Gyakorló pedagógusaink nap mint nap szembekerülnek a szűkös költségvetés, a krónikus pénzhiány okozta problémákkal. Lepusztultak az épületek, gondok vannak a fűtéssel, a tanszerek, szemléltető eszközök beszerzése az elméleti lehetőségek szintjére csökkent, a tanárok fizetéséről pedig nem is érdemes beszélni…

Eközben egyetlen vigaszunk lehet, hogy tobzódhatunk az alternatív tankönyvek lassan átláthatatlan tömegében. Nincs rálátásom, de nagyon szeretném tudni, hogy a ’89-es rendszerváltás óta hány tankönyvet jelentettek meg összesen mondjuk saját szakterületem, a biológia területén a gomba módra szaporodó tankönyvkiadók. Azt tudom, hogy pár éve még hármasával-négyesével kaptuk őket, hogy minél gyorsabban – lehetőleg még aznap – válasszuk ki, melyiket rendeljük meg a következő tanévre az iskolánk számára. Mondanom sem kell, hogy mindegyik román nyelvű volt, a magyar nyelven megjelentek közt nem lehetett választani, mert legtöbb esetben az egyből egyet választás lehetősége sem adatott meg számunkra.

 Jó példa erre, hogy a 2003-ban érettségizett magyar diákjaink a négy év alatt egyetlen biológia tankönyvet se kaptak, mert mindegyik egyéves késéssel, a következő tanévben jelent meg, ha egyáltalán megjelent. Bizonyára más tantárgyak tankönyveivel is ugyanez volt a helyzet. Szomorú tény, hogy sem érdekvédelmi, sem pedagógiai, sem egyre növekvő számú ifjúsági szervezeteink nem tiltakoztak a kialakult helyzet ellen. A teljesség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy tanulóink szüleinek se jutott eszébe, hogy valamilyen formában lépni kellene. Nem csoda hát, hogy abból a társaságból bizony nem sokan koptatják az egyetemek lépcsőit.

Aztán, amikor már végre rendeződni látszott a helyzet, telítődött a piac, s már a magyar osztályoknak is voltak tankönyvei, jött az újabb reform, módosult az iskolaszerkezet, változtak a programok, s kezdődött az egész elölről.

Szó sincs arról, hogy ellenezném az alternatív tankönyvek bevezetését, de tapasztalatból tudom, hogy a piacra dobott tankönyvek között alig van tartalmi eltérés, hiszen a szerzőknek ragaszkodniuk kell a tantervi előírásokhoz. Marad tehát a külcsín, a fogalmazás, a jól-rosszul megszerkesztett vonalas ábrák avagy az elmosódott, élvezhetetlen fényképek közti különbség.

Ha mégis van tartalmi eltérés, legtöbbször abban sincs köszönet. Élénken él emlékezetemben, amikor pár éve egy pedagógiai tanácskozáson megjelent az egyik tankönyvszerző, aki a baptista líceumok számára kinyomtatott (tehát valamilyen felső szinten már ellenőrzött és jóváhagyott) IX. osztályos tankönyv általános bevezetéséhez szeretett volna ajánlásokat szerezni tőlünk. Már a könyv címe is figyelemkeltő volt: Biologie cu elemente de creaţionism, ami önmagában is a fából vaskarika klasszikus esetét példázza. Fellapozva a könyvet mi üti meg a hajdankori Előre napilap többoldalas vezércikkein a lényeg kiemelésére specializálódott szememet? Egy olyan állítás, ami tudománytörténeti felfedezés is lehetne, ha nem lenne valami egészen más. Azt írják ugyanis a „jól dokumentálódott” szerzők, hogy Darwin a halálos ágyán belátta tévedéseit, megbánta bűneit, és visszavonta tanait! S ha ez nem lenne elég, jön a ráadás, miszerint az állítást bizonyító dokumentumok sehol máshol, mint a moszkvai párttörténeti intézet könyvtárában találhatók!!!

Visszatérve a tankönyvek tartalmához, az embernek az az érzése, hogy a szerzők többsége olyan, aki valószínűleg soha sehol nem jutott előzőleg közlési lehetőséghez, nosza itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy megcsillogtassa fölényes tudását, s ezért rázúdítja ismereteinek halmazát a szerencsétlen diákok fejére! Tipikus példája ennek a 2001-es kiadású XI.-es biológiatankönyv, amelynek szerzői bizonyára meg akarják könnyíteni az orvosi egyetemek anatómia- és élettanprofesszorainak dolgát azzal, hogy az ott terítékre kerülő ismeretek jelentős hányadát már a középiskolás tanulók agyába megpróbálják belepasszírozni. Csak sajnálhatjuk, hogy a könyv végén nem szerepel betűrendes tárgymutató, netalán idegen kifejezések szótára, mert akkor talán megfelelően el tudnánk szörnyedni azon, hogy mekkora ismeretanyagot halmoztak ebbe a 170 oldalas, emberi fogyasztásra alkalmatlan olvasmányba. Különben a terjedelmét csak azzal sikerült ekkorára szűkíteni, hogy például a fel- és leszálló gerincvelői idegeket kétoldalnyi táblázatba sűrítik, amelyekben minden második kifejezés magyarázatra szorul, mert csak a későbbiekben, az agyvelő, illetve az érzékszervek szintjén kerülnek tárgyalásra. Ezt a táblázatos, magyarázat nélküli sűrítést aztán más fejezeteknél is előszeretettel alkalmazzák a szerzők. Érdemes lenne mondjuk XII. osztályban felmérni, hogy mi maradt meg egy év múltán ezekből vagy esetleg az idegrendszer betegségeinek egy-egy különösen kacifántosra sikeredett meghatározásából. Aki sokat markol, keveset fog, mondja, s bizony nem alaptalanul, a népi bölcsesség. Talán jó lenne ezt megszívlelniük a magukat tankönyvírásra adó kollégáknak is.

A betegségeknél maradva, nem tudom magam visszatartani attól, hogy fel ne soroljam itt az említett tankönyvben a belső elválasztású mirigyeknél néven nevezetteket: gigantizmus, akromegália, hipofizer nanizmus, diabétesz inszipidusz, Basedow-Graves-kór, exoftalmuszos golyva, endémikus golyva, kreténizmus, mixödéma, Recklinghausen-kór, Conn-szindróma, Cushing-kór, androgenitális szindróma, Adison-kór, diabétesz, eunuchoidizmus, s ezek többségéhez még hasonlóan idegen nevű tünetek tömege is társul! Akinek alkalma van rá, olvassa el még mondjuk az ingerület vezetéséről, az aktin- és miozinszálak szerkezetéről, esetleg az izomösszehúzódás mechanizmusáról szóló részeket, s garantáltan elmegy az életkedve. A tanár hajlamos lenne rá, hogy érthetővé, netalán élvezhetővé szublimálja az egészet, ám isten őrizze őt ettől, hiszen a tankönyv legapróbb, legeldugottabb részletei, egyetlenegyszer előforduló fogalmai is visszaköszönnek majd az orvosegyetemi felvételi tesztekben.

Az Erdélyi Tankönyvtanács minden erőfeszítése ellenére sem sikerült elérni, hogy a magyar diákok számára magyar tanárok írjanak tankönyveket. Marad tehát a fordítás, aminek buktatóit ugyancsak „élvezheti” tanár s diák egyaránt. Nem tudom megérteni, hogy egy vékonyka tankönyv lefordítását miért kell három-négy-öt vagy még több fordítóra bízni. Így a sok bába közt biztosabban vész el a gyermek, s a becsúszó hibáknak természetesen nem lesz gazdája. Az eredmény aztán olyan lehet, mint a IX. osztályos biológia- (bocsánat: biólogia-) tankönyv, amely kéjes következetességgel rúg fel minden, a magyar nyelvre érvényes szabályt, ám ezt már annyian boncolták, hogy én ettől eltekintek. Azért volna néhány javaslatom: jelezzék minden fejezetnél, hogy a sok „tettes” közül melyiket melyikük „követte el”, avagy fordította le, valamint az, hogy szerzők, de a fordítók neve mellett is tüntessék fel legalább az iskoláik nevét, hogy esetleges jókívánságainkat legyen hová postáznunk.

Végül ejtenék néhány szót a Teora Kiadónál 1998-ban megjelentetett V. osztályos biológiakönyvről, amelynek magyar nyelvű változata csak 2005 végén került az iskolánkba. Kevés benne a fénykép, és aránylag élvezhető a minőségük. Sok a jól sikerült ábra, érthető, a tanulók életkori sajátosságainak megfelelő a szöveg. A lényeges elemek jól láthatóan kiemeltek. Egészében jól sikerült tankönyv, ezért is sajnálatos, hogy olyan hibák fordulnak elő benne, amelyek figyelmesebb fordítás vagy lektorálás révén kiküszöbölhetőek lettek volna. Ezek felsorolása inkább valamely metodikai szaklapba kívánkozna, ezért csak néhányat említek meg közülük. A síkvidéki növényzetet bemutató képen például premier plánban két jókora sziklatömb terpeszkedik, bizonyára mint síkvidékre jellemző környezeti elem. Aztán nem tudom, hogy lehet a gyémántot kőzetként a gránittal egy kalap alá helyezni. Azt sem tudom, miért kellett a megszokott földalatti szár kifejezést a fülsértő, szokatlan földbeni szárra „magyarosítani”? Azt sem értem, hogyan lehet a természeti rezervátumokat védelem alá helyezni. Az ábrák közül azok, amelyek körfolyamatokat akarnak bemutatni, mint amilyen a nitrogén körforgása a természetben, a káposzta életciklusa vagy a hagyma fejlődésmenete, átgondolatlanok, érthetetlenek. Ugyanilyen érthetetlen, sőt egyenesen tudománytalan a növényvilág fejlődéstörténetét bemutató ábra is, amelyhez hasonlók (?) elkészítésére biztatja szerző a tanulókat, ám hogy ezt hogy gondolja, az nem derül ki. Az embernek olyan érzése támad, hogy a lektorok csak a markukat tartották, de át se nézték a lektorálandó anyagot.

Nagy adag jóindulattal a felemlített hiányosságokat egy átmeneti korszak számlájára írhatnánk, ám bő tizenöt év már kissé hosszú ahhoz, hogy átmenetinek nevezhessük. Ideje lenne befejezni a kísérletezést, a folyamatosan tartó reformot s valamelyes folytonosságot nyújtani diáknak, tanárnak egyaránt. Itt lenne az ideje kiválasztani a legjobban sikerült tankönyveket, azokat terjeszteni s főleg azokat lefordítani magyar nyelvre is. Így talán a folyamatosan cserélődő tankönyvekre költött összegeket fontosabb célokra lehetne fordítani.