|  Március 2006 Természet – katasztrófák – ökológia |
Bevezető Dünnyögés, félhangokra Zalán Tibor Természeti katasztrófák – védekezés a Kárpát-medencében Meskó Attila Vízimadarak tömeges elhullása a Duna-deltában Kiss J. Botond Katrina New Orleansban Fülöp László Zsolt Árvizek nyomában Wilhelm Sándor Édenkert, Nyitány Szigeti Lajos Szökőárban Horváth Zoltán Cianidszennyezés után Sárkány-Kiss Endre Védőpajzsunk, az ózonréteg Mócsy Ildikó A nemzeti jelleg változásai Bartók alkotásában László Ferenc 1956–2006 „Elképzelhetetlen, milyen lelki tusákba került...” Szász János Világablak „A Messiás nem akadémiai székfoglaló során fog újra eljönni” Rugási Gyula História Apáthy István politikai szereplése és pere Mariska Zoltán Mű és világa Életmű és emlékkönyv Poszler György Az árulás dimenziói Szántai János Közelkép „Őrizője vagyok-e én felebarátomnak?” Robert Riedel Határon túli magyarok a magyar rádiózásban Gecse Géza Katasztrófák médiaképe avagy: hatalmi érdekek a sajtóban Győrffy Gábor Levelestár Déry Tibor, személyesen Kántor Lajos Katedra Drámaolvasás Bara Katalin–Csutak Judit Morgolódás tankönyvek ürügyén Wilhelm Sándor Téka Románia kicsinyített modellje: az Alimentara Gál Andrea A Korunk könyvajánlata Talló A századik Szőcs Levente A határok nélküli Európa szellemi átjárhatóságának visszaállítása Borbáth Zsuzsánna A rózsa nevet R. L. Abstracts Számunk szerzői | R. L. A rózsa nevet Leírhatatlanná vált, benyálkásodott, elhódította tőlünk a negédes alköltészet, bosszankodik a sorsán Nemes Nagy Ágnes. Mint szimbolikus képnek annyiféle jelentése van, hogy szinte semmit sem jelent, nyugtázza somolyogva Umberto Eco. Már eleve hervadt, pacsuli szagú, szklerózisos vénlány. Frissebbnek hat nála, igazibb könnyet csal a szembe még egy közönséges vöröshagyma, tulajdon gúnyos fordítottja, vaskos paródiája is. Irónián edzett, fitymáló grimaszunk ellenére az Eső téli száma, a Mindenféle rózsák mégiscsak visszacsempészné valahogy. És mint Borgesnél John Miltont, a kezünkbe adott rózsa látja az őt szemlélni képtelen vakot. Nevet rajta, kacagni kezd az önmagába zárt, érinthetetlen szépség. Mert bizony ő az, ezért is nevet. Kibontod, akár egy ajándékot, hogy aztán ne legyen benne semmi. Azelőtt volt, hogy kibontottad volna. Ilyen ez, ilyenek a rózsák: „tiszta ellentmondás, gyönyörűség, / annyi temérdek pilla alatt / senki sem alszik”. (Nemegyszer előfordult, nemcsak esztétákkal: hogy megtaláljuk a tulajdonképpeni rózsát, kivetkőztettük a leveleiből…) Sokféle rózsa van még ezenkívül itt, Shakespeare szonettrózsái, Gertrude Stein zakatoló, sokszorosított rozéi („Ezt szorozd fel, Warhol!” – firkantotta oda Tandori kihívóan a szemközti falra), valamint Dienes Eszteréi, a legszimpatikusabban undorítóak („Az én rózsáim egy vödör szemét…”). Rózsa apó, alias Gül Baba olvasójának szemeiben csempészi Budára a rózsamagvakat, a kalapos király rendeletére átkeresztelt zsidók borravalót fizetnek, hogy ne Grünnek vagy Braunnak, hanem Rosenthalnak jegyezzék be őket, és a megfáradt Dante végre szembesülhet a sokszirmú mennyei rózsa vakujával. Valami combközi rózsafélét lát a magyar ridegparaszt is, méghozzá a világ közepén, de János Vitéz, a „magányos anarchista” ezt már csak halálában pillanthatja meg. Árpád-házi Szent Erzsébetnél amúgy is rózsává lesz minden, és ha minden rózsává lett, akkor nincs több rózsa, elfogyott, elég volt, elkopott. Gondolhatnánk. Pedig úgy tűnik, mintha inkább a Nemes Nagy Ágnes által „költőibb” szavakként ajánlott pléhlavór, a drót és a jó öreg ribonukleinsav árfolyama romlana. – Eső, 2004/4. |