Interjú dr. Robert Riedel lelkipásztorral

Mint annyi más svájci a századok folyamán, már a nagyapám s nyomában apám is, külföldön kereste kenyerét. Nagyapám a modern Budapest építésére érkezett egykor Magyarországra, apám pedig egy magyar gyár leányvállalatának technikai vezetője lett Nagyenyeden, ebben a Kárpátok lábánál lévő, nagy múltú kultúrát hordozó városban. Itt ismerkedett meg a régi erdélyi családból származó édesanyámmal, majd összeházasodván nagy szeretetben éltek, hangulatos, felejthetetlen gyermekkort teremtve nekünk, három gyermeküknek. Apám csak a katonai szolgálata letételére tért vissza Svájcba, de Nagyenyeden telepedett meg, mivel édesanyám nem akarta elhagyni Erdélyt. Elemi és középiskolai tanulmányaimat Enyeden végeztem, három nyelv (magyar, német, román) és három vallás (református, katolikus, ortodox) harmonikus közegében. Anyám református volt, apám katolikus, így nekem két vallásom volt, de nagy ünnepeken ellátogattunk az ortodox szertartásokra is. Édesapám a családi hagyományhoz híven megtartotta svájci állampolgárságát, ezért a korabeli román törvénynek megfelelően – mint idegen állampolgárságú gyermek –, tanulmányaimat román nyelvű elemi iskolában kezdtem, majd a középiskolát a híres, magas színvonalon oktató Titu Maiorescu román líceumban végeztem. A líceumban eltöltött évek meghatározóak lettek számomra, itt nyílt ki a világ, itt sajátítottam el azt a szemléletet, hogyan élhetnek együtt különböző nemzetiségű és vallású emberek megértésben és egymás iránti tiszteletben. Ez a szemlélet olyan felejthetetlen élményt jelentett nekem, hogy 1943-ban Siebenbürgen, eine Schweiz von Osteuropa címmel a Basler Nachrichten hasábjain meg is írtam.

Miként érett meg az egykor mérnöknek induló fiatalemberben a pályaválasztás szándéka?

Az érettségi után a kolozsvári egyetemre mentem, ott – apám kívánságának megfelelően – először matematikát hallgattam a híres Abramescu professzor tanítványaként, ám úgy éreztem, nekem más a hivatásom. Misszionárius orvos akartam lenni, Albert Schweitzer példája lelkesített, ezért beiratkoztam a Református Teológiai Akadémiára, ahol magyar nyelven folyt az oktatás, de ez nem okozott gondot nekem. Talán a román nyelvet beszéltem a legjobban, ám a magyar nyelvtudásom sem hagyott sok kívánnivalót maga után, hiszen édesanyámtól és a vakációban magyar barátaimtól alaposan elsajátítottam. A teológiai karon ismerkedtem meg alaposabban a magyar irodalommal, a héber, a görög nyelvvel, és itt kezdtem meg az önkéntes munkát a Keresztény Ifjúsági Egyesület Világszövetségben (UCJG), mely később egész életemre kihatott. Egy váratlan családi tragédia után azonban – apám fiatalon elhunyt – vége szakadt misszionárius orvosi terveimnek, egyedül kellett eltartanom magam és gondoskodnom a jövőmről. Elhatároztam, apám hazájába megyek, és ott folytatom tanulmányaimat. Az őszi szemesztert 1936-ban már Bázelben kezdtem, majd a zürichi egyetemen folytattam: teológia, történelem, pszichológia és filozófia tárgyakat hallgattam.

A tanulásban nem állt meg, Amerikában képezte magát tovább…

1947-től két évet töltöttem Amerikában, előbb Chicagóban végeztem posztgraduális tanulmányokat, pszichológiát és módszertant tanultam, majd diplomamunkát írtam. Később már oktattam is: vallástörténetet és ökumenizmust. Elgondolásom szerint minden nagy vallás egy felsőbbrendű lény létezését, a felebaráti szeretet gyakorlását tanítja, valamint utat mutat az örökkévalóság felé. Valójában mindegyik vallás közös vonása az, hogy az emberi lélek táplálására szolgál. Ezért az ökumenizmus kutatása, oktatása, elősegítése lett a kedvenc témám egész későbbi életem folyamán. Időközben családot alapítottam, a bázeli egyetemi évek alatt megismert feleségem egész életemben minden tevékenységemben igaz társként segített, s a második amerikai évemre már ő is elkísért. Mindketten Los Angelesben, egy református parókia kulturális központjában dolgoztunk, én ökumenikus kurzusokat vezettem és európai egyháztörténetet oktattam, tanárnő feleségem pedig a vasárnapi iskolában tanított, és kulturális programokat szervezett. 1947-ben New Yorktól San Franciscóig mintegy tizenkét ifjúsági táborban tartottam előadásokat és istentiszteleteket.

Mikor tértek vissza újra Svájcba?

1949-ben megpályáztam és meg is kaptam Genfben a német svájci gyülekezet lelkipásztori tisztségét és a gyülekezeti lap szerkesztői állását, melyet nagyon fontosnak találtam a gyülekezet összetartása érdekében. Ekkortól kezdve foglalkoztam intenzíven karitatív munkával is, hiszen bennem lüktetett mindig a bibliai kérdés: „Őrizője vagyok-e én felebarátomnak?” Én életem minden szakaszában igennel akartam erre a kérdésre válaszolni, mert az volt a célom, hogy enyhítsek az emberek lelki és testi szenvedésein. Megfogadtam, legyen bárki, aki kéréssel érkezik hozzám, nem kérdezem meg tőle, hogy ki ő, nem vizsgálódom, igazat mond-e, segítőkészen fogadom, szükségét enyhíteni fogom, s bár gyakran visszaéltek a bizalmammal, a fogadalmamhoz hű maradtam máig.

Mit jelentett ez a gyakorlatban?

A 1945-től 1946-ig a Vöröskereszt kötelékében a hadifogolytáborok lakóit igyekeztem lelkészként vigasszal segíteni, és ha lehetett, a testi gondjaikon enyhíteni. A Franciaország területén lévő táborokban mintegy negyedmillió ember élt, köztük harmincezer magyar. Olvasmányokkal, tanfolyamokkal, zenével, sporttal, vigasszal próbáltuk a testileg, lelkileg leromlott állapotban lévő szerencsétlen hadifoglyok figyelmét lekötni. Később a KIE Világszövetség titkáraként, majd az egyetemes szolidaritás és a felekezeti különbségek nélküli szeretetre épülő Y’s Men’s Club tagjaként, később pedig közép- és dél-európai igazgatójaként Indiába, Dél-Amerikába, Lettországba juttattunk el anyagi segítséget és létszükségleti cikkeket. 1956-ban a Svájci Vöröskereszt felkérésére a magyar forradalom után Svájcba érkező tízezer magyar menekült ellátásában segítő önkéntesként fordítottam, lelkészi munkát végeztem. A Zürichben kiadott Hírmondó című lapnak lettem társszerkesztője, azzal a céllal, hogy a magyar fiatalok tájékozódását, a svájci életbe való beilleszkedésüket elősegítsük. Egy ezerszavas magyar–francia szótárt is készítettünk számukra. Öt évig végeztem önkéntesen ezt a munkát. Úgy vélem, Svájc számára minden téren gazdagodást jelentett az ’56-os magyar emigráció érkezése, hiszen közülük nagyon sokan a kulturális, tudományos vagy a gazdasági életben végzett tevékenységükkel hozzájárultak az ország szellemi és anyagi gyarapodásához.

Időközben más munkahelyre került...

1952-ben súlyos beteg lettem, operáció és utókezelések sora várt rám sokáig, s mire meggyógyultam, helyettem más dolgozott korábbi munkahelyemen. Így 1955-től egy egyházi közösség, az Association du Foyer Réformé igazgatójává neveztek ki, ahol sokrétű lelkészi, oktatói, kulturális és karitatív tevékenységgel foglalkoztam. Közösségünk egyik célja a mentálisan beteg gyerekekkel való törődés, valamint oktatásuk volt. Az újságírást is folytattam, filozófiai, vallási és szociológiai cikkeket írtam, melyeket a Basler Nachrichten, a La Tribune de Genève, a La Vie Protestante és a Lenzburger Zeitung hasábjain közöltem. Svájci és nemzetközi szervezetek – egyebek között a Wilton Parc, az Asssociation Suisse de la Politique Étrangère, a Nouvelle Société Helvétique – munkájában is részt vettem, célunk az emberek, a nemzetek egymás felé közelítése volt mindig. A hetvenes évek folyamán gyakran volt rá alkalmam, hogy beszámoljak nemzetközi fórumokon a Romániában élő magyarság súlyos elnyomatásáról, hogy megismerjék egész Európában a gondjaikat. Mindig hittem abban, hogy majd Közép-Európában is leomlanak az embereket egymástól elválasztó falak.

Energiája lankadatlan, hiszen 1990-ben, hetvenhárom évesen új feladatot kapott...

A genfi protestáns egyház hivatalos küldöttje lettem Erdélyben, azzal a céllal, hogy elősegítsük a két egyház közötti kapcsolatot anyagi és szellemi támogatással. Sikerült Kolozsvárt létrehoznunk az Erdélyi Gyülekezet Diakóniai Központját, parókiáknak segítettünk gépkocsivásárlásban, számos fiatal magyar lelkipásztor ösztöndíjat kapott a Genfi Egyetemen posztgraduális képzésre, erdélyi püspökök számára anyagi segítséget nyújtottunk, hogy részt vehessenek genfi konferenciákon, s ezzel bekapcsolódhassanak az egyház nemzetközi életébe, betegek kezelését, operációjuk finanszírozását vállaltuk, özvegyek, árvák megsegítésére – felekezeti különbségek nélkül – ruhákat, csomagokat, anyagi segítséget juttatunk el. Gyakran biztosítottunk szegényebb sorsú fiataloknak, nyugdíjasoknak üdülési lehetőséget.Csiha Kálmán erdélyi püspökkel és munkatársaival nagyon jól együtt dolgoztunk. Nem felejtettem el Magyarországot sem, ott is igyekeztem enyhíteni a gondokon, de Erdély segítése szívügyem volt, mert azonkívül, hogy számos baráti szál köt oda, meghatározó, hogy ott születtem, s az a gazdag útravaló, melyet gyerek- és diákkoromban ebben a soknemzetiségű, sokszínű világban kaptam, egész életemre nézve maradandó élményt, indíttatást adott.

Sok lemondás és szeretet volt szükséges ehhez, de mindez nem lett volna elég, hogy ezt a több százezer frankot kitevő adományt – mely az Ön áldozatkész törekvésének eredménye – előteremtse. Hogyan sikerült mégis?

Nekem svájci fejem van, és a szívem magyar, így sok munkával és meggyőző érvekkel sikerült megnyerni külföldi, valamint svájci egyházi és egyéb karitatív szervezeteket. Többek között a volt gyülekezetem – az Association du Foyer Réformé – minden vagyonát odaadta Erdély megsegítésére, de sokat segített a Genfi Protestáns Egyház is, jóindulattal állt mellettünk a Conférence des Eglises Européennes, amely szintén nagyon sokat tett Erdély érdekében.

Ha valahol támogatókat kereső utamban megfordult a fejemben, mit is keresek én politikusok, diplomaták között tárgyalva, érvelve, mindig arra gondoltam, de hisz én is diplomata vagyok, a szeretet Mesterének nagykövete. Bármit és bárhol sikerült elérnem, az soha nem az én érdemem volt, ennek éltem, erre a szolgálatra kaptam elhívást, de a kálvini teológia után én is csak ezt mondhatom: Soli Deo Gloria!

*Dr. Ph. Robert Riedel vallástörténész, tanár, újságíró, lelkipásztor, szociális munkás magyar édesanya és svájci édesapa gyermekeként Erdélyben született 1917-ben.

Kérdezett Czellár Judit