A Korunk novemberi számának tágabb értelemben vett témaköre a pályázások kora; szűkebben pedig az erdélyi ifjúság hazai, magyarországi és európai pályázási lehetőségei. Tapasztalatom szerint gyakorlati haszonnal jár, hogy egyszersmind a külföldi egyetemjárást biztosító programokra is felhívja a figyelmet. Hogyan alakult ki a peregrináció? Milyen feltételek között működik napjainkban? Akik ezekre a kérdésekre keresik a választ, azok figyelmét nem kerülheti el a budapesti Felsőoktatási Kutatóintézet kiadásában megjelenő interdiszciplináris folyóirat, az Educatio 2005. évi nyári kiadása. A két szerkesztőség közötti munkakapcsolat ismeretében aligha tekinthető véletlennek e témaválasztás.

„Kreatív eredmények elérésére a tudomány nemzetközi tendenciáinak ismerete és nemzetközi tapasztalatok nélkül nem lehet számítani” – ezzel kezdi vitaindító tanulmányát Szögi László, az ELTE Központi Könyvtárának igazgatója, a külföldi egyetemjárásról szóló tanulmányok közismert szerzője. Először értesülhetünk arról, hogy kelet-európai régiónkban a peregrinatio academica kutatásának számos követője akadt: a szerb vagy lengyel kutatók a német nyelvterületű egyetemek beiratkozási jegyzőkönyvei alapján igen magas számra teszik hazájuk fiainak külföldi tanulmányútjait. Mindehhez két alapvető forrás tartozik: az ún. itinerariumok és az akadémiák anyakönyvei. Az útleírások azért forrásértékűek – állapítja meg Szögi –, mert az útviszonyok leírása mellett az egyetemre készülő ifjaktól értesülünk az adott közviszonyokról, a mindennapi társadalmi életről. A hét szabad tudományág elsajátítása után a tovább tanulni szándékozók az academia (értsd: egyetem) anyakönyvébe vétettek fel (subscribáltak), egyetemi polgároknak számítottak.

A 16–18. században nagyjából egyensúlyban van a protestáns és a katolikus peregrináció. A 19. században szembetűnő a holland, a német és svájci egyetemjárás túlsúlya. Az erdélyiek főúri és egyházi támogatással, városi ösztöndíjjal jutottak ki külföldi tanintézetekbe, de számíthattak a nyugati akadémiák támogatására is – felekezettől függetlenül. Az ösztöndíjak, a stipendiumok érdekes ellenszolgáltatással jártak: minden academita egy aranynak megfelelő értékben könyv(ek)et hozott haza patrónusa könyvtárába. Így váltak az erdélyi könyvtárak túlsúlyban német és latin nyelvű könyvek őrzőivé.

A hosszú 19. században megnövekszik a Habsburg Birodalom egyetemeire irányuló peregrináció. Ez az az időszak, amikor a magyarországi zsidóság is bekapcsolódik a külföldi egyetemjárásba. Az orvosi és gyógyszerészeti, a mérnöki, a jog- és államtudományi, a teológiai és a bölcsészeti hallgatók alkotják a peregrinusok többségét. Sokan a bécsi hadmérnöki akadémiára mentek tanulni, hiszen innen vezetett út a biztos megélhetést jelentő katonai pálya – gondoljunk csak Bolyai Jánosra –, illetve a közhivatalnoki állások felé.

Hrubos Ildikó, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatásért felelős rektorhelyettese a 19–20. századi egyetemek jellegét vizsgálja: a multikulturális intézmények helyébe lépő nemzetállami intézmények reprezentációját. Kimutatja, hogy a két világháború mennyire ellehetetlenítette Európában a kelet–nyugati, illetve az észak–déli egyetemjárást. Hosszú időnek kellett eltelnie az európai rektorok 1950-es cambridge-i találkozása után, míg lehetségessé vált az ERASMUS-program kidolgozása, amelyet 1993/1994-től kiterjesztettek az egykori keleti tömb egyetemeire is. A cél: a határok nélküli Európa szellemi átjárhatóságának visszaállítása volt. A bolognai egyetem alapításának kilencszázadik évfordulóján az egyetemi rektorok aláírták a Magna Charta Universitatum című dokumentumot, amely rögzítette az ezredév egyetemének misszióját, működésének alapelveit, az intézmények autonómiáját, a kölcsönös információ- és dokumentumcsere, a nemzeti diplomák egyenértékűségének elismerését. A Bolognában 1999-ben kiadott dokumentumhoz már 29 ország oktatási minisztere csatlakozott. Itt határozták el a kétciklusú rendszer létrehozását, a második ciklusnak pedig más egyetemen történő végzését (a Bologna-folyamatról a Korunk is bővebben beszámolt már a 2004-es novemberi számában). Hrubos Ildikó már tanulmányi migrációról beszél, és szerinte ez a jelenség csak akkor érthető meg, „ha abból indulunk ki, hogy a különböző társadalmi alrendszerek (tudomány, gazdaság, sport, vallás, művészetek, jogrendszer) globalizálódnak, és ezen alrendszerek kapcsolatban vannak a felsőoktatással, így ösztönzőleg hatnak a hallgatói mobilitásra”, amelynek legnagyobb része az elmúlt 15–20 évben az európai közösségi programok keretében valósult meg.

A mobilitások száma egyre nő, még akkor is, ha akadályt jelent a finanszírozási rendszerek országonként eltérő volta, a nyelvismeret hiányossága, a külföldi tanulmányi eredmények otthoni elfogadtatása. Miközben egyre több kérdést vet fel az oktatás minőségének a biztosítása. Másrészt: lehet-e egységes európai alaptantervet létrehozni akkor, amikor a diplomák ekvivalenciája annyi eltérést mutat az egyes államok alaptantervei miatt? Az európai közösségi mentalitás megteremtéséig, úgy tűnik, még hosszú utat kell bejárnunk. (Educatio, 2005 – nyár, XIV évf. 2. sz.)