A Székelyföld kulturális folyóirat századik számának margójára

ogalmazza meg egy csíkszentkirályi ember, Tánczos Vilmos tolmácsolásában, a Székelyföld századik, jubileumi számának hasábjain a létezés egyik alapvető tételét. Amit ez az egyszerűnek látszó kijelentés takar, az egész kultúránkat, az időhöz való viszonyulásunkat hívja ki újra és újra a továbbgondolásra.

Elérkezünk ugyanis, időről időre, azokhoz a kerek számokhoz, amelyek megállásra késztetnek, ünneplésre adnak okot. Nem mintha az olvasás nem lenne mindig egyfajta megállás, afféle ünnephez hasonló/méltó viselkedés, olyan alkalom, mely kizökkent életünk lineáris, bár gyakran körbe-körbe forgásként érzékelt idejéből. Ha olyan folyóiratról beszélünk, mint jelen esetben a Székelyföld, mely eleve önmaga folytonosságát hivatott fenntartani, olvasóként érzékelhetjük azt a kihívást, melyet az illető kiadvány állít elénk: hogy megálljunk időnként olvasni s ezáltal ünnepelni önmagunkat, másokat, kultúránkat, mások kultúráját, létezésünket, mások létezését, magát az olvasást, s végső soron mindezen dolgok szépségét. Álljunk meg tehát a századiknál, nem másként, ráérős olvasóként, hiszen leginkább így adózhatunk kellő tisztelettel annak, amit a számok, a betűk, a mondatok felénk kívánnak nyújtani.

S valami egykedvű, halk

számbavétel, higgadt leltár (Fekete Vince)

Az idézet a századik számot indító Szépirodalom című rovatból származik, melyben ezúttal Bella István, Bogdán László, Buda Ferenc, Egyed Emese, Egyed Péter, Farkas Árpád, Fekete Vince, Ferenczes István, György Attila, Kányádi Sándor, Király László, Kovács András Ferenc, Lászlóffy Aladár, László Noémi, Lőrincz György, Lövétei Lázár László, Molnár Vilmos, Nagy Koppány Zsolt, Vida Gábor írásai olvashatók.

A következő rovatban (Literata Hungarica) olvasható Láng Gusztáv tanulmánya, vagy ahogy szerzője nevezi, olvasónaplója. A tanulmány, miután a bevezető részben Tamási Áron recepcióját, az iskolai tanításban való hiányos jelenlétét ismerteti, az író novelláinak a népköltészettel való kapcsolatát vizsgálja. Az elemzés rávilágít Tamási jellegzetes elbeszélői egyéniségére, technikáira, illetve a népköltészet különböző műfajaiból (népmesék, balladák) származó motívumok jelenlétére a különböző novellákban, írásokban.

A Forgószínpadban Zsigmond Andrea beszélget Tompa Gábor színházi rendezővel, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatójával. A riport a rendező világlátására, a színházszervezői munkájára, költői/esszéírói tevékenységére kérdez rá.

További két beszélgetést olvashatunk az Academica Transsylvanica rovat keretében. Az első (Bonyolult irodalmi képletek), melyben Máthé Éva az irodalomtörténész Elek Tibort kérdezi, többek között arról, hogy létezik-e határon túli magyar irodalom, és ha igen, hogyan definiálható. A kérdésre, úgy tűnik, a kanonizációs folyamatok megértése adhat választ: „A többnyire nem is rögzített, csak hallgatólagosan létező kánonokban elfoglalt helytől azonban egy kortárs magyar írónak az élete, mármint az irodalmi élete, a műveinek a megjelenése, a kiadója, a sikere, a médiaszereplése, a külföldi fordításai, a díjai, legvégül az anyagi helyzete is függhet, de nem is csak az övé, hanem az irodalmi környezetéé is, a kapcsolódási pontjaié is” – mondja a neves irodalomtörténész.

A cikket Oláh-Gál Elvira interjúja követi, melyben Barabási Albert-László fizikussal beszélget. A csíkkarcfalvi születésű neves fizikus, az úgynevezett hálóelméletnek, azaz a hálózatok tudományának továbbgondolója igen szép tudományos karriert tudhat magáénak. Túl azon, hogy számos nemzetközi díjat kapott, s a minden bizonnyal korszakalkotó könyve, A hálózatok új tudománya (Perseus, 2002) tíz nyelven kapható világszerte, Barabási elméletei az elkövetkező évtizedekben jelentős gyakorlati alkalmazásokat tesznek majd lehetővé a technikai fejlődés terén.

Gagyi József és Oláh Sándor két tanulmányban az „átkos rendszerben” véghez vitt kollektivizálás társadalmi kontextusait, Benkő Levente pedig, levéltári források felhasználásával az 1944. szeptember 26-ai szárazajtai magyarellenes mészárlást elemzi. A tanulmányok mellett megemlékezéseket olvashatunk: Tófalvi Zoltán a húsz éve elhunyt Visky Árpád színművészről, Domokos Gergely Dumitru Mărtinaş harminc éve megjelent, a román–csángó kontinuitást „bizonyító”, „hírhedett” dilettáns könyvéről, Gazda József pedig az erdélyi 1956-ról emlékezik meg.

Az erdélyi magyarságot meglehetősen érzékenyen érintő témák között kellemes színfolt Tánczos Vilmos közlése, az Aranyág rovat keretében, melyben egy csík-szentkirályi idős ember mondja el bölcsességeit az életről, munkáról, a boldogságról: „A nyű es, amelyik a tormába beléesik, azt gondolja, hogy ennél jobb nincsen…” – olvassuk az ízes székely szavakat – „…egy elmúló gondolkodásmód és egy vele együtt eltűnő nyelvi kifejezésmód kövületeiből. Egy idős ember szavai ezek, de talán mégis tanulhat belőlük valamit a mi új világunk embere is, mert az emberi lényeg örökkévaló” – mondja Tánczos Vilmos.

Végül két cikkről teszünk említést: Demeter M. Attila a republikanizmus fogalmát, mibenlétét fejtegeti, majd a Műteremtés rovatban Cseke Péter tanulmánya olvasható Székely népballadák – fejedelmi palástban (Buday György könyvművészetének világhíre 1937-ben) címmel.

Kész is a leltár, két strófává váltan,

apadó szellő, járok a világban,

küszöbödnél is megállok, megálltam,

kóborlásaim hálaszóra váltom,

és kérve kérek

életükre áldást,

csöndes virágzást. (Egyed Emese)