Március 2006
Természet – katasztrófák – ökológia


  Bevezető
  

  Dünnyögés, félhangokra
  Zalán Tibor

  Természeti katasztrófák – védekezés a Kárpát-medencében
  Meskó Attila

  Vízimadarak tömeges elhullása a Duna-deltában
  Kiss J. Botond

  Katrina New Orleansban
  Fülöp László Zsolt

  Árvizek nyomában
  Wilhelm Sándor

  Édenkert, Nyitány
  Szigeti Lajos

  Szökőárban
  Horváth Zoltán

  Cianidszennyezés után
  Sárkány-Kiss Endre

  Védőpajzsunk, az ózonréteg
  Mócsy Ildikó

  A nemzeti jelleg változásai Bartók alkotásában
  László Ferenc


1956–2006
  „Elképzelhetetlen, milyen lelki tusákba került...”
  Szász János


Világablak
  „A Messiás nem akadémiai székfoglaló során fog újra eljönni”
  Rugási Gyula


História
  Apáthy István politikai szereplése és pere
  Mariska Zoltán


Mű és világa
  Életmű és emlékkönyv
  Poszler György

  Az árulás dimenziói
  Szántai János


Közelkép
  „Őrizője vagyok-e én felebarátomnak?”
  Robert Riedel

  Határon túli magyarok a magyar rádiózásban
  Gecse Géza

  Katasztrófák médiaképe avagy: hatalmi érdekek a sajtóban
  Győrffy Gábor


Levelestár
  Déry Tibor, személyesen
  Kántor Lajos


Katedra
  Drámaolvasás
  Bara Katalin–Csutak Judit

  Morgolódás tankönyvek ürügyén
  Wilhelm Sándor


Téka
  Románia kicsinyített modellje: az Alimentara
  Gál Andrea

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A századik
  Szőcs Levente

  A határok nélküli Európa szellemi átjárhatóságának visszaállítása
  Borbáth Zsuzsánna

  A rózsa nevet
  R. L.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

R. L.

A rózsa nevet

 

Leírhatatlanná vált, benyálkásodott, elhódította tőlünk a negédes alköltészet, bosszankodik a sorsán Nemes Nagy Ágnes. Mint szimbolikus képnek annyiféle jelentése van, hogy szinte semmit sem jelent, nyugtázza somolyogva Umberto Eco. Már eleve hervadt, pacsuli szagú, szklerózisos vénlány. Frissebbnek hat nála, igazibb könnyet csal a szembe még egy közönséges vöröshagyma, tulajdon gúnyos fordítottja, vaskos paródiája is.

Irónián edzett, fitymáló grimaszunk ellenére az Eső téli száma, a Mindenféle rózsák mégiscsak visszacsempészné valahogy. És mint Borgesnél John Miltont, a kezünkbe adott rózsa látja az őt szemlélni képtelen vakot. Nevet rajta, kacagni kezd az önmagába zárt, érinthetetlen szépség. Mert bizony ő az, ezért is nevet. Kibontod, akár egy ajándékot, hogy aztán ne legyen benne semmi. Azelőtt volt, hogy kibontottad volna. Ilyen ez, ilyenek a rózsák: „tiszta ellentmondás, gyönyörűség, / annyi temérdek pilla alatt / senki sem alszik”.

(Nemegyszer előfordult, nemcsak esztétákkal: hogy megtaláljuk a tulajdonképpeni rózsát, kivetkőztettük a leveleiből…)

Sokféle rózsa van még ezenkívül itt, Shakespeare szonettrózsái, Gertrude Stein zakatoló, sokszorosított rozéi („Ezt szorozd fel, Warhol!” – firkantotta oda Tandori kihívóan a szemközti falra), valamint Dienes Eszteréi, a legszimpatikusabban undorítóak („Az én rózsáim egy vödör szemét…”). Rózsa apó, alias Gül Baba olvasójának szemeiben csempészi Budára a rózsamagvakat, a kalapos király rendeletére átkeresztelt zsidók borravalót fizetnek, hogy ne Grünnek vagy Braunnak, hanem Rosenthalnak jegyezzék be őket, és a megfáradt Dante végre szembesülhet a sokszirmú mennyei rózsa vakujával. Valami combközi rózsafélét lát a magyar ridegparaszt is, méghozzá a világ közepén, de János Vitéz, a „magányos anarchista” ezt már csak halálában pillanthatja meg. Árpád-házi Szent Erzsébetnél amúgy is rózsává lesz minden, és ha minden rózsává lett, akkor nincs több rózsa, elfogyott, elég volt, elkopott.

Gondolhatnánk. Pedig úgy tűnik, mintha inkább a Nemes Nagy Ágnes által „költőibb” szavakként ajánlott pléhlavór, a drót és a jó öreg ribonukleinsav árfolyama romlana. – Eső, 2004/4.