Filep Tamás Gusztáv: Utolsó kiselőadásodban, amelyet magam is hallottam, ironikusan ugyan, de megkülönböztetted az erdélyi írókat a partiumiaktól. Erdélyi íróemberekről beszéltél, s „kiszóltál” a szövegből, hogy objektív bíráló lehetsz, hiszen te – partiumi lévén – nem tartozol közéjük. Dsida-tanulmányaidból, Dsida-monográfiádból is érzem, hogy Dsida és közted van egy – a könyvet megelőző – kapocs:  a közös régió, a város. S ennek az értékelésben is jut szerep; e könyvben részben más értékrend tárul fel, mint az elfogadott, általad a Helikonhoz visszavezetett erdélyi irodalomképből. Valóságos-e ez a különbség, s a személyes sorsodban hogyan tükröződik?

Láng Gusztáv: Nehéz erre válaszolni, mert azok az értékek, amelyeket „szülőföld” címszó alatt szokás összefoglalni, nem objektív, nem „mindenki számára való” értékek. Mikszáth írja valahol, hogy neki „tótul beszélni olyan, mintha papucsban járna a nyelve”. Valahogy így vagyok én a szamosháti nyelvjárással; idegenek számára bizonyára sok nevetséges – vagy legalábbis mosolyogtató – hangzás- és szójárásbeli furcsaságot tartalmaz, engem azonban mindig elfog az otthonosság-érzés, amikor hallom. De vonatkozik ez tájra, ételekre, emberekre. Melyek (vagy akik) mind gyerekkori emlékeket hordoznak, nosztalgiát ébresztenek. S így van ez a táj irodalmi hagyományaival is. Természetesen „partiumi irodalom” nincs. De ha a régió múltjába pillantunk, olyan nevek ötlenek fel, mint Károlyi Gáspár, Erdősi Sylvester János, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Kaffka Margit – csupa olyan név, amelyek az összmagyar kánon csúcsán helyezkednek el. S ez a hagyomány egy Nyugat felé nyitott, erősen protestáns műveltségbeli identitást tükröz. Talán – túlozva és egyszerűsítve – azt mondhatom, hogy a partiumi ember tudatában van saját „regionalizmusának”, ezért sohasem tekinti identitását nemzettudatával egyenrangúnak. Ami a sok tekintetben más hagyományú és értéktudatú erdélyiről nem mindig mondható el.  

Boka László: S milyen volt e más hagyományú, sok esetben különböző értéktudatú „belső erdélyi világgal” való találkozás? Egyáltalán az indulás? Úgy tudom, ennek személyes vonatkozásairól egyetlen írás, interjú sem beszél.

L. G.: Ott kezdődik a szellemi élettörténetem, amikor 1953-ban, egészen pontosan tizenhét éves és három hónapos koromban beiratkoztam a Bolyai Tudományegyetem magyar szakára. Minden szempontból az elsők és az utolsók közé is tartozom: a miénk volt az első olyan évfolyam, amelyik öt évet végzett (addig ugyanis négyéves volt az egyetemi képzés; számos szakon továbbra is az maradt), és egyben az utolsó évfolyam, amelyik még a Bolyain végzett. Kántor Lajos barátom ugyan köti az ebet a karóhoz, hogy neki is bolyaista diplomája van, de ez teljesen mindegy: 1959-ben, amikor ő államvizsgázott, már egyesítve volt (februártól) a két egyetem. Az utolsó bolyaista évfolyam, amelyik még az önálló egyetemen végzett, a mienk volt – mi még ‘58-ban államvizsgáztunk. Amikor magyar szakra felvételiztem, meredek pályakorrekciót hajtottam végre. Nyolcéves koromtól mindig orvos akartam lenni, nem utolsósorban azért – gondolom így utólag –, mert anyám ezt szerette volna. És az anyák általában szuggerálják fiaik pályaválasztását. Egy nagyon érdekes lélektani értekezésben olvastam, hogy a szülők, elsősorban az anyák életre szóló forgatókönyvet írnak utódaiknak; én ezt azóta is figyelem, s úgy látom, jeles íróink (ezt nem azért mondom, mintha magamat is közéjük számítanám) általában e forgatókönyv keresztülhúzásával lesznek azzá, amivé lesznek. Így például Babits is, aki nem jogász lett, mint ahogyan az apja is szerette volna – s amely óhajt anyja őrizte sokáig, az apa már halott lévén régóta –, hanem szakított a joggal, és átiratkozott a bölcsészkarra. Hasonló fordulatot Ady Endrén át nagyon sok mindenki pályáján ki lehetne még mutatni. Én orvos akartam lenni, hajlamaim szerint sebészorvos…

F. T. G.: Talán nem túlzás közbevetőleg megkérdezni: mennyiben köszöntek vissza e hajlamok a kritikákban?

L. G.: Ezzel kapcsolatban is van olvasmányélményem. Mátrai László egyik fiatalkori tanulmányában olvastam – tanítók, tanárok számára írta, a tanulók pályaválasztásának irányításával kapcsolatban –, hogy a megfelelő foglalkozás segíti az öröklött ösztön-késztetések szublimációját. Akiben, mondjuk – hozza a példát is –, vannak enyhe szadista hajlamok, kiélheti őket szorgos és tisztességes mészárosként, de ha intellektuális képességei ezt megengedik, lehet jó sebész vagy kritikus is. A két, egymástól távolinak tűnő foglalkozás között tehát van (vagy lehet) lélektani kapcsolat. Természetesen én erről az összefüggésről nem tudtam; ifjoncként inkább költő szerettem volna lenni, de nagyon hamar beláttam, hogy ehhez kevés a tehetségem. Kedvem és tehetségem volt azonban az értelmezéshez, az ítészi pálya tehát valósággal kínálkozott számomra. Visszatérve a „kritikus szadizmusára”, ezt magamban nemigen tapasztaltam (vagy szabályt erősítő kivétel vagyok, vagy tökéletesen sikerült a szublimáció); mindig vigyáztam arra, hogy személyében senkit se sértsek. Mindig művekről írtam szigorúan, sohasem szerzőkről. S ahogy öregszem, egyre nehezebben tudok bárkinek is fájdalmat okozni. Vagyis annak örülök, ha dicsérhetek.     

De hogy visszatérjek az indulásra; a második döntés, miszerint magyartanár leszek, az érettségi idején született meg. Ennek az előzménye és a családom által is elfogadott racionális alapja az volt, hogy betegség miatt tizenhárom éves koromban vesztettem egy tanévet, amit aztán úgy hoztam be, hogy ’53 nyarán magánérettségit tettem. (Erre azoknak volt lehetőségük, akik nyolcason felüli középarányossal rendelkeztek, én pedig mindig jeles tanuló voltam.) Tizedikes voltam tehát, harmadik gimnazista, de nyáron megtanultam a negyedik év anyagát, és leérettségiztem. Csakhogy a szerves kémia, amely az orvosi felvételihez kellett volna, a negyedikes anyagban szerepelt, de nem volt érettségi tárgy, én tehát azt nem tudtam jól. A racionális érveken túl azonban valójában a hajlamaimat követtem – ötéves koromtól egyfolytában olvasok. Emlékszem egy életepizódra nyolcéves koromból: nagyanyámmal utaztunk, aki a reumáját akarta gyógyíttatni egy sósfürdőben, és elvitt bennünket, unokákat, és a menyét is, anyámat nyaralni; én útközben a kis bikszádi vicinálison az Egri csillagokat olvastam. Édesanyám már megunta, s mondta, hogy tegyem le a könyvet, s nézzek ki az ablakon, milyen gyönyörű a táj. Én kinéztem, nagyon szakszerűen, s azt mondtam, tényleg szép, de az Egri csillagok szebb. S olvastam tovább. A kezdetektől nagyon szerettem az irodalmat, jó is voltam belőle, tanítottam is már a gimnáziumban: tanárom, Rög József rám bízta Madáchot, Mikszáth novelláit, én tartottam belőlük órát – akkor dönthettem el, hogy irodalomtanár leszek. Ugyanakkor ez az „olvasásdüh” a jelenkori irodalom teljes nem-ismerésével párosult. (Az előtt, hogy felvételiztem az egyetemre, csak egy ízben olvastam az Utunkat, éppen azt a számot, amelyikben Daday Loránd Velő tojással című elbeszélése megjelent. Arról szólt, hogy a parasztok disznóölés után kötelességszerűen elviszik a földesúrnak a disznó agyát és néhány tojást. Ezek után én azt hittem, hogy az Utunk a falusi dolgozók néplapja… S többet nem foglalkoztam vele.) Amikor az első egyetemi órákra beállítottam Kolozsváron, s ott bemutatkozott egy hórihorgas, sovány fiatalember, mondván, hogy ő Páskándi Géza, gőzöm sem volt, hogy kicsoda-micsoda. Volt persze ott egy kis zömök fiú is, Bálint Tibor nevezetű, akiről úgyszintén semmit sem tudtam. Lehet, hogy a tájékozatlanságom bántotta Páskándi hiúságát, de ugyanakkor tetszett neki, hogy szatmári vagyok, s úgymond a szárnyai alá vett… Három évvel volt idősebb nálam, ő húszéves elmúlt akkor, én pedig tizenhét voltam. Együtt kószáltunk, söröztünk, beszélgettünk, Géza kérdezgetett, és kiderült, hogy mit nem olvastam abból, amit szerinte mindenképpen kellett volna. Én tényleg rengeteget tanultam Gézától; ő úgy törődött velem, földijével, mint egy idősebb testvér. Vele olvastam József Attilát, és nem a proletárköltőt – ’53-ban azért ez nagy szó volt! Géza azt mondta, hogy Levegőt!, meg Bűn, meg Kései sirató, ezeket olvassam el. Ő olvastatott velem Illyés Gyulát, a harmincas évekbeli versekből, azokat szerette, s persze Németh Lászlót... Gézának akkoriban egy öltönye volt és két inge – de több száz kötet könyve! Egyebek közt A minőség forradalma; ebből tanultam meg, hogy mi az esszé.

Egyszóval Géza komoly dolgokra vezetett rá, elsősorban arra, hogy bizony mindig vissza kell menni az eredeti szövegig! Mi ketten voltunk egyébként a legjobbak marxizmusból, a kollégák legnagyobb örömére, ugyanis ketten ki tudtunk tölteni – Géza különösen – egy-egy egész szemináriumi órát, merthogy nemcsak a népszerűsítő brosúrákat olvastuk: Géza szemináriumra jövet a hóna alá csapta a Tőkét meg az Antidühringet magát. Kiderült persze számomra, hogy Páskándi Géza és Bálint Tibor publikáló szerzők, s közben Géza összeismertetett az akkor negyedéves Szabó Gyulával, az akkor negyedéves Kányádi Sándorral, tehát „literátor” társaságba keveredtem. És mert Géza nem tűrte a lustaságot – a másét pláne nem –, s mi egy más nemzedék is voltunk, mármint Kányádiékhoz képest (bár Kányádi később indult, mint Páskándi, aki az Ifjúmunkásnál volt újságíró, és felfedezte Kányádit a faliújságon Udvarhelyen). Géza már akkor sem volt „népi” beállítottságú (mint mondjuk Szabó Gyula), s az én olvasmányvilágom is inkább volt „urbánus”… Minthogy mindenkinek kell valamilyen szerep, Géza bölcsen „kiosztotta” a feladatomat. Én okosakat mondtam a kézirataikról (gyakori együttléteink alkalmával megmutatták legfrissebb munkáikat, még közlés előtt), s kiderült, hogy jól tudom alkalmazni az egyetemen tanult irodalomelméletet konkrét szövegekre. Korábban nagyon jó voltam algebrából, tizennégy éves koromtól sakkoztam, ez sokat segített. Géza tehát néhány hónap alatt eldöntötte, hogy én leszek „a nemzedék irodalomkritikusa”. De akkor még nem írtam egy sort sem… Több mint egy évvel később összefutottunk Gézával az utcán. Akkor már nem volt évfolyamtársam, mert ő kiiratkozott a magyar szakról, de felvitt az Utunkhoz – Hornyák Jóska volt akkor a recenziórovat szerkesztője –, és rettenetesen letolta szegény Hornyákot, mondván, hogy „itt van ez a rendkívül tehetséges fiatal kritikus, akit ti nem foglalkoztattok”. Hornyák nem merte megkérdezni, hogy miket írtam addig, mert ezek után ő lett volna a tudatlan. (Egyébként annyira félénk volt és szemérmes, hogy egy karcolatában nem merte leírni egy nőről, hogy a combja, helyette azt írta: a felső lábszára…) Megkérdezte, miről akarok írni, én meg pont úgy meg voltam ijedve, mint ő; visszakérdeztem: miről lehetne? Végül aztán ideadta Gagyi László egyik frissen megjelent kis novellafüzetét, s arról írtam. Géza pedig, mint aki jól végezte dolgát, távozott…

B. L.: Tehát sikeres és jól időzítettnek mondható volt a nyitány?

L. G.: Igen. Géza jól gondolta, amit gondolt, hogy én most már elindultam a rögös pályán, és csináljam, ahogy tudom… Valamivel később Marosi Péter is felfedezett. Ő akkor még nem az Utunknál dolgozott, de bejárt a szerkesztőségbe, onnan ismertük egymást, s amikor én a kiadótól, ahol kollégák lettünk, átkerültem az egyetemre, már bizonyos rutinnal rendelkeztem. Tehát Géza „indított el a pályán”, ő gondoskodott arról, hogy én ugyanazt az irodalomeszményt, szellemiséget képviseljem, amit nemzedékünk. Amelyet, jóval később, az „erkölcsi ellenzék” nemzedékének neveztem. S amelynek ideálja a „hamisítatlan”, az „igazmondó” József Attila volt. Úgyhogy aztán az első komoly kritikámat Géza Piros madár (1957) című kötetéről akartam írni…

B. L.: Amelyet pár héttel a megjelenése után bezúztak!

L. G.: Igen, bezúzták. Ma már talán ironikusan azt mondhatnánk, komoly kritika volt ez a rendszer részéről… – ilyet én nem tudtam volna írni!

Mindenesetre ezt a kényszerű mulasztást később pótoltam: írtam a Holdbumerángról (1966), jóval azután, hogy Géza kijött a börtönből, s még később Az eb olykor emeli lábát (1970) című dráma- és dialóguskötetéről is. Akkor már gyakorló kritikusnak számítottam, és Marosi is nagyon kedvelt. (Ennek valószínűleg nem az én kritikusi tehetségemben, hanem a neveltetésünkben volt a magyarázata, mindkettőnk középpolgári múltjában.) Velem nagyon rendes volt élete végéig. Szerkesztői elve volt, hogy az Utunknak minden valamire való könyvről írnia kell. Nekem az volt a kiváltságom, hogy amikor az ismertetendő vagy bírálandó új könyvek listáját összeállította, elsőként választhattam három címet, amelyekről írni akarok. Amikor Géza könyve megjelent, természetesen kiválasztottam, hogy írok róla. Marosi hümmögött: „Tegnap járt itt Géza – mondta –, s arra kért, hogy csak K. Jakabbal és Lánggal ne írassak a könyvről, mert ők szigorúak.” (Géza akkor már készült áttelepülni Magyar-országra, és jó sajtóra volt szüksége. Ez hozzátartozik a mesterséghez, az önmenedzseléshez.) De Marosi azt mondta: „A te jogod természetesen korábbról származik, tehát ha akarod, lemondasz róla, ha akarod, megírod.” Ebben maradtunk. Lementem a Colába, és mondtam neki: „Na, kezem között vagy, koma!” Azt mondja: „Miért?” „Hát – mondom – mert írni fogok a kötetedről…” Nem mondta, hogy ne tegyem, nem is kérte ki magának, de várta, hogy mi lesz. És akkor írtam egy nagyon elismerő cikket. Egyébként Gézának ezt a kötetét – Az eb olykor emeli lábát –, és a Tű foka (1972) című verseskötetét, melyről ugyancsak írtam az Utunkban, korszaknyitónak tartom – nem abban az értelemben, ahogy Ady Új versekje korszaknyitó volt, de ha kezdődött akkoriban valami új a magyar irodalomban (és nemcsak az erdélyiben), abban jelentős része volt ennek a két könyvnek! A cikk megjelenése után találkoztunk a Colában, Géza köszönte a kritikát, mire én azt mondtam: „Géza, látod, én rólad mindig jó cikket írok.” Mire ő fölemelte az ujját, és nagyon szigorúan, helyreigazítólag azt mondta: „Az nem cikk, az esszé!”

B. L.: Ez már a hatvanas évek legvége, a hetvenes évek eleje. Mondjuk el talán Az eb olykor emeli lábát című kötetről, hogy az az első Pezsgő-díjas könyv is egyben! Szeretném amúgy, ha majd magáról a díjról is szót ejthetnénk, most azonban még megkérdezném: mi történt a hatvanas években? Az egyetemista éveket követően?

L. G.: Hogy folytassam a diákéveimet követő korszakkal, ötödéves hallgatóként a könyvkiadónál lettem szerkesztő. Amikor ezt az állást megígérték, előre a medve bőrére, ötödév elején, október 8-án megnősültem. Nagy Péterről jut eszembe egy anekdota, aki trónörökösként a hajóépítés mesterségével ismerkedett Hollandiában, s elszegődött munkásnak egy ilyen műhelybe. Magával vitte a feleségét is, és amikor megkapta az első heti bérét, vett belőle egy nagy hollandi sajtot, és hazavitte: „Látod, ha nem lennék cárevics, akkor is el tudnálak tartani.” Nem tudom, az ő felesége mit szólt hozzá, de én is büszke voltam magamra. Nem az a férfi ugyanis, aki deflorálni tud egy nőt – a férfi ott kezdődik, hogy egzisztenciát tud teremteni a családjának! Én akkor már tudtam, hogy ez meglesz. A feleségem évfolyamtársam volt, 18 éves sem voltam, amikor beleszerettem. Itt kezdődik a felnőttkorom. Ott vacakoltam a kiadónál, egészen rendes fizetést kaptunk, de volt a munkánknak egy nagyon kellemetlen mellékága. Én tudniillik megszerkesztettem a könyveket (versköteteket; én voltam a versszakértő – a kiadóhoz is Géza vitt fel egyébként, s főleg verskritikákat írtam akkoriban), de a cenzor elolvasta őket, és utána nem a szerzővel közölte kifogásait, hanem a szerkesztővel, aztán a „véleményt”, a döntést is a szerkesztőnek kellett a szerzővel megbeszélnie. Az utolsó ilyen eset az volt, hogy Kiss Jenő „pesszimista” verseiből (életének talán legjobb korszaka volt ez, néhány igen szép elégiát írt) semmit sem engedett át a cenzor. És akkor én elmondtam Jenő bácsinak, hogy milyen szépek ezek a versek, s azt is, hogy miért nem engedik közölni őket. A végén valósággal egymás vállán sírtunk, szerző és szerkesztő. S ekkor beláttam, hogy ezt a komédiát, a cenzor „üzenetközvetítőjének” szerepét nem tudom tovább csinálni. (Másutt, a folyóiratoknál például, én is szerző voltam, a cenzúra céltáblája.) Ekkor történt, hogy Szabó György klasszika-filológus és a világirodalom tanára, aki akkor a magyar irodalom tanszék vezetője volt, áthívott gyakornoknak az egyetemre, és én 200 lejjel kisebb fizetésért és egy majdani egyetemi pályafutás álmáért átmentem oda. Nem is csalódtam, de rengeteg egyéb konfliktus és kellemetlenség keletkezett az egyesített egyetemen…

Mindenesetre 1959 tavaszán kezdődött az egyetemi pályafutásom. Már ki voltam nevezve az egyetemre, amikor az egyesítés megtörtént; még januárban dőlt el, hogy felvesznek a tanszékre. Mondta is Szabó György, hogy eddig mindig a szerkesztőségek szipkázták el az egyetemről a jobb embereket, ő most énvelem megpróbálja megfordítani ezt a folyamatot. A kiadó, mert még voltak kurrens verskötetek, amelyeket nekem kellett megszerkesztenem, csak áprilistól engedett át, de addig is be-bejártam az egyetemre és a kiadóba is. Nos, ott a bajok először is abból következtek, hogy nem voltam párttag. Ez nem csupán formális kifogás volt, hanem az előléptetéseknél mindig „beszámított”.

1970-ben aztán konfliktusba keveredtem a Szekuritátéval, tudniillik ’68-ban – mindenféle házkutatások és kihallgatások kíséretében – „elintézték” a Gaál Gábor kört. Végül azt mondták – gondolom, nem sikerült „szervezkedést” bizonyítaniuk –, hogy nincs semmi kifogásuk az irodalmi kör ellen, de működjék az egyetem keretei között, hiszen a tagok többsége egyetemi hallgató. (A Gaál Gábor kör eredetileg az Írószövetség kolozsvári székházában – vagy „széklakásában”, mert csak két vagy három szoba volt – tartotta összejöveteleit.) Kiadták ezt az „átszervezést” pártfeladatként Jancsó Elemérnek s talán másoknak is. Meg kellett tehát alakítani az egyetemi irodalmi kört: két feltétel volt, az egyik, hogy az egyetemen működjön, a hallgatók részvételével, a másik, hogy ne Gaál Gábor kör legyen a neve… (A diktatúra gyűlöli a folytonosságot, mert a hagyomány normát szab az embernek, s az önkény csak a saját normáit tartja érvényesnek.) Jancsó megkért, hogy vállaljam a tanárelnök szerepét. Erről szó sem lehet, mondtam, én egész eddig a cenzúrával hadakoztam, most nem fogok belépni cenzornak az irodalmi körbe. És visszautasítottam a dékánt is, amikor ugyanerre kért. De milyen az ember: hiú és esendő. Harmadszor a diákok kértek, és nekik nem tudtam nemet mondani. Így aztán megalakultunk, talán 1968 őszén. Már az sem tetszhetett – hogy kinek, nem tudom, mert sohasem próbáltam kideríteni, hiszen a Szekuritáté csak végrehajtotta a hatalom utasításait –, hogy az egyetemi irodalmi kört az én javaslatomra ugyancsak Gaál Gáborról neveztük el. Az igazi problémák 1969-ben vagy 1970-ben kezdődtek. Odajöttek hozzám egy alkalommal az egyetemi hallgatók, a lányok, s mondták, hogy most jött vissza Székelyföldről egy fiatal budapesti költő, Kovács István, aki írt egy Kopjafák című versciklust (ha jól emlékszem a címre), nem olvashatná-e fel a körön. De – mondtam. Aztán jött Spielmann Misi (aki most főkönyvtáros Marosvásárhelyen a Teleki Tékában), és felolvasta azt a kis ódáját, amelyet Jan Palach emlékére írt, arról a cseh diákról, aki a Csehszlovákia megszállása elleni tiltakozásként fölgyújtotta, elégette magát. Aztán Tamás Gáspár Miklós is felolvasott, esszét, ha jól emlékszem, s nem éppen marxistát, de odajártak hozzánk a többi elméletíró fiatalok, Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos is; Ágoston felolvasott egy novellát a beszakadt hídról, az egyik oldalon a sárgák, a másik oldalon talán a feketék – elég átlátszó allegória volt a kisebbségi diszkriminációról és a beolvasztásról… Ezzel aztán végképp betelt a pohár. Vilkát kicsapták az egyetemről, csakhogy ő korábban írt egy terjedelmes esszét a Korunkban Méliusz Józsefről. Méliusznak pedig nagyon jó ismerőse, mondjam azt, támogatója, elvbarátja volt egy Vincze János nevű bukaresti pártbeli ember, „civilben” nyugalmazott szekuritátés tábornok… Méliusz rögtön elrohant ehhez a tábornokhoz, a tábornok erre mozgósította a régi összeköttetéseit, és két héten belül Vilkát bukaresti utasításra visszavették az egyetemre. Akkor a kar párttitkára, bizonyos Trifu nevű exszekus tiszt, aki az angol tanszéken volt tanár, ebből presztízskérdést csinált, és másodszor is kirúgatta Vilkát, mire Méliusz másodszor is visszavetette… Aztán mindez elcsendesedett, de rajtam bosszút lehetett állni. Vilkáék már végeztek, 1970-ben elkezdtek engem piszkálni. Jöttek a diákok is hárman, és elmondták, hogy őket kik bízták meg azzal, hogy jelentsenek rólam, miket mondok órán, s hasonlókat. Szerencsére a diákok, hogy úgy mondjam, „valamivel jobban szerettek” engem, mint a szekuritátés tiszteket… Tanszékvezetőm, a megboldogult Szigeti József is kapacitált, hogy ne menjek széllel szembe, próbáljak meg kiegyezni a pártemberekkel. Isten bocsássa meg neki, nem volt ő rossz ember, s engem személy szerint is kedvelt, csak féltette a tanszéket a botránytól, s engem a nagyobb bajtól. De hát fiatal voltam és hajlíthatatlan. Meg persze tudtam, hogy ha engedek, és elismerem, hogy az inkriminált szövegek „rendszerellenesek”, azért engem is terhel felelősség, s bármikor elővehetik azt a kartotékot.

Abban az évben, 1970-ben, életemben először léptem át a vasfüggönyt. Miután visszajöttem kéthetes angliai út és három párizsi nap örömével, abban az eufóriában rövid három hónap alatt befejeztem doktori disszertációmat Dsida Jenő költészetéről. Az volt az íratlan szabály, hogy az opponensek közt kell lennie egy román kollégának is… Csehi Gyula volt az irányító tanárom, talán éppen ő kérte fel Gavril Scridont. Ő azonban – hogy mennyire a saját fejétől, mennyire külső sugalmazásra, azt biztosan nem tudhatom – elutasító véleményt írt és nyújtott be. Erre az adott ürügyet, hogy értekezésemben megírtam Dsida Jenő egyik diákkori életepizódját: azt, hogy egy karácsonyi versét, melyet a szatmárnémeti napilapban közölt, román iskolaigazgatója irredentának találta, és kicsapatta az ifjú költőt Románia valamennyi középiskolájából. Opponensem nacionalista szándékot vélt ebben felfedezni – mármint részemről… Akkor a doktori értekezést csak egyhangú döntéssel fogadhatta el a bizottság, Scridon véleményezése tehát a nyilvános védést is megakadályozta. Csehi Gyula azonban, aki mindvégig mellettem állt, kiderítette, hogy a doktorátusi törvény szerint két új tag kooptálásával újra lehet védeni a disszertációt, s akkor már az egyszerű szótöbbség is elegendő. Csehi tehát elhozta a korábbi opponensek mellé Jánosi Jánost (Ion Ianoşit), a bukaresti egyetem esztétikaprofesszorát (Látó Anna írónő fiát), és hogy ne csak a pártvonal legyen erős, a néhány évvel azelőtt börtönből szabadult Nicolae Balotát (az európai abszurd drámáról szóló első monográfia szerzőjét). Így végül szótöbbséggel lettem doktor. Egyébként nagy volt az izgalom a kolozsvári értelmiségi körökben is, vérszaga volt már ennek napokkal azelőtt. Páskándi el se jött, a Főtéren találkoztunk előző nap, és elnézést kért, hogy nem lesz ott. Megértettem: börtönviselt embernek nyomasztó részt venni egy politikai ízű „tárgyaláson”. Semmi baj, mondtam, megcsókoltuk egymást, szerencsét kívánt, mentem három lépést, s még utánam szólt halkan: „Guszti, Guszti, a marxizmus–leninizmus ki ne essen a szádból!”

B.L.: Ekkorra már megjelent a Kántor–Láng is…

L. G.: Igen, a védésen Balotă el is mondta, hogy nem hallgathatja el, mennyire tiszteli azt az országosan – román irodalmi körökben is – elismert erkölcsi bátorságot, amellyel mi egy élő irodalmat szigorú kritika alá mertünk vonni, és új értékrendet mertünk kialakítani.

F. T. G.: Térjünk akkor rá röviden a Kántor–Lángra, azaz a Romániai magyar irodalom, 1945–1970 (Bukarest, Kriterion, 1971) című monográfiátokra. Földes László azt írja egy helyütt, hogy ez a könyv a legerkölcstelenebb vitákat váltotta ki, ugyanis főképp azok bírálták, akik kimaradtak belőle. Erkölcsi kérdések azonban a két szerzőt illetően is fölmerülhetnek. Te például nagyon sok írásodban foglalkozol etikával. Most, hogy újra végiglapoztam a könyvet, föltűnt egy jelenség, amelyet egyetlen példával világítok meg (de nyilván száz hasonló esetet fölhozhatnék). Bözödi György minősítéséről van szó. Könyvetekben szerepel, hogy például Bözödi nem váltotta be a korai munkái révén támasztott igényeket. Tudjuk viszont, hogy Bözödi börtönben volt, indexen volt (és ezt sok más erdélyi alkotóra is ki lehet terjeszteni). Mennyiben lehet erkölcsösnek tekinteti a jelenkorra vonatkozó irodalomtörténet-írásban azt, ha nincs tekintettel az emberi szenvedésekre? Jelen esetben a tárgyalt szerzőkére.

L. G.: Ez nagyon érdekes kérdés, és immár középkorú létem végén (mert a svéd életkor-szakaszolás szerint 40-től 70 éves koráig középkorú az ember – bár titokban sajnálom, hogy olyan középkorúság ez, amelyre nem következik újkor) az emberi tényezőt másképp és másra becsülöm, mint annak idején. De ha ezt leszámítjuk, azt kell mondanom, hogy egy diktatúrában az irodalom minden fiatal és öreg művelője, börtönviselt vagy börtönt nem viselt egyaránt nagyon sok frusztrációnak van kitéve. Talán éppen Sütő Anyám könnyű álmot ígér című könyve kapcsán mondtam el korábban, a pálya elején álló fiatal kritikus kegyetlenségével, hogy az utókor nem fogja kérdezni, hogy az író miért írta vagy nem írta meg ezt meg azt, hanem csak azt fogja mondani, hogy „így írta meg”. Az utókor a szövegekkel foglalkozik, és nem a szerzők sorsával. Biztos, hogy ma már sokkal kényesebb volnék ilyen kérdésekben, és nem kockáztatnék meg elmarasztaló megjegyzéseket egy szerző olyan művével kapcsolatban, amelyről tudom, hogy nem (különösen a Székely bánja vonatkozásában) a rossz minősége miatt esett ki az irodalmi köztudatból, hanem azért, mert egy diktatórikus irodalompolitika ki akarta ejteni, mint ahogyan Németh László említett tanulmányait kiejtette, és sok minden mást kiejtett. Tehát ebben tökéletesen igazat adok neked – de azt hiszem, az egész Kántor–Lángot másként írnók meg, ha ma írnók. De ezek mellett a könyv egészét meg nem határozó szépséghibák mellett a kettőnk könyve létrehozott egy olyan kánonjavallatot, amelyet lelkesen megfogadott az irodalmi élet, az irodalmi kritika, és megfogadta – ami a kánon szempontjából a legfontosabb – a középiskolás tanárgárda, és aszerint tanították Kányádit, Páskándit, Lászlóffyt és Bálint Tibort, másokat. A szocreál kánon érvénytelenítése a mi könyvünknek is köszönhetően – nem mondom, hogy kizárólag annak, de annak is köszönhetően – négy-öt év alatt megtörtént… Odáig fejlődtünk, hogy a Pezsgő-díj mindig megelőzte két-három héttel az írószövetség díjosztását, és a második, harmadik évtől kezdve a magyar íróknak aszerint adták a díjakat, ahogy a Pezsgő-díj bizottság az az évi rangsort megállapította. Tehát azt mondhatjuk, hogy mi terrorizáltuk a diktatúrát…

F. T. G. – Marosi Ildikó és Erdélyi Lajos Közelképek című, 1974-ben megjelent interjúkötetében Franyó Zoltán (az akkor Kós Károly utáni legidősebb romániai magyar író) a következőket nyilatkozta munkátokról: „Amikor a Kántor–Láng nevével jelzett irodalomtörténet megjelent, […] három-négy helyről is kaptam felszólítást: írjam meg, miért ilyen. Szerintem nemcsak azért, mert a szerzők nem élték át a kort, hanem még sokkal inkább azért, mert nem is olvasták termékeny, tanulékony buzgalommal a megjelent könyvek és folyóiratok mellett a korabeli napilapokat is. Amit pedig olvastak – sok mindent a rokonszenv, a nemzedéki vagy a geográfiai elfogultság által befolyásolt irodalomtörténeti beállítással –, az hézagos, torzult képet alakított ki bennük a könyvük megírása közben. Én mégsem vállaltam az elmarasztaló cikk megírását. Mert a könyv nem mindenben hibás, de sajnos elfogult, főleg a Forrás-nemzedékkel kapcsolatban, és tulajdonképpen megint a helikonista irodalmi értékelés reneszánsza. Én ezzel nem értek egyet. Bonyolult – vagy inkább: bonyolított – esztétikai magyarázatok segítségével kitérni a világnézeti posztulátumok fontossága elől nem lehet. A Kántor–Láng-féle irodalomtörténet megszerkesztésénél pedig ez történt.” Több okból idéztem ilyen hosszasan ezt az álláspontot: mint az állatorvosi ló, mutatja a megítélés összes nyavalyáját. Egyrészt nektek tulajdonítja – ez valószínűleg helyes észrevétel – a helikoni kánon újra-fölállítását, de ezt negatívumként könyveli el. Másrészt összefüggést vél fölfedezni a Helikon és az első két „Forrás-nemzedék” között, amit szintén nem nyereségként tart számon. Harmadrészt gyanakvóan néz az „esztétikai manipulációkra”, a világnézeti elveket tartja fontosabbnak – vélhetően itt a munkásmozgalmi üdvtörténet tételeire gondol. Negyedrészt arra utal, hogy a ‘44 előtti korszakról nem rendelkeztek elegendő ismerettel. Franyónak – bár a két világháború közötti időszakból sokan nem „ideológiai rendíthetetlenségére”, hanem revolverzsurnaliszta módszereire emlékeztek inkább – bizonyos körökben nagy tekintélye volt. Lett az efféle véleményeknek valamilyen következménye a pályátokon?

L. G.: A mi kánonjavaslatunk kifejezetten az 1945 utáni irodalomra vonatkozott, tehát az élő irodalomra. Ez nagyon sok sértődést váltott ki, ilyen volt Franyó Zoltán reagálása is. Az igazság kedvéért: én nem hiszem, hogy mi egyenes „leszármazást” tételeztünk volna fel a Helikon és az első két Forrás-nemzedék között. E „gyanúsításnak” az a „méregfoga”, hogy az akkor még súlyosan elmarasztalt, marxizmus-idegen transzszilvanizmus híveként tüntet föl bennünket, valamint közvetve azzal vádol, hogy a helikoni irodalom kisebbségszemléletét tettük magunkévá. S ebben már van igazság. Végül is – különösen a második Forrás-nemzedék lírájában – újraéledt a kisebbségi sorsnak az az érzékenysége, és (ami talán még fontosabb) az a természetszimbolikára épülő költői beszédmód, melyet annak idején a Helikon költői vallottak magukénak és alakítottak ki.

A Helikon kérdéskörét egyébként mind a ketten, Lajos is, én is hasonlóképpen láttuk – de hát jobb, ha csak a saját nevemben beszélek. Az alatt az öt év alatt, amíg egyetemi hallgató voltam, szinte minden hétvégét az Akadémiai Könyvtárban töltöttem – már amikor nem a menyasszonyommal volt programom. Nagy hiátusokkal ugyan (nem olvastam például Bánffy Erdélyi Történetét egyetemi hallgató koromban), de ekkor olvastam el a két háború közötti erdélyi irodalom javát, főleg a költészetet. Áprilyt, Reményiket, Tompát nagyon jól megismertem egyetemi éveim alatt, Dsidát még inkább és kortársai közül is néhányat; Szombati Szabó Istvánt például. Makkait, alighanem szülői biztatásra, gyermekkoromtól olvastam (a Sárga vihart, a Magyarok csillagát), egyetemistaként aztán a Magunk revízióját; ez utóbbi, sok más fontos könyvvel együtt, a könyvtárban csak külön engedéllyel volt olvasható, s ilyen engedélyt nehezen adtak. Az volt a szerencsém, hogy az Akadémiai Könyvtár akkor még nem volt központosítva és román igazgatás alatt, hanem mindhárom fiókja eredeti helyén működött, tehát a három nagy kollégiumban (a Brassaiban, a piarista és a református kollégiumban), csak akadémiai tulajdonba ment át. A Református Kollégiumban Koncz Rudi bácsi volt a könyvtáros, „Kolozsvár utolsó all-round sportembere”, ahogy önmagát jellemezte. Nem vallottam be neki, hogy „pápista” vagyok; ő rokonszenvezett velem, és mindent kezembe adott engedély nélkül is… Hát én olvastam a József Attila szerkesztette Szép Szót – mert annak idején járt abba a könyvtárba –, olvastam Szabó Dezsőt – mert református volt –, a Lúdas Mátyás-füzeteit: az egész tiltott szoba a rendelkezésemre állt. A feleségemmel olvastuk Karácsony Benőt, akit ő nagyon szeretett és ismert. Éreztük tehát, hogy ha az előzményekről is akarunk beszélni az irodalomtörténetben, akkor másképp kell értékelni, mint ahogy az akkori Korunk-központú értéktőzsde jegyzi a helikoni hagyományt.

Volt aztán még egy fontos tényező. A feleségem (fiatal korában az embert nagymértékben befolyásolják az ilyen érzelmi tényezők, s engem igazán jó irányban befolyásolt) Marosvásárhelyen nőtt fel, és mindig nagyon szeretett volna angol szakos lenni, de ilyen szak nem volt akkor a Bolyain. (Csak megjegyzem, hogy én az ő kedvéért jártam fakultatív angolra öt szemeszteren keresztül, tehát a „befolyásolás” már első éven megkezdődött…) Később aztán elvégezte az angol szakot a Babeş–Bolyain. Angolul bakfis korában magánúton tanult Auguszta nénitől, báró Kemény János feleségétől, aki angolórákat adott, így egészítette ki a Kemény János napszámosi fizetését akkoriban… Kemény Zsuzsa a sógornőmnek – aki két évvel járt a feleségem fölött, és a Zeneakadémián végzett cselló szakon – osztálytársa és barátnője volt, így aztán Kemény Jánossal és Zsuzsával később, miután már megnősültem, elég szoros ismeretségbe kerültem. Együtt voltunk például néhányszor horgászni, pisztrángászni a dédai vasúti híd alatt (ez volt a „hegyivíz-határ”; hegyi engedélyünk persze nem volt, arra nem tellett Kemény Jánosnak sem), mert a pisztrángok állítólag leúsznak odáig néha… Mondanom sem kell, hogy egy pisztráng sem úszott le, de mi azért mentünk horgászni. A feleségem tehát tízvalahány éves korától, mondjam így, Helikon-közelben nevelkedett, és miután ő is könyvmoly volt, ezeket a könyveket olvasta, ismerte, nálunk ez gyakori beszédtéma volt otthon.

B. L.: A Helikon valamilyen fokú rehabilitálása alapvető szándék volt tehát az irodalomtörténet megírása előtt is? Tudjuk, a helikonista szerzők nagy részét nem lehetett megjelentetni Erdélyben a hetvenes éveket megelőzően, 1972–73-ban viszont már Magyarországon is vita folyik a transzszilvanizmusról.

L. G.: Nem csupán Lajosnak és nekem, hanem egész nemzedékünknek szándéka volt ez. Dsida újrakiadása ügyében például Páskándi is, Panek Zoltán is írt vitacikket az Utunkba, s a kibontakozó „Dsida-vitát” követően, mintegy annak következményeként indult meg a Nézzünk hát szembe rovat 1957-ben. Itt sok gügyeség is megjelent, de maga az igény tisztes volt: most már végre olvassuk újra azt, amit eddig „kiátkoztak”… És mi újraolvastuk ezeket a műveket. Akkor aztán muszáj volt róluk írni is. És Kós Károly! Kóst mindig, hetvenéves korában, hetvenöt éves korában, nyolcvan s nyolcvanöt éves korában én köszöntöttem az Utunkban. Hogy Marosi miért engem szemelt ki erre, nem tudom, de ez volt a kiindulópontja annak, hogy 1973 decemberében, az Utunk Kós Károly-számában megírtam Jegyzetek a transzszilvanizmusról című, tanulmány méretű cikkemet – amelyben végül is feltettem azokat a kérdéseket, amelyekre a mai napig próbálok válaszolni. Mert Marosi, akivel – bár igazán „atyai barátomnak” tekintettem – jó néhány konfliktusom akadt cenzúraügyekben, és lelkes baloldali is volt, Salamon Ernőről írt könyvet (én recenzáltam az Utunkban), valójában ő is a Helikont tartotta az erdélyi irodalom gerincének, és örült, hogy talált egy fiatalabb pályatársat, akivel ebben megegyezett. (S aki részéről nem kellett feljelentéstől sem tartania... – ez nagy szó volt akkor!) Ha „pszichoanalizálnám” kapcsolatunkat, azt is merném mondani, hogy „Péter apa” titokban kijelölt engem a Helikon rehabilitálásának feladatára, amiről tudta, hogy ő már nemigen fogja elvégezni… Persze én sem végeztem el, legfeljebb végeztem másokkal együtt.

B. L.: Visszatérve egy picit még a Kántor–Lángra, mi más alkalmakkor már elég sokat beszélgettünk arról, hogy Domokos Géza jó érzékkel fedezte fel az eredetileg az Akadémia által megrendelt irodalomtörténetet magát…

L. G.: És Lajos jó érzékkel rögtön áruba is bocsátotta! Lajos kitűnő menedzser volt, s mint kiderült, az Akadémia jó tízévnyi késéssel közölte csak a kéziratot.

B. L.: Tizenkettővel! Mindenesetre két dologra szerettem volna ezzel kapcsolatban még rákérdezni. Úgy tudom, a román cenzúra részéről az irredentizmus vádja is elhangzott (bár a könyvben az erdélyi jelzőt sem lehetett leírni!), minthogy a címben 1945–1970 szerepelt, s nem 1944, azaz a román felszabadulás éve… A kérdés másik sajátossága, hogy a magyarországi lektorok – Király István, Pándi Pál és Illés Endre – sajnos nem voltak tisztában az erdélyi magyar irodalmi realitásokkal. (Egyszer arról beszélgettünk, hogy Szilágyi Domokost összekeverték Szilágyi Andrással…) A magyarországi felkérés, majd elhúzódó publikálás kulisszatitkai érdekelnének tehát, főképpen az 1968-as budapesti Írószövetségben felvetett s Romániában hevesen elutasított kettős felelősség vita tükrében. Volt ennek kihatása a megrendelésre?

L. G.: Ennek a kulisszatitkait Lajos tudná elmesélni, megírta most mindezt a születésnapomra kiadott emlékkötetbe.* Az ott mondottakat nem akarom itt emlékezetből rekonstruálni, az ő tanulmánya legyen az autentikus forrás. Én mindenesetre örültem, hogy befejeztük, azután elmentem Angliába, később teljesen lekötött a disszertációm befejezése. Azt, hogy Budapesten mi történt a kiadónál, pontosan nem tudom, de a kiadás késlekedése nemcsak a mi kéziratunkból következett, hanem mert sok magyarországi érzékenység is orvoslásra várt. Ettől függetlenül az a döntés állította próba elé a magyar lektorokat, hogy míg a Spenótba, tehát az 1945 előtti korszakot tárgyaló kötetek egyikébe az erdélyi részeket pesti szerzők írták (eredetileg Czine Mihály volt megbízva, de kéziratát nem fogadták el), az 1982-es kötet szerkesztésekor már azt találták ki, hogy helyi szerzők írják meg az egyes fejezeteket. Így aztán Bori Imréék dolgozták föl a délvidéki, mi pedig az erdélyi irodalmat. A budapesti lektorokat az hökkenthette meg, hogy a magyarországi ismeretekhez képest az erdélyi fejezetben más értékrenddel és más értékszempontokkal találkoztak. Akármennyire működött is mindkét országban a cenzúra, azért a sorok között sokszor mégiscsak kiderült, hogy egy kisebbségi irodalomról van szó, és hogy a kisebbségi identitás problémái sejlenek fel a szövegben; ha másból nem, hát abból, hogy mit idézünk egyik, másik, harmadik szerzőtől, és mire hivatkozunk.

B. L.: A kisebbségi irodalom, valamint a kisebbség gyakran irodalmon túli valós problémáira (a hivatalosan önállónak mondott, utópisztikusan a magyarországival mellérendelésben elképzelt – mert egységében tagadott – többes magyar irodalomkép ellenére) a ’82-es akadémiai kötet Béládi Miklós által írt előszava is hangsúlyosan kitér már…

L. G.: Igen, de mi érdemben nem változtattunk a szövegünkön. Én legalábbis nem, mert nem volt se kedvem, se időm rá, és nem szeretek öt évvel korábbi kézira-tokban kotorászni. Egy bon mot-val elvágtam a dolgot: amikor azt mondták, hogy most lehet javítani a kéziraton, azt válaszoltam, hogy ha lehetne javítani, akkor már eleve úgy írtam volna meg… Kiegészítettük azért (1975-ig tárgyaltuk immár) az öt év alatt született művek elemzésével, friss bibliográfiai adatokkal.

B. L.: Ha már ennél a „kronológiánál” időztünk: az említett időszak alatt, tehát gyakorlatilag 1970 és 1982 között kerültek kiosztásra a már említett Pezsgő-díjak is! A díjosztó bizottság aktív kritikusokból, esztétákból, filozófusokból állt, akik alapvetően közös, egyöntetű értékrendet képviseltek – legalábbis az első években –, s a komolyan gondolt játék egyre inkább hivatalos értékrendre tett szert. Ki mást, mint az „értelmi szerzőt” kérdezhetném tehát: az említett (1945 utáni) szorosabban „esztétikai”, legalábbis kevésbé világnézeti, kevésbé ideológiai kánonjavaslat mennyiben érvényesült a Pezsgő-díj által a továbbiakat tekintve, hiszen igencsak változott azért a díj 12 éve alatt a zsűri összetétele?

L. G.: Megint megválaszolhatatlan kérdést találtál. A Pezsgő-díj története íratlan történelem – nem nyelvbotlás; nem megíratlant akartam mondani –, ugyanis az Utunkban csak a magnóra vett beszélgetés vagy vita rövidített és stilizált („megszerkesztett”) szövege jelent meg, minden egyéb a résztvevők emlékezetében maradt meg – már ha megmaradt. Szőcs István például kilépett – állítólag akkor és azért, amikor Bodor Ádámnak ítéltük a díjat, de erre nem is emlékszem; Bodor Ádám juttatta eszembe A börtön szaga című interjú-könyvében. Én azért léptem ki a zsűriből, mert „Az év könyve” lassacskán az Utunk bevett rovata lett, és egyre érezhetőbbé vált a hetilap egyfajta gyámkodása a kritikusok vitája fölött. (Nevezhetném akár finom, de határozott manipulációnak is annak érdekében, hogy minél „cenzúraképesebbé” tegyék ezt a díjosztást.) Kilépésemkor meg voltam győződve arról, hogy helyesen cselekszem, elutasítva minden megalkuvást. Kántor Lajos Láng-dosszié című írásában barátian, de félreérthetetlenül elhamarkodottnak ítéli döntésemet; szerinte a Pezsgő-díj az én kilépésem után is az általunk vállalt kánonreform szellemében hozta meg döntéseit. Lehet, hogy igaza van, s inkább egyéb keserűségek érlelték meg bennem egy „ellengesztus” óhaját – látod, ha saját tetteim indítékairól sincs ennyi év után biztos emlékem, hogyan lehetne másokéról? 

F. T. G.: A nyolcvanas évek elején sorozatot indítottál az Utunkban, ez volt az emlékezetes Kiskatedra. Formailag az olvasók, diákok tettek föl egy-egy olyan irodalomtörténeti, irodalomelméleti kérdést, amihez saját környezetükben nemigen találhattak szakirodalmat, s te hetente egy-egy tömör kisesszében fejtetted ki az egyes témákra vonatkozó ismereteket. Amikor azonban a Kiskatedra anyaga könyv alakban is megjelent, olyannak tűnt, mint egy szabályos bevezetés az irodalomtörténetbe és   -elméletbe; mint egy módszeresen összeállított, megszerkesztett kézikönyvecske. Én némi csintalanságot nem is tartok kizártnak; nem megtervezett, általad, illetve a szerkesztőség által kiötlött kérdések voltak ezek?

L. G.: A Kiskatedra rovatot voltaképpen az Utunknak az előfizetésekkel foglalkozó szerkesztője, Bágyoni Szabó István találta ki. A lapnak akkor elég szép előfizetői gárdája volt, de ez még megnőtt a Kiskatedra révén. Sok volt ugyanis a csoportos előfizetés, főképpen a középiskolákból (akkor még elég sok magyar középiskola volt), és Bágyoni Szabó azon törte a fejét, hogyan lehetne a lapot az iskolásokhoz még közelebb vinni, a gyerekek aktivitását – persze ezzel előfizetőkedvét – növelni. Azt találta ki, hogy valaki kérdez, mi pedig válaszolunk. De nem maga az Utunk, hanem olyan valaki, akit a diákok ismernek. Engem mint tankönyvszerzőt már ismertek, a magyarórán mint kvázi-oktató állandóan ott voltam. Ez az a korszak volt, amikor a tanítványaim már mind – s éppen az én könyvemből – tanítottak. Ők az én előadásaimon tanulták meg, milyen egy tömör Ady-versjellemzés, Tóth Árpád-versértelmezés. Ez a rovat nagyon népszerű volt, később is találkoztam jó néhány tanítványommal Erdélyben, aki megmutatta, hogy a sorozat minden cikkét kivágta, félretette, és óráin hasznos segédeszközként használta. Egybefolyt a két mesterség, a tanári és az irodalomkritikusi; újra és újra felkértek évfordulós cikkek írására. Adyról, Németh Lászlóról, Szabó Lőrincről, Radnótiról is írtam, voltak irodalomtörténeti témáim, kész esszéim az irodalmi sajtóban, és egy évben legalább négy-öt alkalommal meghívtak különböző városokba, többnyire évfordulók kapcsán, előadást tartani Móriczról, Kosztolányiról, Babitsról. Ezeket „hazafias munkában”, azaz tiszteletdíj nélkül végeztük… Lényegében ebből nőtt ki a Kiskatedra. Ez a fajta, az irodalomtudományt popularizáló tevékenység legalább tíz-tizenkét évig fontos része volt az életemnek – nem is mindig konfliktusmentes része, mert azért egy háromgyermekes családanya nem látja mindig szívesen, hogy a férj két-három napra eltűnik előadásokat tartani.

Visszatérve az általad gyanított „csintalanság”-ra: ebben van valami, de szelídebb formában. A kérdések eredetiek voltak, heti négy-öt is befutott belőlük, ezeket Pista szállította nekem, ő ugyanis folyton járta az iskolákat, „terepen” volt. Nekem válogatnom kellett a kérdések közül, hiszen a választ egy hét alatt kellett megírnom. Egyébként nem volt „rentábilis üzlet”, noha az első három cikk után, amikor a szerkesztőség belátta, hogy mennyi munkát jelent ez nekem, a maximális kritikai honoráriumot kaptam, ami, írd és mondd, 360 lej volt. Írtam három flekket a Balassi-strófáról például, de ahhoz elővettem Horváth Iván Balassi-monográfiáját. Ez nem csak úgy van, hogy kiszopjuk a kisujjunkból. Az arányokra is vigyáztunk, hogy a 20. század ne tengjen túl, bár a kérdések közül erre vonatkozott a legtöbb, s kiejtettük azokat a kérdéseket, amelyekre azt mondtam, hogy nem tudok rájuk egy hét alatt válaszolni… Abban a két-három esetben, amikor nem volt használható kérdés (mert valamilyen kérdés mindig volt), Pistával ketten összetákoltunk egy kérdést (amelyet Pista aztán megkérdeztetett, mondjuk, az unokaöccsével). Tehát nem hazudtunk. Hogyan írta Babits: „Martinuzziak kora jött el, összeszorított fog és erdélyi ravaszság!”… A nyári vakációk idején nem érkeztek kérdések, de év közben összegyűlt néhány érdekesebb, azokat vettem elő, s így írtam meg a Tiltott gyümölcsöt (azt, hogy a nyelvtani tilalmak a költészetben nemcsak kijátszhatók, de a normasértés új értéket is teremthet), és Mikszáth „freudizmusát”, azt tudniillik, hogy a Szent Péter esernyőjében hol és hogyan jelenik meg a „szűztelenítés” szimbolikája. A kérdések 92 százaléka autentikus volt tehát, s örülök is, hogy ez most szóba került, mert éppen ezt nem akarta senki elhinni Magyarországon, amikor később Szombathelyen az egészet kiadták kötetben. Megjelent Kolozsváron is, s mind elfogyott. Nekem két sikerkönyvem van, a Kiskatedra, amelyiket első intrádára kiadtak vagy háromezer példányban, úgy, hogy csak az aszódi gimnázium 170-et rendelt. Elfogyott egy utánnyomás is. Van benne néhány olyan írás, amelyre irodalomtörténészként is büszke vagyok.

A másik sikerkönyv pedig a Dsida-monográfia, amely ezer példányban jelent meg, és három hét alatt elkelt. Újra kellett nyomni ezret, és az is elfogyott. Hogy egy irodalomtörténeti monográfiát kétezer példányban megvegyenek két vagy három hónap alatt, az manapság példátlan siker. Ebben része van annak is, hogy Dsida divatba jött, és bekerült a kánonba. De hogy ott van, és főleg, hogy Erdélyben ott van, az annak a két tucat tanulmánynak is köszönhető, amelyeket én írtam róla a hatvanas évek végétől kezdődően.

B. L.: Ezek azok, amelyek jórészt A lázadás közjátéka főcímű, Dsida-tanulmányokat sorakoztató, 1996-ban Szombathelyen megjelent kötetben is olvashatók?

L. G.: Igen, erre vagyok a legbüszkébb, itt valóban elmondhatom, hogy csináltam valamit. Tudniillik az értelmezéseket úgyis elfedi egyszer az éj homálya. Ha megkérdem tőletek, „tanult kollégáimtól”, hogy hogyan értelmezte Gyulai Pál Petőfi tájverseit, nem biztos, hogy tudtok válaszolni, mert ez már kikerült az „értelmezéskánonból”. De hogy Gyulai csinált nagy magyar költőt, kanonizált költőt Petőfiből, az kétségtelen, és ez a lényeg! És ezt én Dsida esetében elvégeztem.

F. T. G.: Köztudott, hogy sok Nyugatos szerzőről írtál tanulmányt erdélyi pályaszakaszod idején; ezekből én most a Babits A gólyakalifájához, illetve a válogatott verseihez írott előszavakat emelném ki. Azért is, mert a két világháború közötti, második világháború alatti erdélyi irodalomban nagyon erősnek – és nagyon jótékonynak – vélem a Babits-hatást, a Babitscsal való kapcsolatokat. Nemcsak esztétikai értelemben – erről Te Dsida kapcsán írtál –, hanem etikai, közösségszervezői vonatkozásban is – erre viszont a Kivándorló irodalomban közreadott transzszilvanizmus-esszédben utaltál. Aki például a Babits nemzetképét fogadja el, nem a radikálisabb jobb- vagy baloldalét, az ugyanis etikailag is igazolva láthatja például a legfontosabb helikonisták tevékenységét. S Babits példája szerintem etika és esztétika a ma általában elfogadottnál szorosabb kapcsolatára mutat rá.

L. G.: Babitsot három fogarasi éve (erre is volt Kiskatedra-kérdés, meg persze válasz is) szoros érzelmi szálakkal fűzte Erdélyhez; ezt életrajzának kutatói többször megírták, de ő maga is vallott róla Az én erdélyiségem című esszéjében s egyik fontos ars poeticájában, a Csak posta voltál címűben. Baráti kapcsolatban volt Kuncz Aladárral; a Helikont a Nyugat testvérlapjának tekintette. Legfontosabbnak azonban azt a szellemi rokonságot tartom, amely a transzszilvanizmus és a babitsi nemzettudat között mutatható ki. Babits szerint a nemzet – a kultúra. Ez a „kultúrnemzet”-fogalom Babits számára is, a transzszilvanisták számára is megoldást kínált a Trianon utáni szétszakítottságra. Másik hasonlóság az egyetemes és a nemzeti fölé- és alárendelt viszonya, amelyről a Magyar költő kilencszáztizenkilencben éppúgy vall, mint jóval később a Pajzzsal és dárdával. S ahogy Makkai Sándor a Magunk revíziójában. Mindennek lényege: a nemzet Babits számára – és a transzszilvanisták számára – nemcsak művelődésbeli és politikai, hanem erkölcsi közösség is; egy közös identitás önkéntes vállalása és az ebből fakadó kötelességek teljesítése. Én ezt máig érvényesnek tartom, ahogy Babits és Makkai megmondta, de már Berzsenyi is: a nemzet „támasza és talpköve a tiszta erkölcs”. Aminek természetesen elsősorban a nemzet sorsát irányító politikusokra és a szellemi elitre – írókra, tudósokra – kellene érvényesnek lennie. És ami vonatkozik a kisebbségi közéletre is.

F. T. G.: Egyik tanulmányodban világosan elkülönítesz legalább három, a transzszilvanizmuson belüli csoportot. Beszélsz a történelmi, a messianisztikus és a népi transzszilvanistákról. Ugyanakkor feltételezel egy egységes transzszilvanista kánont, amely szerint a költészetben a helikoni költőtriász (Áprily–Reményik–Tompa) viszi el a pálmát. Szólsz eszköztárukról is, mely részben a helytálláskultusz szimbólumaiból, metaforáiból építkezik. Ennek a kánonnak Dsida alárendeli magát, illetve egyszer-egyszer, egy-egy reprezentatív művében meghaladni igyekszik. A kép azonban nem ilyen egyszerű. Szentimrei Jenő, akit, gondolom, a népi transzszilvanisták közé sorolsz, minden egykori közös elv megtagadásával, lakájszerep elfogadásával vádolja Dsidát, annak halálára írt versében. Mi volt ennek közvetlen oka, s hol húzódnak a valódi törésvonalak?

L. G.: A hármas felosztásban talán e szám szakrális-szimbolikus volta is ludas. Lehet, hogy több változat is létezett; lehet, hogy valamennyi hasonlít egymásra, jobban, mint annak idején gondoltam. De Dsidára térve: ez a „lakáj-szerep” annak a korabeli baloldalnak az ítélete, amely Dsidát is, a Helikont is sorozatosan támadta. A második világháború után azonban sok mindent megtanultunk. Többek között azt is, hogy egyetlen író sincs 1948 után, akit ne lehetne a hatalom lakájának tekinteni, legalábbis pályája egyes szakaszaiban. De sem a kritika, sem az irodalomtörténet nem ezzel foglalkozik, hanem a művek minőségével. Dsida költészetének a minősége pedig vitathatatlan. Ha azonban konkrét ellentétekre gondolsz, amelyek miatt Dsidát a baloldal ellenfelének érezte, akkor csak részválaszokat, feltevéseket kockáztathatok meg. Ilyen ellentét lehetett a Markovits Rodion-affér. Az ugyancsak szatmári Markovits egy interjúban „leszólta” a helikoni munkaközösséget, miután ott vendégeskedett Marosvécsen. Dsida nagyon élesen kioktatta, ha jól emlékszem, a Keleti Újságban – ezt tekinthette Szentimrei az arisztokrata házigazda, Kemény János „kiszolgálásának”. Dsida Tükör előtt című önéletrajzi poémája is emléket állít Kemény Jánosnak, akárcsak Bánffy Miklósnak. És még hivatkozhatnék kisebb újságcikkekre, melyekben Dsida nem rejtette véka alá ellenszenvét a szélsőbaloldal iránt – de nem hiszem, hogy ma ennek alapján kellene megítélnünk életművét, ahogy annak idején Szilágyi András és Méliusz József tette.

Nincs kizárva, hogy Szentimrei ítéletében szerepet játszott a Psalmus Hungaricus is, mely ugyan Dsida életében nem jelent meg, de szövegét minden kortársa megismerhette, sokan éppen azon a helikoni összejövetelen, amelyen a költő felolvasta 1936-ban. A harmincas évek második felében a transzszilvanizmus kritikája felerősödik, éspedig nemcsak a baloldal, hanem a Helikon „belső ellenzéke” részéről is (Szemlér Ferenc, Bözödi György, Wass Albert). Dsida Psalmusa felfogható úgy is, mint a transzszilvanizmus „nemzeti oldalról” megfogalmazott kritikája (Dsida-könyvemben kitérek arra, hogy milyen szoros kapcsolat van a költemény és Makkai Sándor Nem lehet című, a transzszilvanizmust „érvénytelenítő” esszéje között) – de szerintem a nemzetinek és a szélsőjobboldaliságnak az összemosása máig tartó baloldali manipuláció. A Tükör előtt azon stanzái, melyekben Dsida közvetve éppen a Psalmusra reflektál, illetve annak értelmezését sugallja, világosan bizonyítják, hogy Dsida sohasem adta fel humanista eszményeit, és hogy a nemzeti identitás őrzését szigorú etikai normákhoz kötötte. Dsida-kutatóként valósággal megrendítő – és az említett szövegek általam megfogalmazott értelmezését számomra igazoló – élményem volt, amikor néhány évvel ezelőtt egy televíziós híradóban azt láttam, hogy az iskoláik megmaradásáért küzdő szlovákiai magyar szülők ezzel a transzparenssel tüntettek: „Mindig magunkért, soha mások ellen.” Ez idézet a Tükör előttből: Dsida „nemzeti” felfogása ma is érvényes és erkölcsileg kifogástalan jelszót tudott adni egy kisebbség jogos önvédelmének.     

B. L.: A hetvenes-nyolcvanas években is beszélhetünk valós helytálláskultuszról. Többször szót ejtettünk mi már erről, mégis fontosnak tartom most szóba hozni. A hetvenes évek történelmi drámái, melyek megújult, önálló műfajként talán éppen azért jelentkezhettek, mert a korban igazán érvényes kérdéseket csak kisebbségi irodalmi környezetükben vethettek fel, valahol az illúzióteremtésnek és az öncsalásnak is formáivá váltak. A katarzishiány, a katarziskeltő elemek elmaradása, az így tekintett „meg nem oldottság” e historizáló drámákban (például Sütő András és Székely János néhány nagyra értékelt darabjában) tudatos lépésnek volt tekinthető, mely az értékek végleges pusztulására is hivatott lehetett figyelmeztetni. Voltak mégis többen a korban, akik ezt egyszerűen drámapoétikai hiányosságnak tekintették. Netán éppen ez a katarzishiány hozhatott újítást a műfajban?

L. G.: Hogy ebben mi volt az „öncsalás”, azt Székely János Mórok című drámájával kapcsolatban magam is megírtam. Röviden: a jelen idejű problémák történelmi környezetbe transzponálása azt az illúziót keltheti a nézőben-olvasóban, hogy jelenének nyomorúsága a történetiség pátoszával szépíthető, s a nagy történelmi hősök katartikus példájával nemesíthető. Feledtetve, hogy az érdekelt közönségnek a drámákban szereplő személyiségekhez hasonló hősei nincsenek; hogy kisebbségi létének megannyi megalázó tényéhez csak alkalmazkodni tud, nem pedig cselekedni ellene, tehát még esélye sincs (ha lelki ereje lenne is, ami szintén elég ritka) a drámák hőseivel történő erkölcsi azonosulásra. A katarzis elmaradása néhány erdélyi történelmi drámában (én nem hagynám ki a példák sorából Páskándi Géza Vendégség és Tornyot választok című színműveit sem) valóban erre figyelmeztet. Én ezt nem „drámapoétikai hiányosságnak” tekintem, hanem éppen a történelmi dráma helyzethez illő modernizációjának. Nem a „saját fejemtől”; a jelenségre Hankiss Elemér egyik tanulmánya nyomán figyeltem fel, mely szerint a tragédia – illetve a tragikus hangoltságú színművek – műfajtörténetében a katarziskeltő elemek mennyiségi aránya lassú, de folyamatos csökkenést mutat. A legjobb erdélyi történelmi drámák tehát – és ez nem csekélység – egy világviszonylatban (vagy az európai eredetű kultúrkör viszonylatában) érvényes drámatörténeti trendbe illeszkednek.

F. T. G.: Földes-tanulmányodban (mely Földes László válogatott írásainak előszavaként jelent meg) már 1983-ban az ötvenes évek generációjának Földes-írásaiban megjelenő, tehát nem általános vonásáról beszélsz, „a múlttisztázás erkölcsi kényszeréről”. „Irodalmi életünk egyik máig tartó adóssága a dogmatizmus korának elmaradt elemzése, illetve az akkor aktív nemzedék következetes önvizsgálata.” Ennek kapcsán fogalmaztad meg a kérdést: az az írónemzedék, amelyik elszenvedte, mennyire volt teremtője a dogmatizmus korának? Mi a végleges válasz?

L. G.: Végleges válasz nincs, mert erre a kérdésre a korszak minden szereplőjének külön-külön kell megtalálnia a feleletet, és valószínűleg minden későbbi korszak más feleletet talál majd. Tény azonban – én legalábbis annak tartom –, hogy ennek az adósságnak úgyszólván a törlesztése sem kezdődött el, és mint az államadóssá-   gok esetében, a szellemi és az erkölcsi deficit egyre növekszik. De nem akarok általánosságok mögé bújni. Először is nem egy nemzedékről, hanem különböző nemzedékekről van itt szó. Elsőnek azt tekintem, amelynek tagjai közvetlenül a kommunista hatalomátvétel után kerültek – maguk is (régi vagy új sütetű) kommunisták – különböző pozíciókba. E nemzedék sem egységes; egyik része „hívő” volt, másik karrierista. A karrieristákról ne essék szó; ők eleve alkalmatlanok az önvizsgálatra és képtelenek az igazmondásra (hacsak valamilyen megrázó élmény nem hozza felszínre „jobbik énjüket”, de tapasztalataim szerint ez igen ritka eset). A „hívők” azonban kétségtelenül együttműködtek a diktatórikus hatalommal, ennek megfelelően tisztségekbe kerültek, „karriert csináltak”. S ezt az együttműködést ocsúdásuk után – amikortól fokozatosan ellenzéki álláspontra helyezkedtek a hatalommal szemben – sem adhatták fel teljesen, éppen tisztségeikből és karrierjükből következően. Egy kínai közmondás szerint aki tigris hátán lovagol, nem szállhat le róla, amikor akar. S ekkor lép működésbe az öncsalásnak az a mechanizmusa, amelyről a történelmi drámák kapcsán már szót ejtettünk. Lényege: a tisztségek viselői elhitetik magukkal, hogy valójában a közösség érdekeit képviselik, amikor helyükön maradnak, és ez többé-kevésbé igaz is, éppen csak sohasem lehet eldönteni, hogy a „szolgálathoz” szükséges megalkuvásokban mennyi az önérdek, a pozícióféltés és általában a félelem, és mennyi a valóban önzetlen hivatástudat. Valamint az sem volt eldönthető, hogy mennyi volt a hatalommal kötött kompromisszumok árán elért „közhaszon”, s hogy a kettő – a kompromisszum és a kisebbségi közérdek szolgálata – milyen arányban állt egymással.

Ez persze kisebb mértékben vonatkozik a következő nemzedék(ek)re, de vonatkozik. Egy-két kivételtől eltekintve minden literátorunk megírta a maga rendszerdicsőítő versét vagy verseit, elbeszéléseit, cikkeit, nyilatkozatait. Ezt nem megrovóan mondom; ők is „hívők” voltak egy darabig – a feleszmélést szinte mindegyikük esetében a magyar ’56 hozta el –, s jó ideig azok is maradtak, éppen csak arra jöttek rá, hogy amiben hittek, azt a hatalmi rendszer hazug módon használja fel önmaga fenntartása érdekében. E hazugságok (a cenzúra miatt persze részleges) leleplezése az érdemük. Ezért nevezem én ezt a generációt „az erkölcsi ellenzék nemzedékének”. De hogy írók, költők maradhassanak, közölniük kellett, és a közlés mindig megalkuvásokkal járt. Egészen 1990-ig e kettő – az ellenállás és a megalkuvás – között őrlődött mindenki, és ennek számbavételét tartom én „szükséges önvizsgálatnak”. Még a becsületesek esetében is (sokan vannak!). Gondolj arra – és gondoljon mindenki arra –, amit Immanuel Kant mondott ezzel kapcsolatban: „Sohasem írtam semmit, amit ne gondoltam volna igaznak, de nem írtam meg mindent, amit igaznak gondoltam.”  

Félreértések elkerülése végett sietek megjegyezni, hogy ez rám is vonatkozik. Nem pályázok az irodalom erkölcscsőszének szerepére; nekem is együtt kell élnem a lelkiismeret-furdalással. Annak ellenére, hogy tudom: szerény szereplője voltam csak annak az irodalmi életnek, melyről itt beszélünk. S végzem is az önvizsgálatot; legalább harminc éve az az ihletője mindannak, amit írok.

F. T. G.: A jelen idő nyomában című könyvedben a Forrás-nemzedék kánonját alakítod magad is, van azonban néhány szerző, akinek pályája rejtélyes okból nem igazolja maradéktalanul az előfeltevéseidet, és ez nem is csak a tehetségükön múlott. Szép tanulmányokat írtál Veress Zoltán prózájáról, Palocsay Zsigmond költészetéről. Azt hiszem, ma senki sem olvassa őket. Miért?

L. G.: Könnyű lenne azt válaszolni, hogy egy-két tévedés minden kritikus pályájába belefér. De úgy érzem, nem követtem el tévedést e két esetben, legalábbis nem azokhoz a kritikusi célokhoz viszonyítva, amelyeket kitűztem magam elé. Veress Zoltán Szeptember című regénye tematikája és mondandója szerint besorolható a korszak realista vonulatába, elbeszélésmódja és emlékidéző, „prousti” kanyargása azonban akkor újításnak számított, és a korszak emberi kérdéseinek, a személyiség identitáskeresésének a megidézése volt. Ugyanúgy átmenetet képezett a „szocreál” és az őt felváltó modernség között, mint mondjuk Szabó Gyula Gondos atyafisága. Hogy nem lett folytatása Veress Zoltán munkásságában, arról nem az újat kötelesség- és hivatásszerűen üdvözlő kritikus tehet. Bizonyára életrajzi véletlenek játszottak ebben közre, melyeket maga a szerző sem számíthatott ki előre. Úgy jártam, mint Dürrenmatt rendőrtisztje a Kísérlet című „detektívregény-rekviemben”. Ő is kiszámította, hogy hol és mikor kell feltűnnie a pedofil (vagy pedofób) kéjgyilkosnak, s ez be is következett volna, a pontos haditervnek megfelelően, ha a gyilkos néhány kilométerrel a tetthely előtt nem szenved halálos közúti balesetet. Így aztán a rendőrtiszt sohasem tudhatta meg, hogy kísérlete eredményre vezetett volna.

Palocsay Zsigmond azonban rendszeresen és sokat írt, és én máig is jó költőnek tartom. Van néhány verse, melyek akár antológiadarabnak is beválnának. Ugyanakkor különc költészet az övé, és e különcség nem illik bele teljes egészében egyetlen ma érvényes „paradigmába” sem. Ezért nem olvassák a szakmabeliek, ezért szorult háttérbe, tehetségéhez képest talán egy kicsit méltatlanul. Mai „árfolyama” kétségtelenül cáfolja hajdani méltatásaimat. (Megjegyezném, hogy jó kis esszét írtam bevezetőként apját elsirató poémájához, mely legjobb darabjai közé tartozik, de a könyvecske megjelenése előtt már kitudódott, hogy kivándorlóban vagyok Magyarországra, és a cenzúra kivétette írásomat.) Verseinek azonban, melyek talán „természetvédő” költészetnek is tekinthetők, akkoriban volt némi ellenzéki „áthallása”. Hiszen a folyók szennyezése, az erdők pusztulása, a madárfajok kihalása, melyeket e versek megsiratnak, a diktatúra rablógazdálkodó önkényének vetületei voltak, s a tiltakozás ellenük akár politikai gesztusnak is számíthatott. Természetes, hogy egy másik korszak olvasói ezt az „áthallást” nem érzékelik (emlékezzünk: az utókor nem kérdezi, mit miért írtál vagy nem írtál, csak azt: hogyan írtad?), a kritikus azonban sohasem szabadulhat a  maga jelenének olvasásmódjától.

F. T. G.: A Boríték nélkül című, 1970-ben megjelent, Veress Zoltánnal írt fiktív levélváltás társtalan a korabeli erdélyi könyvkiadásban (és a te pályádon is, ti. ez szépirodalom). Szólnál ennek eredetéről, céljáról?

L. G.: Nem tudom, szépirodalom-e. Inkább esszének nevezném, s ha az esszé szépirodalmi műfaj, akkor igen. Vagy még inkább illik rá a régies „tárca” elnevezés. Oly régen írtuk, hogy az ötlet eredetére már nem emlékszem; talán Zoltánt kellene erről megkérdezni (már ha emlékszik rá). Az biztos, hogy fiatal író- és kritikusként örültünk a rendhagyó „beszédhelyzet” ötletének. Ugyanis nemcsak barátok voltunk, hanem szomszédok is egy kolozsvári lakótelepen, csaknem mindennap találkoztunk, és véleményünket élőszóban bármikor kicserélhettük. Ebben a helyzetben levelezni teljesen indokolatlan volt – épp ez az indokolatlanság, ez az action gratuite vonzott bennünket. S az, hogy volt egy készséges szerkesztőnk, a fájdalmasan korán elhunyt Miess G. János (Ritoók János néven publikált később), aki, az akkor Új Idők címmel szereplő Brassói Lapokban állandó rovatot biztosított leveleinknek, s minden aggály és gáncsoskodás nélkül közölte őket. Sőt bátran védelmünkre kelt, ha fölöttesei (vagy éppen a cenzor) kifogásolta egyik vagy másik mondatunkat, passzusunkat. Célunk az volt, hogy közérdekű erkölcsi kérdésekről írjunk, s ezek az erkölcsi kérdések többnyire kívül estek a hivatalosan hirdetett „szocialista erkölcs” normarendszerén, néha egyenesen ellentétesek voltak vele. Mondhatnám: mi is az erkölcsi ellenzék nemzedékéhez tartoztunk. A rovatnak, majd a könyvnek szerény, de számunkra szívmelegítő sikere volt; jó néhány gimnáziumban osztályfőnöki órán olvasták és vitatták meg az egyes leveleket, majd jóval később (és szűk körben) Magyarországon is megkaptuk ugyanezt az elismerést. Nevezhetjük levélváltásunkat akár ifjúsági irodalomnak is.

B. L.: Nem csupán egykori tanítványok, de a szélesebb értelemben vett „szakma” is tudja, hogy az irodalmat leszámítva a rajongás, a fokozott érdeklődés az élet egyéb érdekes területeire is hasonló intenzitással s igen magas színvonalon terjedt ki: horgászbravúrok, asztalitenisz, sakk, kulináris művészetek… Így a „középkor” vége felé, mivel egészíthetnénk ki a listát?

L. G.: Egyenrangúságról semmiképpen se beszéljünk. Beszélgetésünk elején említettem, hogy ötéves korom óta szenvedélyes olvasó vagyok; legfőbb és „kinőhetetlen” hobbim az irodalom. Ennek kedvéért sok mindenről le tudtam mondani. Volt időszak az életemben, amikor tíz évig nem is láttam sakktáblát, és Magyarországra költözésem után sok-sok évig nem volt horgászbot a kezemben. Az ok mindig ugyanaz: elvette volna az időt és az energiát a mindig fontosabbnak tartott „irodalmárságtól”. Mely ráadásul kettős terhet jelentett: olvasmányaimról nemcsak írnom kellett, hanem tanárként előadásokat tartani róluk. Összesen negyvenhét évet tanítottam a magyar nyelvű felsőoktatásban; ki sem tudom számítani, hány tanórát jelentett ez. Írtam közben körülbelül ötszáz cikket, köztük legalább három kötetre való tanulmány-igényűt és -terjedelműt. Karteziánus értelmem azt mondja, hogy ez két, külön-külön is egész embert kívánó teljesítmény; a karteziánus értelemnek fittyet hányó lelkiismeretem azt mondja, hogy mindkét területen nyújthattam volna jóval többet. Most, hogy végérvényes nyugállományba helyeztek, talán lesz néhány nyugodt évem, és rendszeresen kilátogathatok a vasi vizek partjára, és még néhány évig elfogadható pontszerzője leszek a sárvári sakkcsapatnak. A baj csak az (máris aggódom, ahogy ezt kimondtam), hogy még van három könyvtervem…

Kérdezett Boka László és Filep Tamás Gusztáv

*Vö. Kántor Lajos: Láng-dosszié (társszerzőségben), in A hajnal frissessége. Esszék, tanulmányok, versek Láng Gusztáv tiszteletére – Életmű-bibliográfia, szerk., Fűzfa Balázs – Barták Balázs – Sciacovelli Antonio, Szombathely, Savaria University Press, 2006, 182–191. (A kötet a beszélgetés idején még nem került bolti forgalomba; – a szerzők.)