A Londonban élő költő, műfordító, esszéíró, irodalomtörténész, egyetemi tanár – 1934. április 3-án született Budapesten – az 1956-os forradalom idején bölcsészkari hallgatóként az október 23-i tüntetés egyik szervezője, majd az Egyetemi Ifjúság című lap szerkesztője. A forradalom és szabadságharc leverése után Ausztriába menekül, aztán Angliában, az oxfordi egyetemen folytatja tanulmányait. Itt 1962-ben B. Litt. fokozatot nyert az újabb kori lengyel és magyar költészetről írt disszertációjával. Ezt követően egy évig Berkeleyben, a kaliforniai egyetemen tanított, majd a Harvardon kutatott. 1969-től nyugdíjba vonulásáig (2001) a lengyel és a magyar irodalom előadója a cambridge-i egyetemen.

Tíz verseskötete jelent meg magyarul, egy angolul és egy lengyelül, számos irodalomtörténeti és kritikai tanulmánya angolul és magyarul, amelyek közül a legutóbbiak a Magnetic Poles (London, 2000) és az Erdélyi merítések (Komp-Press Kiadó, Kvár, 2004). Clive Wilmerrel fordított magyar költőket angolra, Radnóti Miklóstól (1979, 2003) és Petri Györgytől (1991, 1999) két-két kötetet. Saját verseinek angol nyelvű gyűjteménye, a My Manifold City két kiadásban jelent meg (1996, 1998). George Szirtessel szerkesztette a huszadik századi magyar költészet antológiáját (The Colonnade of Teeth. Bloodaxe, 1996). 1993-ban Nagy Imre-emlékéremmel, 1995-ben a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjével tüntették ki. Irodalmi díjai közül a fontosabbak: Salvatore Quasimodo-díj (1993), Ada Negri-díj (1995) és a Pro Cultura Hungarica (1999).

Miként legutóbbi kötete, Az én forradalmam (Pont Kiadó, Bp., 2006) is tanúsítja, egész életét és munkásságát alapvetően 1956 határozta meg. Angliai nézőpontjából évtizedeken át követi és elemzi a forradalom intellektuális-politikai visszhangjának egyetemes vonatkozásait. Az emlékezés folyamatosságához esetében a reflexiók egyre tágulóbb értékhorizontjai társulnak. Könyvének erénye a pontosság, a hiányok és a visszhangok feltérképezésének filoszi szenvedélye, a személyesség hitele – olvashatjuk a kiadói ajánlásban. Ennek köszönhetően a térben és időben távoli olvasó is élményszerűen részesévé válik a mítoszokból a valóságos történelmi folyamatokba visszahelyezett magyar forradalom valóságának és erkölcsi hevületének.

Magam 1992 óta találkozom – olykor évente többször is – Gömöri Györggyel: az Anyanyelvi Konferencia, a Magyar Írószövetség, az Egerben működő Dsida Jenő Baráti Kör, a Korunk, a Kolozsvár Társaság rendezvényein. Esztergomban, Egerben, Budapesten, Debrecenben, Marosvásárhelyen, Kolozsvárott.  Amivel csak azt szeretném jelezni: úgy élt ő Cambridge-ben, egy idő óta pedig úgy él Londonban, hogy a lehetőségek szerint mindig itthon van. Erdélyben is. Akkor is köztünk volt, amikor nem kapott vízumot Romániába. Helyettünk is dolgozott, amikor az erdélyi kutatók nem kereshették fel a nagy nyugati könyvtárakat.

Amikor az Erdélyi merítések című kötetét szerkesztettem, először arra figyeltem fel, hogy mennyire természetesen, magától értetődően alakult ki a Budapesten született Gömöri György tartós Erdély-érdeklődése. Az Erdély-élményeket felelevenítő kötetzáró ciklusából értettem meg, hogy ebben nagy szerepet játszott a forradalmat megelőző időszak, amikor az ELTE magyar–lengyel szakos hallgatójaként elhatározza, hogy Dsida Jenőről ír egyetemi szakdolgozatot. Úgy gondolta, hogy ehhez el kell utaznia Erdélybe. Kutatási ösztöndíjért pályázott, és támogatást nyert. De tudta már, hogy hová érkezik. Cserkész kori tájélményei és a budapesti református vasárnapi iskolában szerzett történelemélményei egyaránt segítették az erdélyi tájékozódásban.

Az 1956-os erdélyi utazás folytatása: Gömöri György életműve.

Erről beszélgettünk 2006 augusztusának utolsó hetében a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság debreceni kongresszusán.

Induljunk ki abból, hogy 1956 szeptemberében visszatértél Pestre. Október huszonharmadikán pedig már kitüntető szerepet vállaltál az egyetemi diáktüntetés megszervezésében. Mi történt tulajdonképpen e pár hét alatt? Fel voltál-e készülve mindarra, ami rád várt a forradalom napjaiban?

Ha azt mondanám, 1956 szeptemberében tudtam, mi lesz Magyarországon pár héttel később, nem mondanék igazat. Az erdélyi – nagyon eredményes – kutatóút után főleg Dsidával foglalkoztam. Amikor Panek Zoltánt az Utunkban  „Dsida Jenő ébresztéséért” megtámadta Szilágyi András, cikkben akartam neki válaszolni, ehhez kerestem anyagot – ahogy azt már másutt megírtam – a budapesti Egyetemi Könyvtárban 1956. október 22-én.

Persze már korábban, szeptemberben „volt valami a levegőben”, ahogy azt szokták mondani. Hirtelen megerősödött a gyors politikai reformok igénye. Jelen voltam a Magyar Írószövetség szeptember 11–12-i közgyűlésén, ahol a revizionistaként támadott írók (Déry Tibor és mások) mellé beválasztottak az új vezetőségbe két újonnan börtönből szabadult írót, Ignotust és Pálóczi-Horváthot. Máig előttem van egy kép erről a gyűlésről. Az egyik tüzesen „pártellenes” felszólalás után Szemlér Ferenc odafordul egy másik erdélyi íróhoz, aki talán épp Balogh Edgár volt: „Na és most mit csinálunk majd mi otthon?” Az akkori Romániában – mint azt a hírhedt Jar-ügy mutatta – még nem nagyon lehetett bírálni a sztálinizmust...

Október hatodikán Rajk Júlia kérésére megrendezték Rajk László hamvainak ünnepélyes újratemetését. Én is kimentem a Kerepesi útra, és a roppant tömeg által látogatott temetés után teljesen véletlenül belekerültem egy kis tüntetésbe, amit párszáz egyetemista rendezett a temetőtől a Batthyány-mécsesig. „Nem állunk meg félúton – sztálinizmus pusztuljon!” – ezt harsogtuk végig az Andrássy úton és a Körúton, az emberek nem akartak hinni a fülüknek, bár bizonyára azt hitték, ez egy hatóságilag engedélyezett felvonulás volt. Nem volt az, de senkit sem tartóztattak le miatta. Lehet, hogy pár héttel később ezért voltam olyan képtelenül bátor a huszonharmadiki tüntetés szervezésében. Ami, ugye, a lengyel szikrából pattant ki, abból, hogy a szovjet csapatok körülvették Varsót, és nem lehetett tudni, sikerül-e az ottani „demokratizálódás” – ahogy a reformokat akkoriban neveztük. És mivel negyedéves lengyel–magyar szakos hallgató voltam az ELTE-n, ki más kezdte volna szervezni ezt a tüntetést, ha nem én?

Erdélyi könyvedben is utalsz arra, hogy a forradalom idején többedmagaddal az Egyetemi Ifjúság című diáklapot szerkesztetted. Kikkel? Miként írtátok, sokszorosítottátok, terjesztettétek? Ez sajtótörténészként is érdekelne, hiszen vállalkozásotok Bem tábornok 1849-es erdélyi hadi lapjait juttatja eszembe… 

Az Egyetemi Ifjúság korábban hetilap volt, a bölcsészkar hetilapja, Endrődi László, egy idősebb újságíró szerkesztette. 1954-től jelentek meg benne verseim és cikkeim. Endrődi rendes szerkesztő volt, szinte minden írásomat (még a politikailag rázósabbakat is) sorra leadta. Amikor október 25-én a bölcsészkaron megalakult az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság, ők kértek fel engem arra, hogy indítsam újra a lapot – napilapként. Endrődi ugyanis az első napokban eltűnt, csak 29-én reggel bukkant fel, már az első, forradalmi szám megjelenése után. Ezt az első számot, ha jól emlékszem, a Szegeden már végzett András Sándorral, az újságíró szakos Márton Lászlóval és Segesdi Miklóssal együtt raktuk össze. Később a szerkesztőbizottságba „beszállt” Endrődi, és többször írt a lapba a sajnos ma már nem élő Csernus Ákos (Washingtonban halt meg pár éve). Mottóul én a következő József Attila-sort választottam: „Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet!” Ezt ugyan távollétemben levették a lapról, de aztán visszatetettem, mondván, hogy a szabadság még nem jött el teljesen, hiszen még az országban vannak a szovjet csapatok.

A lapot a Szikra nyomdában, majd az Alkotmány utcai Honvéd nyomdában nyomták, nem árusítottuk, csak osztogattuk. De sokan olvasták, naplójából tudjuk, hogy még Zimándi Piusnak is több szám volt a kezében. Az utolsó „hivatalos”, tehát általunk szerkesztett szám a november negyediki volt, ezzel a fatális főcímmel: Megállt a szovjet áradat! November harmadikán éjjel ugyanis ezt az információt kaptuk a Parlament sajtóirodájától. November negyedike után még hirtelen megjelent egyszer a lapnak egy piros-fehér-zöld száma, amit Simon József nyomdász szerkesztett és adott ki a Honvéd nyomdában, kissé önhatalmúlag, mert megkérdezésünk nélkül, bár a lapszám fő követelésével – „Vonuljanak ki a szovjet csapatok!” – maradéktalanul egyetértettünk.

A második szovjet beavatkozást követően távoznod kellett Magyarországról. Többször is utalsz arra, hogy jó helyen kötöttél ki… Az ötvenhatos élmények feldolgozása szempontjából mit jelentett számodra Oxford? Emigráns életérzésedből fakadt, hogy hosszú időn át olyan mélyrehatóan foglalkoztál a peregrináció kérdéskörével, az erdélyi diákok külföldi egyetemjárásával?

Nemrégen megjelent könyvemben, Az én forradalmamban külön fejezetet szenteltem az első oxfordi hónapoknak. Ebben elmondom, hogyan próbáltunk még szervezkedni és segíteni a hazaiaknak 1957-ben. De amikor az 1957–58-as egyetemi év elkezdődött, már be kellett rendezkednünk a hosszú, talán életünk végéig tartó emigránslétre. Amit persze több részre osztanék, mert 1957–65 volt nálam a „kalandozások kora”, amikor rengeteget utaztam, és minden második évben helyszínt változtattam. 1965-ben aztán Amerikából első feleségemmel visszaköltöztünk Angliába. Itt 1965–75 közt lényegében polonistaként működtem, először Birminghamben, majd hatvankilenctől Cambridge-ben. De peregrinuskutatással igazából csak 1975-től kezdtem foglalkozni, amikor egy egri Balassi-konferencián (amire a jó emlékezetű Klaniczay Tibor hívott meg) Tóth István, nálam jóval idősebb irodalomkutató – nem az erdélyi Tóth volt! – félrevont, és a lelkemre kötötte, hogy foglalkoznom kellene angliai hungarikumkutatással. Akkortájt bukkant fel a cambridge-i egyetemi könyvtárban Apáczai harderwijki disszertációjának egyetlen, addig lappangó példánya, ami óriási izgalmat keltett filoszkörökben. És erről én csak Egerben szereztem tudomást!

Hallgattam Pista bácsira, és belepiszkáltam az oxfordi egyetemi könyvtár meg néhány ottani kollégium archívumába – és elkezdett dőlni az anyag. Amiben a magyarországiak mellett (itt a 16–18. századról beszélek) rengeteg erdélyi magyar neve is előjött. Az én helyzetem azért volt előnyös, mert szinte minden angol és skót könyvtárban kutathattam – igaz, hogy ezt megtettem másutt, Brémában és Krakkóban, Bécsben és Párizsban is. Hogy ehhez mennyi köze volt az emigráns életérzésnek, nem tudom. Egy kicsit a régi peregrinusok utódjának tekintettem magamat, azzal a különbséggel, hogy az én peregrinációm eléggé hosszúra nyúlt (nyúlik), és sokkal kellemesebb volt, mint más régi magyaroké, még a főrangúakat is beleértve.

Erdélyi utad során nemcsak Dsida nyomjeleit kutattad. Megismerkedtél nemzedéktársaiddal is, az akkori fiatal erdélyi írók javával. Akik közül többeket hamarosan börtönbe juttatott a romániai megtorlás. Angliában mennyire tudtad nyomon követni sorsuk balfordulását?

Furcsa módon egy-két emberrel még Angliába jövetelem után sem szakadt meg a kapcsolatom. Deák Tamással például váltottunk még pár levelet 1957-ben. Molter Károly Budapestre küldött levelét Dsida-ügyben már megírtam: szegény nem tudta, hogy én a forradalom után „elhúztam a csíkot”, aztán meg nagyon megijedhetett. Később én valahogy Dsidán keresztül maradtam kapcsolatban Erdéllyel – 1967-ben újólag, amikor is a Szemlér-féle 1966-os válogatásról írtam recenziót a párizsi Irodalmi Újságnak. Ott ismertettem Kányádi, Székely János és Páskándi újabb köteteit is, utóbbit kissé megróttam „leninista” verseiért, amit Géza aztán szóban meg is köszönt. Jól jött neki, hogy őt Nyugatról „vonalas” költőként bírálják. Vele különben még Kolozsvárt találkoztam újra, de Magyarországra költözése után is tartottuk a barátságot. (Kányádival még ma is tart, nemrég írtam róla egy hosszabb dolgozatot egy amerikai irodalmi lexikonnak.)

Tizenöt évvel később újból Kolozsvárt, majd Bukarestben is jártál. Nem voltak kellemetlenségeid a román hatóságokkal ötvenhatos múltad miatt?

Nem. A hetvenes években négyszer is jártam Romániában: 1971-ben, hetvennégyben és aztán megint hetvenhétben és hetvenkilencben. Mint brit állampolgár, persze. Ezért aztán a hatóságok, ha figyeltek is, nem zaklattak. Nyolcvanötben viszont kértem megint vízumot, és nem kaptam, azt is tudom, miért. Előzőleg kicsit beakasztottam azoknak a román történészeknek, akik ezzel a szöveggel járták Angliát: ennyi és ennyi nappal rövidítette meg Románia átállása a második világháborút. Hát én rákérdeztem Cambridge-ben Transznisztriára és az ottani vérengzésekre – ezt aztán jelentették ott, ahol kellett. De ötvenhatos múltamról aligha tudott a Szekuritáté, ennyire azért ők sem voltak „mindentudók”.

A romániai magyar irodalom angol nyelvterületen című tanulmányod arról tanúskodik, hogy másokkal együtt magad is tudatosan vállaltad az erdélyi magyar irodalom értékeinek megismertetését. Páskándi Géza két kötetéről is írtál. A személyes ismeretségen és az ötvenhatos múlton túl nyilván az a felismerésed is szerepet játszott ebben, hogy „az akkor még Romániában élő Páskándinak legalább annyi köze van az új magyar drámához, mint Mészölynek, Örkénynek vagy Hernádi Gyulának”. Visszaigazolódott-e akkori értékítéleted?

Igen, az amerikai Books Abroad, később World Literature Today címmel folytatott folyóiratnak lettem szerkesztőségi tagja úgy 1969-től, a magyar rovatot szerkesztettem, és ez alkalmat adott számos erdélyi vonatkozású recenzióra. Például írhattam nekik a Kántor–Láng-féle irodalomtörténetről vagy Sütő valamelyik könyvéről, persze Páskándi könyveiről is. Az ő kis abszurd drámái, úgy gondolom, fontos szerepet játszottak a magyar dráma történetében  – ezekről különben angolul is írtam egy hosszabb tanulmányban a Mosaic című kanadai folyóiratnak. Kár, hogy Páskándi későbbi, Budapesten írott drámái már kevésbé voltak izgalmasak – valahogy a „súly alatt nő a pálma” tétele bizonyosodott itt be. De a korábbi abszurdok? Azok jobbak, mint az akkori Hernádi-darabok.

Még hadd mondjam itt el, hogy amikor 1996-ban George Szirtessel szerkesztettük a huszadik századi magyar költészet antológiáját Szabó Lőrinctől napjainkig, több második világháború utáni erdélyi költőt bevettem a Colonnade of the Teeth című antológiába, így Kányádi Sándort, Szilágyi Domokost, Markó Bélát és Szőcs Gézát. Kedves Dsidámmal együtt így az antológia harmincöt költőjéből öt erdélyi volt. És Kovács András Ferencet csak azért kellett kihagynunk, mert még nem voltak elég jó angol fordításai... Igaz, hogy Áprily is kimaradt, ő se fért be a harmincötbe.

Öt évvel ezelőtt az MTA Történettudományi Intézetében arról tartottál előadást, hogy miként él az 1956-os forradalom emlékezete az angol nyelvű sajtóban és irodalomban.

Az 56-os Intézet és az MTA Történettudományi Intézete akkor rendezett egy konferenciát Ötvenhat emlékezete címmel, itt hangzott el az előadásom, ami azóta megjelent Az én forradalmamban is. Van egy angol változata, az meg egy londoni kiadványban látott napvilágot. Fontosnak tartom annak a bizonyítását, hogy az angol sajtó még harminc évvel a forradalom után is bőven foglalkozott ötvenhattal, tehát még ha van is ma, aki „jól érezte magát” a Kádár-rendszerben, annak is tudomásul kell most már vennie, hogy az a rendszer egy alapvető hazugságra épült, és soha a világon nem írtak annyit a magyar történelem összes addigi eseményéről, mint akkor és azóta ötvenhatról. Ezt próbáltam megfogalmazni egy Október fényesítése című versemben is, amikor azt írtam: „és ez lesz, ami rólunk mindvégig fennmarad”. Vagyis mindaddig, amíg annak a szónak, hogy magyar, lesz értelme a világban.

A magyar–lengyel párhuzamok egyetemi hallgató korod óta foglalkoztatnak. Nyilván 1956 kapcsán is elvégezted a magad összehasonlító vizsgálatait. Milyen eredményekre jutottál?

Érdekes kérdés ez, nehéz röviden válaszolni rá. A magyar–lengyel barátság részben azon alapszik, hogy mindkét népet nagyobb nemzetek, imperialista hatalmak nyomorgatták. Hol itt volt felkelés vagy forradalom, hol ott, valahova mindig menekülni kellett. Ettől függetlenül vannak lényeges különbségek a két nemzet között, csak azok vészhelyzetben elmosódnak. Ötvenhatban volt ez a vicc, nem tudom, hallottad-e. Hogy viselkedtek a magyarok? Úgy, mint a lengyelek szoktak. És a lengyelek? Ahogy a csehek szoktak. És a csehek? Mint ahogy a disznók szoktak. Igen, a csehek meg a szlovákok nem viselkedtek a legjobban ötvenhatban – aztán ezt „visszakapták” hatvannyolcban. Ötvenhat nyarán a lengyeleknél már volt egy robbanás: Poznanban, a nemzetközi vásár idején, munkástüntetések, munkáslázadás. Azért nem forradalom, mert a munkások programja megmaradt a „több kenyeret” szintjén. Viszont ebből a levert, de nem idegen csapatok által elfojtott lázadásból a lengyel kommunista vezetés levont bizonyos konzekvenciákat: égetően sürgősek a reformok. Gomulka így kerülhetett a nép túlnyomó többségének támogatásával uralomra. Más kérdés, hogy pár év alatt eltékozolta azt az erkölcsi tőkét, amit ötvenhat októbere adott neki.

Magyarországon Rákosi Mátyás volt hatalmon egészen ötvenhat nyaráig. Amikor az oroszok menesztették, Gerő került a helyére, nyilván Andropov, akkori nagykövet ajánlására. Ez súlyos taktikai hiba volt, de még ezen is túl lehetett volna jutni, ha Nagy Imrét nemcsak hogy visszaveszik az MDP-be  szeptemberben, hanem valamilyen hatalmi pozícióba juttatják. Ez nem történt meg, és így a párt „elszakadt a tömegektől”, és nem volt egyetlen hiteles szóvivője sem októberben. Kádár János, aki lefeküdt Gerővel? Ugyanakkor Gerőék Titóhoz jártak gazsulálni. A forradalom azért tört ki október 23-án, mert a kommunista vezetők rosszul mérték föl az ország helyzetét, és a fiatalok türelme elfogyott: lényeges, nem csupán kozmetikai változásokat akartunk. Ezért lehetett ez az egyik jelszó október 23-án: „Lengyelország utat mutat – kövessük a magyar utat!” Mármint a szocializmus magyar útját.

Az utóbbi időben egyre kritikusabb hangnemben elemzed az 1956-os vallomásokat és emlékezéseket.

Emlékezőtehetségünk romlik az idő múlásával, és a tényeknél ma fontosabbak a pártpolitikai szempontok. Annak idején, októberben az a szó, hogy „polgári”, pozitív értelemben nem hangzott el. Igen, többpártrendszert akartunk, de valamiféle szocialista alkotmányon belül. Magyar katonák ellen nem harcoltak volna a „pesti srácok”, legalábbis nem hiszem – viszont a szovjet csapatok behívásával Gerőék mintegy „megkontrázták” a forradalom „Ruszkik haza!” követelését. Ugyanakkor munkástanácsok jöttek létre, akkoriban úgy hittük, ez lényeges része a szocialista demokráciának.

Ötvenhat mindenkié, aki független Magyarországot akart. És én azt szeretném, ha meg lehetne győzni a mai fiatalokat arról, hogy Október (néhány szörnyű atrocitás ellenére) talán a huszadik század egyik legtisztább forradalma volt. Ötven évvel később ideje lenne félretenni a gyűlölködést és szót érteni abban, hogy Magyarország modern, működőképes, európai állam lehessen. (Persze ugyanezt remélem Románia esetében is, bár a ti esélyeitek, meg kell mondanom, jóval rosszabbak.) Ebben a tekintetben kevésbé fontos a jobb- vagy baloldali minősítés, lényegesebb, hogy tiszteletben tartjuk-e politikai ellenfeleinket. Amikor valakinek ötvenhattal kapcsolatos ferdítéseit vagy csúsztatásait elutasítom, nem a saját véleményemet, hanem a tényeket próbálom védeni.