Traian Ştef: Epistolele către Alexandros

Az aktív echinoxistaként induló Traian Ştef az utóbbi években főként publicisztikája és esszéi által vált ismertté, melyeket a nagyváradi Familiában (ahol szerkesztő) és más, olykor magyar kulturális folyóiratokban publikált – néhány éve a Provinciában például a Certificat de maghiar (Magyarigazolvány) című írása volt olvasható. Miután 2001-ben prózakötettel jelentkezett (Orbul şi dintele de aur – A vak és az aranyfog), a szerző 2004-es könyvével, az Epistolele către Alexandrosszal (Episztolák Alexandroszhoz) visszatér a költészethez, korábban ugyanis három verseskötetet publikált (Călătoria de ucenic – Az inas útja, 1993; Femeia în Roz – Nő rózsaszínben; Tandreţea dintre noi – A gyöngédség köztünk).

Az Episztolák Alexandroszhoz, mely nem tartalmaz többet 12 versnél, két számomra izgalmas kérdést vet fel: egyik a centrum–periféria vitája lenne, mely a kortárs román irodalomban és publicisztikában gyakran feltűnik, és láthatóan nem Bukarest javára dől el, hanem térben, esetleg időben jóval távolabbra kitolva, így a központon kívüliség gyakran mint a román lélek és gondolkodásmód kvintesszenciájához tartozó állapot jelenik meg. A másik kérdés pedig az irodalmi szöveg–irodalmi élet–irodalmi pletyka hármasa, mely a kortárs irodalom esetében mindenkor aktuális.  

Az episztolák referenciája, legalábbis az Ajánlás szerint, Ovidius száműzetésben írt verseiben keresendő. Mi több, a kötetnyitó szöveg a beszélőt Ovidiusszal azonosítja, így azt gondolhatnánk, hogy az episztolák valamiféleképpen a latin szerző munkáját folytatják. Ezt azonban a kötet nem teljesíti, mivel a szövegben számos, jelenkorunkkal kapcsolatos elem bukkan fel, s végül a XI. episztola adja meg a versek beszélőjének pontos koordinátáit: bár nem azonos Ovidiusszal, arra törekszik, hogy hozzá hasonlóvá váljon, vagy máris hozzá hasonló.

Az olvasót ugyanakkor a címzett személye is nyugtalaníthatja, erre az Ajánlás is rájátszik – ő a könyv elején titokzatos szereplő, aki, bár létezik, kilétét le kell tagadni: „Alexandroszról, / ha kérdik, mondd, hogy képzelt név.” Az olvasás során felgyülemlő információk azonban arra engednek következtetni, hogy a címzett nem más, mint Alexandru Muşina, a román nyolcvanasok és a kortárs irodalom egyik közismert szerzője. A címzettről és feladóról azért szükséges írni a kötet kapcsán, mert ezen a ponton dől el, hogy milyen olvasási sratégiát választunk: nem referenciálisat, melyet az fog gyakorolni, aki nem jártas a kortárs román irodalmi élet különféle érdek- és baráti szövetségeiben, vagy referenciálisat, melyet az ilyen jellegű háttérismeretek fognak óhatatlanul is működtetni. Bármennyire furán is hangzana ez egy vereseskötet esetében, kevesen lesznek azok, akik nemreferenciálisan értik majd az Episztolákat. Ezt egyrészt a román költészet igen véges számú olvasóközönsége – ami nyilván nem román sajátosság, hanem általánosan irodalmi és 21. századi – magyarázza, na meg az, hogy az olvasott szerzők személye, élete, egymáshoz való viszonyulása nem marad rejtett a kortárs olvasóközönség előtt, sőt, ha egy kicsit is sztárolják a költőt, azt bizonyára nem retorikai fogásainak mélyelemzésével teszik.

És itt válik fontossá, hogy a kötet nemcsak Alexandru Muşinához kapcsolódik, hanem annak 2002-es Personae című könyvéhez is, melyben epigrammatikus módon szól a jelenkori irodalmi élet személyiségeiről, és teszi ezt egészen felismerhető módon, úgy, hogy még a torzított nevek is megjelennek. A Personae szereplői közül jónéhányat átvesz Ştef, s nemegyszer utal Muşinának a Vatra folyóiratban megjelent vitázó leveleire is. Így talán világossá vált, hogy a kötet egyik hangsúlyos témája a román irodalmi élet közismert személyiségeinek csapata, akiket többé-kevésbé karikírozott módon jelenít meg a kötet. A beszélő, az inkább 20., mint 21. századi Ovidius otthonosan mozog ebben a miliőben, sejthetjük, maga is oda tartozik, illetve tartozna, hiszen dilemmázásai, töprengései egy sajátos száműzetést mutatnak be: az ország nyugati felében, valószínűleg Varadinum Felixben megtapasztalt, egyébként ismerős kortárs dekadenciát és képmutatást. A száműzetés tehát, mint Ovidiusnál is, kettős: egyrészt földrajzi, másrészt a civilizációs és kulturáltsági különbségekben megragadható. Ştef azoban nem mondja, hogy hol található az a központ, amihez képest a feltételezett Varadinum provincia, s az emberek attitűdjét a helyszíntől inkább függetlennek láttatja. Az Örök Város nem lokalizálható: itt nem Bukarest, sem a központként gyakran tételezett Párizs és egyáltalán a Nyugat csatázik a vidékiességgel, hanem emberi alapattitűdök csapnak össze (barbárság versus cizelláltság). Az episztolák kidolgozott formája ugyanakkor az antik kulturális kódok varázsával vonja be a kortárs jelentéseket, mint például a Spanyolországban vendégmunkásként eperszedő román tömegek leírását.

Ebben a kontextusban a száműzetés szintén egy attitűdöt jelöl, hiszen itt nem valamiféle külső kényszer miatt jön létre a beszélő elszigeteltsége, hanem szándékolt, önként vállalt száműzetés ez: annak a reflektáltan intellektuális szemlélődőnek a monológja, akit környezetének vulgaritása mélységesen fölháborít, s aki hol majdnem patetikus hangnemben korholja a civil társadalmat, hol ironikusan csipkelődik. Számára valamiképpen az igazi költészet jelentheti az ellenszert az emberi romlottságra, s mint ilyen, az antik episztola hagyománya biztatja arra a – jelen világunkban legalábbis szoktalannak nevezhető – travesztire, hogy Ovidiushoz hasonlóvá akarjon válni.

*Paralela 45, Piteşti, 2004.