevékenység regisztrált munkaidőként nem jelenik meg, mint ahogy a megtermelt élelem és jövedelem sem kerül bele semmiféle termék- vagy bevételi statisztikába. Ez azért is így van, mert a helyi közösségeken belül – ahol csak lehet – a termeléshez szükséges munkavégzési és géphasználati szolgáltatásokat lehetőleg a pénzforgalmat nélkülöző munkacsere révén bonyolítják le. A kérdezettek bevallása szerint még az így bonyolított gazdálkodásnak is csak korlátozott a család megélhetésében betöltött szerepe. Az 1 hektár alatt gazdálkodók körében is csupán alig 13 százalék jelezte azt, hogy ennek a tevékenységnek nagyobb szerep jut a család megélhetésének biztosításban. (Mint láttuk fentebb, a gazdálkodással foglalkozók több mint fele 1 hektárnyi vagy kisebb területen termel.) A gazdálkodás szerepe a család életvitelében még az 5 hektárral rendelkezők körében is inkább kis vagy közepes szereppel bír, ebben a tulajdonosi körben a megkérdezettek 30 százaléka tulajdonít jelentős szerepet a mezőgazdasági termelésnek. Az 5 hektár feletti területen gazdálkodóknak már több mint 50 százaléka látja úgy, hogy a mezőgazdasági termelés a család megélhetésében nagy szerepet játszik.

3. Mielőtt elmarasztaló ítéletet mondanánk a földtulajdonnal rendelkezők meghatározó nagyságú csoportja felett, vessünk számot azzal is, hogy ez a társadalmi réteg a mai székelyföldi helyi közösségekben meghatározó véleménnyel és befolyással bír. Nem csupán azzal, hogy az esetek többségében még tényleges (jogi értelemben vett) birtokos. Hanem abban az értelemben is, hogy a székelyföldi falvak többségében a még mindig működő közösségi normák és értékek társadalmi súlyát és szerepét többnyire ez a társadalmi csoport határozza meg. A kutatási adatok szerint elsietettnek tűnik az a sokszor hangoztatott (esetenként cinikus) vélekedés, hogy meg kell várni ennek a véleményformáló és tulajdonosi csoportnak a kiöregedését, mert az utánuk következő fiatal generáció más szemléletet fog majd érvényesíteni. Ma azt tapasztalhatjuk, hogy a piacgazdasági szempontból versenyképtelennek nevezett, földtulajdonnal rendelkező társadalmi csoport jelentős támogatást kap a közép- és fiatal korosztály egy részétől. Másképpen fogalmazva: a tradicionálisnak nevezett, önfenntartásra törekvő, egyéni munkára alapozó családi gazdálkodási gyakorlat nagyobb mértékben termelődik újra, mint ahogyan azt sokan feltételezik.

A megkérdezettek több mint fele (51,9 százalék) – bevallása szerint – azért foglalkozik gazdálkodással, mert rá van kényszerítve. További 36 százalék azt hangsúlyozza, hogy követni kell a hagyományt, illetve szégyen lenne a falu szemében az, ha nem művelné meg a földet. Alig haladja meg a tíz százalékot azok aránya, akik szerint megéri a földdel foglalkozni. Mindezek mellett a földtulajdonnal rendelkezők 73,2 százaléka (!) azon a véleményen van, hogy a földhasználat a maga számára a jelenlegi formájában megfelelő. A fennmaradó egynegyednyi válaszolóból 17,4 százalék tovább bővítené a rendelkezésére álló területet, a többiek – fele-fele arányban – bérbe adnák vagy eladnák. A jelenlegi földbirtokszerkezet és gazdálkodási gyakorlat fenntartására irányuló szándék tehát – minden felsorolt negatívum ellenére – jóval szélesebb társadalmi támogatottsággal bír, mint ahogyan azt gondolnánk. Ez a változatlanságra való törekvés már csak azért is elgondolkodtató, mert ez az életforma a megkérdezettek háromnegyedénél „éppen csak megélünk” vagy „megélünk, de nem tudunk megtakarítani” jellegű életvitelt eredményez, és a megkérdezettek ugyanilyen arányban az „átlagosak”, illetve a „szegények” közé sorolják be magukat az adott településen.

4. Az elemzések az úgynevezett „átlagos” helyzetű családok meghatározóan magas arányát jelzik.  Láttuk, hogy a földtulajdonosok közel 80 százaléka gondolja úgy, hogy a jelenlegi birtokszerkezet és földhasználati gyakorlat elfogadható, ezen nem kell érdemben változtatni. A megkérdezett családok több mint 80 százaléka van azon a véleményen, hogy a helyi, térségi közösségen belül a saját helyzete anyagi szempontból átlagosnak tekinthető. Ugyanilyen arányban mondták azt, hogy a jelenlegi szakmai tudásukkal és iskolai képzettséggel a munkaerőpiaci helyzetüket kedvezőtlennek vagy bizonytalannak látják. Jó néhány olyan témakör van még, amelynek említésekor szintén egy 80–85 százalékos többség és 15, legfeljebb 20 százalékos kisebbség körvonalazódik. Nem állíthatjuk, hogy mindig ugyanazon családok, személyek sorolódnak egyik, illetve a másik csoportba. Azt viszont igen, hogy több témakörben körvonalazódik egy mobilisabb, kezdeményezőbb, aktívabb 15, legfeljebb 20 százalékos kisebb csoport, és egy jóval nagyobb, a lakosság több mint négyötödét képviselő „tradicionálisabb” csoport. Ez az úgynevezett tradicionálisabb csoport a nem községközpont-falvakban jelenik meg a legnagyobb arányban (eléri vagy meghaladja a 90 százalékot), ugyanakkor jelenléte a községközpontokban nagyobb, mint városi környezetben.  Ez a csoport nem a változás, nem a kezdeményezések támogatója. A lokális, mikroregionális társadalomkutatás igen fontos feladata lenne az, hogy ennek az „átlagos” csoportnak az összetételét, működési módját alaposan kiismerje, s információkat szerezzen arról, hogy ennek a csoportnak az összetétele hogyan, milyen irányban változik.

Elemzésünk eredményei szerint a székelyföldi térségben a társadalmi rétegződés igen lassú ütemben zajlik. Közismert, hogy az 1989 előtti társadalmi berendezkedés számos eszközzel próbálta megközelítőleg azonos szinten tartani a családok életvitelét. Ezek a külső korlátok 1989 után szinte egyik napról a másikra eltűntek, nem állnak adminisztratív korlátok a foglalkozásváltás, a lakhelyváltás, a fogyasztás, az egyéni kezdeményezés, a vagyonfelhalmozás stb. útjában. Az „átlagos” háztartások kiemelten nagy aránya azt jelzi, hogy a térség lakossága csak visszafogott mértékben tudott/akart élni ezekkel a lehetőségekkel. Az bizonyosnak látszik, hogy mindennek többféle oka van, s ezek körében a mentális/kulturális tényezők nagy szerepet kapnak. Az „átlagostól” eltérő 15–20 százaléknyi réteg (ez nagyobb falvakban nem éri el a 10 százalékot, kis településeken pedig legfeljebb 2 százalék) sokféle kísérletezést, sokféle életviteli modellt jelenthet, ez a csoport ma még egységesen nem írható le. Elszegényedő, leszakadó családokat nyilván lehet a térségben találni, de leszakadó réteget – a térségi értelmezés szerint – nem. Egy-egy településen a lakosság néhány százaléka sorolja magát a „szegényebbek” közé, s ettől nem tér el lényegesen a helyi közösségi tudás sem.

 Mindez arra utal, hogy ebben a térségben a tényleges társadalmi tagolódás még ezután következhet be. Tekintettel a családok közti „egyformaság” még mindig fontos „hagyományára” és szabályozó erejére, a társadalmi tagolódás folyamata – amennyiben bekövetkezik – sokféle társadalmi feszültséget termelhet. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a térségi társadalomkutatás és fejlesztéspolitika egyik kulcsfontosságú kérdése a társadalmi tagolódási folyamatok rendszeres nyomon követése és a következmények – lehetőségek szerinti – szakmai kezelése.

JEGYZETEK

1. Az elemzés részletesebb változata a Régió – vidék – fejlesztés című gyűjteményes kötetben jelent meg Vidékfejlesztés és társadalomismeret a székelyföldi térségben címmel (szerk. Csák László, Regionális Képzési Központ–Státus Kiadó, Csíkszereda, 2006. 91–104).

2. Az adatok a KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja által 2004-ben készített térségi háztartásvizsgálat székelyföldi mintájából valók. Az erdélyi magyar háztartásokra irányuló kutatás az MTA Politikai Tudományok Intézetével közösen készült, támogató az Új Kézfogás Közalapítvány volt.