Egy történelmi dokumentumfilm-könyv kapcsán

Mindig is leemeltem nem létező kalapom a történelmi dokumentumfilmek készítői előtt. Bárki azonnal rám kérdezhetne, hogy ugyan miért, hiszen ez nem is „annyira” filmes műfaj. Az alkotó dolga nem más, mint akkurátusan (a történelmi hűségnek megfelelően azaz – bár időről időre kiderül, hogy a történelmi hűség inkább értelmezés, mint a tényekhez való ragaszkodás kérdése) megszerkeszteni a történelem történetét, ha úgy tetszik, majd hozzárendelni a megfelelő képeket. Ezek a képek szólhatnak bármiről, ami a tartalmat az adott témához kapcsolja. A felületes figyelő számára ez talán kielégítő magyarázat lehet. Csakhogy a filmet éppen a képek teszik azzá, ami. Tudják ezt például a Discovery Channel történelmi „részlegén” bemutatott alkotások vérprofi készítői. Mindegy, hogy miről van éppen szó, az Anschlussról vagy éppen a Spartacus-féle rabszolgalázadásról, ők megcsinálják. Hogy mit, ez már más kérdés. A fent idézett ideális rámkérdező által ajánlott „receptet” alkalmazzák. Megalkotják a metatörténetet, abból a szemszögből, amit éppen érdekesnek találnak, aztán pedig létrehozzák a képeket. Ami ebben az esetben egyenlő egy szimulakrumszerű látványvilággal. És amint csavarjuk a történelem nagy kerekét, az óra járásával ellentétes irányban természetesen, annál fikcionálisabbá válnak a forgatókönyvhöz (talán ez a legpontosabb megfogalmazás – a történelem forgatókönyve) hozzárendelt képek. Ha az a téma, hogy néhány római katona beront a templomba, ahol Arkhimédész üldögél, és köreit rajzolgatja, akkor még elég egyszerű a dolog, hiszen csupán sminkesekre, jelmeztervezőre, fegyverszakértőkre, egy helyszínre (vagy mostanában egyre inkább CGI-animációra) van szükség a megszokott stábon kívül. Az igazán látványos történelemhamisítás (a szó legnemesebb értelmében, természetesen) az, amikor teszem azt egy hatalmas, mindent eldöntő csatát (Hastings, Nándorfehérvár, Waterloo, mindegy) koreografálnak a néző szemei elé a készítők. A hamisítás fogalmat csak azért vezettem be, mert teljesen egyértelmű, hogy az említett filmek készítőinek célja nem az, hogy a szó dokumentarista értelmében rekreálják az adott történelmi eseményt. Sokkal inkább az, hogy felkeltsék vele a néző érdeklődését. És ez sikerül is nekik. Ellentétben a nem elsősorban kommersz (értsd: széles fogyasztói rétegeknek szóló) történelmi dokumentumfilmeket készítő alkotókkal. Akiknek oroszlánrésze nem rendelkezik a megfelelő pénzügyi háttérrel, sem eszközparkkal. Sajnos.  Másrészt nem is céljuk a látványos történelmi vizuálszimulakrum. Ha ez így van (és szinte nap mint nap láthatjuk, hogy így van), akkor felvetődik a kérdés: mit tehet egy ilyen alkotó vagy alkotócsoport? Hiszen gyakorlatilag meg van kötve a keze. Képeket ugyanis nem teremthet. A téma megvan, a metatörténet is. Jó esetben élnek még az alanyok vagy az alanyok leszármazottai, barátai, ellenségei, életrajzírói stb., illetve megfoghatóságukban léteznek még a helyszínek. Ezekből az elemekből építkezik a nem kommersz történelmi dokumentumfilmek elsöprő többsége. Ehhez aztán a készítők ízlés, tehetség, mázli és egyéb tényezők alapján hozzárendelik a vágóképeket. Amelyek, tetszik, nem tetszik, fikcionalizálják az alkotást, már ha az imént felsorolt jellemzők akár valamelyike rosszul működik. Na és akkor képzeljük el a nézőt, aki nem szakember, nem érintett, még csak nem is érdeklődik intenzíven az adott alkotásban feldolgozott történelmi téma iránt. Csak kíváncsi. Illetve nem, pontosabban fogalmazok. Igényesen akar szórakozni. És akkor a probléma immár a következőképpen tevődik fel: elkészül egy film, előtanulmányok, adatgyűjtés, forgatás, utómunkálat, javítások, satöbbi, és a végén ott a mű, remek a maga nemében, de a kutya se nézi meg, mert egyszerűen... nem szórakoztató. Nos, ezért emelem meg nem létező kalapom a történelmi dokumentumfilmek készítői előtt, különösen e második csoportra gondolva.

Az iméntiek fényében „nézném” újra Balog Gábor 82 perces nagydokumentumfilmjét, Az árulást. (A film egyébként a tavalyi Magyar Filmszemlén díjat nyert.) Az első érzésem, amint az alkotást megnéztem, az volt, hogy amit látok, az nem film. Hanem könyv. (A stáblista láttán érzésem igazolódni látszott, ugyanis létezik egy, a történetet feldolgozó írott produktum.) Ez a tételezés egyébként elég meredeknek tűnhet, a film ismeretének híján. Tény azonban, hogy mind a téma megközelítésének módja, mind az elbeszélés technikája inkább irodalmi, mint filmes. A témakezelés módszertanát tekintve érthető, sőt szinte természetes a kevésbé mozgóképes megközelítés, a fent tárgyaltak ismeretében. Beszélő fejek, vágóképek váltogatják egymást, közben a statikus jelleg ránehezedik a filmre. Az elbeszélés technikája szintjén már jobban zavart az irodalmi jelleg. Ami pedig Balog Gábor filmje esetében maga az égbekiáltó paradoxon. Ugyanis ennek a filmnek az elbeszélés az erőssége. Az elbeszélés, a tények elmondása, értelmezése, szembeállítása az, ami, véleményem szerint bár, kulcsfontosságúvá teszi a filmet. Az az eset áll tehát elő, amikor a film, mint médium, összeütközésbe kerül a feldolgozásra kerülő témával. Adott ugyanis egy közösség, nevezetesen az erdélyi szászoké, akik a kommunista diktatúra idején gyakorlatilag felszámolták önmagukat azáltal, hogy kivándoroltak. Elhangzik a filmben, hogy a szászokat nem úgy nyomorították meg, mint például a magyarokat, nem zárták be iskoláikat satöbbi. A szászok mégis elmentek. Az exodus itthoni maradványösszege, a film szerint, 15 000 itthon maradt szász. Ez lenne tehát az egyik árulás, amelynek képviselője Hans Bergel, foglalkozására nézve író, aki, ha mint néző, akarom, kivándorolt, ha akarom, nem. (A filmből ugyanis nem tudtam azonosítani a kivándorlás tényét.) Egyébként ő vezeti be az árulás másik, egyéni dimenzióját is, hiszen azért került börtönbe, mert valaki elárulta, beköpte. Az árulásnak ez a dimenziója már ismertebb, pontosabban felismerhetőbb a néző számára. A másik alany, Eginald Schlattner, foglalkozására nézve lelkipásztor (bár a felirat íróként határozza meg) fogva tartása alatt, a kényszer, a testi-lelki tortúra hatására elárulta, beköpte barátait. Hogy kiket, arról nem esik szó, vagy ha akarom, mégis. (De erről alább.) A személyes kálváriák szépen, hidegrázóan szépen simulnak bele a közösségébe. Ez az, amit a néző olvasatként befogadhat a 82 perces filmkönyv láttán. Pedig elhangzik, hogy a közösségi árulás voltaképpen nem árulás. Eginald Schlattner elmagyarázza ezt, talán kétszer is említvén, hogy sokak árulásnak nevezik a szászok exodusát. Ami figyelemre méltó ebben a megfogalmazásban, az alany: sokak. A néző számára Kovács István, Laux Péter vagy Bárki János megfogható, olvasható, befogadható ember. A „sokak” azonban olyan absztrakció, amely fölött egy 15 perces dokumentumfilm nézése közben is elsiklik a figyelem. Ezt a kis kitérőt a közösségi árulásdimenzió nézői szemszögből történő megalapozása érdekében tettem.

Adott tehát ez az elbeszélésen alapuló, a közösségi és személyes történelmet helyenként borzasztó pontossággal, helyenként balladai homályba borítva elmesélő film. Amelyből sok helyen hiányoznak a konkrét tények. Ez a kihagyásos technika is az irodalomra utal, jelen esetben legalábbis. (A filmben is használják a kihagyást, nagyon is, csak nem így, feltáró információkat kihagyva.) Töltse ki a néző a lyukakat kedve szerint. Ennek alapján én máris inkább az etűd felé tolnám Balog Gábor filmjének műfaji meghatározását. Ebben az esetben ugyanis a dokumentarizmus káposztája is megmarad, ugyanakkor a fikcionalizálás kecskéje is jóllakik. A végső fikcionalizátor természetesen a néző. Aki a filmet nézve hirtelen arra gondol (és nem csak én – a befogadási trouvaille-nak is nevezhető élményt más is visszaigazolta), hogy te szentséges ég, talán Schlattner volt az, aki elárulta Bergelt?! Többször megnéztem a filmet, és nem tudom a választ. Ugyanis nem hangzik el explicit módon, hogy igen, én voltam az, aki elárulta őt, vagy igen, ő volt az, aki elárult engem. Az ő jelen esetben tetszőlegesen helyettesíthető lett volna bármilyen névvel. Persze holtbiztos (?), hogy a készítők tudták, tudják az igazságot. És talán a fenti feltételezéssel megsértettem Schlattnert. (Na ja, egy árulót is meg lehet.) Azonban a párhuzamos vágás ezt az asszociációt idézi elő a nézőben. És ezzel eljutottam a következtetés egy neméhez. Jómagam nem láttam még az erdélyi szászok exodusát feldolgozó magyar nagydokumentumfilmet. Másrészt az alkotók akarva-akaratlanul szétfeszítették a hagyományos történelmi dokumentumfilm határait, azáltal, hogy a megszokott beszélő-fejes, vágóképes struktúrához egy valójában nyitott narrációt rendeltek, melynek következtében a néző nem tényeket, hanem olvasati lehetőségeket kap. Ez egyébként jellemzője volt annak a diktatúrának is, amely a film egyik főszereplője. Senki sem tudhatta pontosan, mi miért történik, valakik valamiért valamit tettek, és ezt a sok valamit a történetet élő, szenvedő, élő-haló néző-szereplő helyettesíthette be, kénye-kedve szerint (korántsem cinikus ez a kifejezés, hiszen ennyi szabadsága mindig maradt az elnyomottnak) az éppen érvényesnek tartott olvasattal. Ebből a szempontból közelítve egyedülálló vállalkozásnak tartom Balog Gábor alkotását. Punktum.