Röviden áttekintjük az árvizek és földrengések legfontosabb adatait, a teendőket, majd a tudomány szerepét, a Magyar Tudományos Akadémia intézeteinek munkáját és a nemzetközi kapcsolatokat. 

Árvizek és belvizek Magyarországon

Nagy folyóink vízjárása szélsőséges: a Duna és a Tisza jellemző kis vízi hozama a belépésnél 570 m3 /s, illetve 50 m3 /s, míg a legnagyobb árvízi hozam 10 300 m3 /s és 3550 m3 /s. A csapadék évszakos változása nagy: az ősz és a tavasz sokszor károsan fölös vízzel jár. Az ország közel negyedét kitevő mélyebb részeket árvizek fenyegetik. Más sík területeken a változó mértékű és gyakoriságú belvizek okozhatnak elöntéseket, amelyek együttesen az ország területének 52%-át, a művelt területek kétharmadát érintik. A Duna átlagosan 2–3, a Tisza 1,5–2 évenként lép ki a medréből. Nagyobb árvíz a Dunán 10–12, a Tiszán 5–6 évente fordul elő. A jelentős árvizek időtartama a nagy folyók felső szakaszán 5–20 nap, a középső és alsó szakaszokon 15–120 nap. Ez a tartósság más európai folyókra nem jellemző.

A mellékfolyók és azok felső szakaszai heves vízjárásúak. A Felső-Tisza térségében, valamint a Körösökön jelentős csapadékot követően 28–36 órán belül 8–10 métert is emelkedhet a vízszint. A kiváltó tényezők eltérőek: az utolsó száz év legnagyobb tiszai árvizei között volt tavaszi áradásból (1879), téli csapadékból (1888), téli hótakaró olvadásából (1895 és 1999), tavaszi csapadékból (1919) és mellékfolyó árvízéből származó (1932, Maros). Az 1970. évi árvizet a Tisza és az összes mellékfolyó példátlan egyidejű áradása, míg az 1998. őszi és az 1999. tavaszit két egymást követő, szélsőséges hidrológiai esemény jellemezte.

Az árvízvédelem egyszerre biztonsági és gazdasági kérdés. A gátak többek között 628 települést (köztük 60 várost) és 2,3 millió embert, a vasutak 32%-át, a közutak 15%-át és áttételesen mintegy 5000 milliárd forintnyi nemzeti vagyont védenek. Az egyes öblözetekben (azok a területek, amelyek egy-egy töltésszakadás esetén víz alá kerülnek) bekövetkező kár alkalmanként elérheti a több tízmilliárd forintot.

A magyar árvízvédelmi előírások szerint a védműveket 1,0–1,5 m magassági biztonsággal a 100 évenként előforduló jégmentes árvíz okozta magassági és tartóssági igénybevételre kell méretezni. Kivételt jelentenek Budapest, Győr, Szeged és az algyői olajmező védvonalai, amelyeket az 1000 év visszatérési időre méreteznek, és az Esztergom-déli országhatár Duna-szakasz, amelyet az eddig előfordult legmagasabb jeges árvizek burkoló méretére terveznek. Az árvízvédelem az elmúlt évtizedekben sikeres volt, annak ellenére, hogy a töltéseknek csak 60%-a felel meg a fenti kívánalmaknak. A helyzet a legkedvezőtlenebb az árterek 75%-át kitevő Tisza-völgyben, ahol az arány 52%. Erre az 1998–2000. évi, óriási erőfeszítések révén eredményesen kezelt nagy tiszai árvizek különösen felhívták a figyelmet.

A belvíz Magyarország síkvidéki területein, de legnagyobb kiterjedésben az Alföldön fordul elő.  A belvíz károkat okoz a növénytermesztésben, a lakott településeken az épületekben és a közlekedési létesítményekben. Az országban 85 belvízrendszer (és ennél több belvízöblözet) különböztethető meg. Egy részük határon túli vízgyűjtőkhöz kapcsolódik.

A belvízzel borított terület a szabályozások hatására (mintegy 43 000 km földmedrű csatorna, amelynek nagyobbik része ma is állami tulajdonban van) számottevően csökkent a negyvenes évek mintegy félmillió hektárjáról a nyolcvanas évek 50 000–100 000 hektárjára. A pozitív megítélést alapvetően megváltoztatta az 1999. évi nagy belvíz: az elöntött terület ismételten közel 500 000 hektár volt. Az okok sokrétűek: a felbomlott mezőgazdasági nagyüzemek területén levő csatornák elhanyagolt volta, a rekonstrukció és karbantartás általános elhanyagolása, mindezek miatt a vízszállító képesség nagyfokú csökkenése és a megelőzés hiánya. A belvízrendezés stratégiai átgondolása alapvetően megoldandó feladat, amelyet a mezőgazdaság és a területhasználat lehetséges változásaira alapozva, az árvízvédelemmel, az öntözéssel és a természetvédelemmel összefüggésben célszerű elvégezni. A legnehezebb feladat a Tisza térségének kezelése, ahol az aszály, az árvizek és a belvizek egyaránt előfordulhatnak.

A belvíz majdnem minden évben megjelenik (rendszerint a tél végi – kora tavaszi időszakban), de katasztrofális méreteket csak ritkán ölt. Átlagosan, de nem egyenletes eloszlásban, mintegy 10 évenként lehet számítani olyan méretű, országosan több százezer hektárt elöntő belvízre, amely a katasztrófavédelmi szolgálatok beavatkozását is szükségessé teszi. Ennek igénye elsősorban a lakott területeken (főként a kisebb településeken és a külvárosi részeken) vetődhet fel, ahol a megemelkedő talajvíz és a tartós felszíni vízborítás miatt házak, melléképületek rongálódhatnak meg.

Az aszály, illetve a szárazság Magyarország bármely térségét sújthatja, mégis leginkább az Alföld középső és déli részén okoz súlyos károkat. Itt átlagosan minden második év aszályosnak minősíthető, a nagyon erős aszályok azonban viszonylag ritkák, átlagos visszatérési idejük szintén mintegy tíz év. Az aszály 2000-ben 1,3 millió hektáron 60 milliárd forint termeléskiesést okozott. 2003-ban a különösen meleg és csapadékhiányos nyár miatt egyes gabonafélékből a termés alig volt több a sokévi átlag felénél. A katasztrófavédelmi szervezetek beavatkozására a tartós szárazság hatására túlzottan leapadó vízkészletek gyors pótlása miatt lehet szükség vagy a száraz időszakokban megszaporodó erdőtüzek oltásában.

Az országba 24 folyón keresztül érkezik víz, és három folyóval távozik (Duna, Tisza és a Dráva). A felszíni vizek 95%-a külföldi eredetű, és csupán négy olyan közepes vízgyűjtőnk van (például a Zaláé), amelyek teljes egészében az országon belül helyezkednek el. A lefolyó víz mintegy háromnegyedét a Duna és a Dráva szállítja, míg az ország területének a felét kitevő Tisza vízgyűjtőjén levő folyók összesen alig a negyedét. Az átlagos felszíni vízforgalmat 112 milliárd m3/év belépő és 118 milliárd m3/év kilépő vízmennyiség jellemzi (1961–1990. évek átlaga). A növekmény a csapadék és a párolgás eltéréséből származik (mintegy 56 milliárd m3/év és 50 milliárd m3/év).

A kilencvenes évek második felére vezetékes vízellátásban a lakosság mintegy 90%-a részesült, az igény és a tényleges használat közel állt egymáshoz. A közüzemi vízművek által szolgáltatott víz mennyisége 1997-ben 800 millió m3/év (mintegy 2,1 millió m3/nap, 25 m3/s vagy 250 l/fő/nap), amely tartalmazza az intézmények fogyasztását, a hálózati veszteségeket és a közműves ipari vízellátást is.

Az ipari vízigény napjainkban 4,5 milliárd m3/év körüli. 85 százalékát hűtővizek teszik ki, amelyek felmelegedést követően visszajutnak a befogadóba. A mezőgazdasági vízhasznosítás jelenleg csekély, 0,5–1,0 milliárd m3/év.

A tározás tenné lehetővé, hogy a hasznosítható készlet nagyobb legyen, mint a kisvízi hozam. A tározási lehetőségek nagy része az első világháború után a határon kívülre került. Jelentős tartalékok találhatók Szlovákiában és Romániában, de mindenekelőtt Ukrajnában. Komoly vízhiány azonban országosan vagy a Duna-, valamint Tisza-völgyben még augusztusi viszonyokat feltételezve sem fordul elő.

Földrengések

A Kárpát-medence szeizmikus aktivitása viszonylag kicsiny, de nem elhanyagolható. Több nagy földrengés volt az utóbbi évszázadokban, amelyeket történelmi feljegyzések vagy műszeres megfigyelések és részletes kárfelmérés alapján jól ismerünk: Komárom (1763, 1783, 1806, 1851), Kecskemét (1908, 1911), Eger (1925), Dunaharaszti (1956) és Berhida (1985). A kisebb szeizmicitás nem azt jelenti, hogy csak kis földrengések lehetségesek, hanem azt, hogy a nagy rengések jóval ritkábbak, mint a nagy aktivitású területeken (Japán, az Egyesült Államok nyugati partvidéke vagy Európában a mediterrán területek). Hazánkban több, a Richter-skálán bizonyítottan a 6-os magnitúdót valamivel meghaladó rengés volt (Komárom, 1763 M=6,2, Érmellék, 1834 M=6,2), emiatt nem zárható ki, hogy a jövőben is lesznek 6,0 és 6,5 közötti, esetleg 7,0 magnitúdót is elérő rengések. A földrengésbiztonság meghatározásában komoly jelentősége van az elképzelhető legnagyobb rengésnek, az úgynevezett MCE (= maximum credible earthquake) nagyságának. Pusztán a múlt földrengés-statisztikái alapján azonban igen nehéz megmondani, mekkora földrengés lehetséges egy adott területen. Geológiai, geofizikai, geodéziai vizsgálatok sora adhat szempontokat az MCE meghatározásához. Az MCE=7 valószínűleg elfogadható felső határ.

A földrengésbiztonság vizsgálatában döntő fontosságú a szeizmológia szerepe. Kezdetben az intenzitások összegyűjtése, az izoszeiszta térképek készítése, később a műszeres megfigyelések, a magnitúdók számítása, majd a földrengések fészekmechanizmusát, a szeizmikus hullámok terjedését és az adott létesítmény környezetében elhelyezkedő rétegeken való áthaladását egyaránt figyelembe vevő, felszínen mérhető gyorsulás meghatározása adott támpontot a földrengés-veszélyeztetettség meghatározásához. Ebből már kitűnik, hogy az elkészült földrengés-veszélyeztetettségi térkép csak első tájékozódásra használható, pontosabb számítások csak a lokális földtani adottságok ismeretében végezhetők.

Napjainkban a földrengés-veszélyeztetettséget másként ítélik meg, mint akár egy vagy két évtizede. Ennek alapvető oka az, hogy a földrengések igen sok – esetenként katasztrofális – meglepetést okoztak, csak századunkban mintegy kétmillió halálos áldozatot követeltek, és több száz milliárd dolláros kárt okoztak – annak ellenére, hogy a leginkább érintett országok hatalmas összegeket költöttek kutatásra, obszervatóriumi hálózatok kiépítésére és földrengés-előrejelzésre.

A másik ok, melyet talán a legjobban az Európa Tanács egyik földrengés-előrejelzéssel foglalkozó konferenciája (Strassbourg, 1991. október) fogalmazott meg, a következő: „Európa sebezhetősége – a lakosság, a környezet és a gazdaság sebezhetősége – a földrengések hatásaival szemben kritikusan növekszik, a lakosság gyarapodása, a nagyvárosok talajának bizonytalan állapota és az infrastruktúra bonyolult rendszere miatt és az olyan létesítmények növekvő száma miatt, melyek sérülése katasztrófát okozhat. Ezen okok miatt sok lakott terület nagyon sebezhetővé vált olyan gyenge  földrengések esetében is, melyek nem okoztak károkat a múltban.

A földrengések előrejelzése (hosszú távú és rövid távú egyaránt) korlátozott pontosságú és megbízhatóságú. Ennek ellenére a károk jelentős része elkerülhető, ha megfelelő biztonsági intézkedéseket léptetünk életbe.”

Lényeges eleme a biztonságnak az építkezés. Példák sora bizonyítja, hogy megfelelő építkezéssel a károk jelentősen csökkenthetők. A földrengések során károsult szerkezetek értékelése, a modellezés, az épületek megerősítése és a megfelelő biztonsági előírások kidolgozása, a szabványok érvényesítése a tervezés és építés során mind fontos elemei a földrengésbiztonság megteremtésének.

A tudomány szerepe a természeti katasztrófák elleni védekezésben

A tudomány szerepe az élet és az élő rendszerek megőrzésében, az emberi élet minőségének javításában – beleértve a környezetbiztonságot is – folyamatosan növekszik. Ennek alapvető oka az, hogy még mindig keveset tudunk a természetben lezajló folyamatokról. A kedvező irányú változások megvalósításához sokkal több ismeretre van szükség. Az elővigyázatosság elve is azt kívánja, hogy minden nagyobb léptékű beavatkozás előtt biztosak legyünk annak pozitív hatásában. A vélekedések és feltételezések helyett tényekre és adatokra kellene támaszkodni.

1972 nyarán tartották meg Stockholmban Az emberi környezet című ENSZ konferenciát, illetve fogadták el annak Nyilatkozatát, amely Brundtland Report néven vált közismertté. Az 1992. évi Környezet és fejlődés konferencián (Rio de Janeiro, június 3–14.) fogadták el a ma is érvényes és megvalósítandó ajánlásokat tartalmazó Nyilatkozatot. Az idézett jelentés és a konferenciák nyilatkozatai eléggé jól ismertek és hozzáférhetők magyar nyelven is. Csak azt idézem a Riói Nyilatkozatból, ami témánk szempontjából feltétlenül szükséges.

Az ENSZ jelen lévő tagállamai olyan nemzetközi egyezmények készítését tűzték ki célul, amelyek mindenki érdekeit tiszteletben tartják, de megvédik a környezetet is. Felismerve, hogy otthonunk, a Föld jóléte sok összefüggő rendszer kiegyensúlyozott működésétől függ, 27 elvet fogadtak el. A tudomány fontosságával a 9. elv foglalkozik, megállapítva, hogy az aláíró államoknak együtt kell működniük a szükséges erőforrások fejlesztésében, amelynek elemei: a tudományos és műszaki eredmények kölcsönös cseréje, a tudományos ismeretek bővítése, a technológiák fejlesztése, végül mindkettő alkalmazásának, terjesztésének és átadásának elősegítése.

A katasztrófák elleni védekezés tudományos megalapozása több tudományterületet érint. A nagyszámú, egymással összefüggő kérdés megválaszolása csak valamennyi tudományterület egyidejű, harmonikus fejlődésével, közös munkájával és együttműködésével érhető el. Ebből eddig legkevésbé az együttműködés valósult meg. Ennek objektív okai vannak: az intézményrendszer hiánya, a széles körű áttekintéssel rendelkező szakemberek hiánya, a társadalmi támogatottság alacsony szintje. A döntéshozók is vonakodnak olyan intézkedéseket hozni, amelyek haszna esetleg egy évtized múlva érezhető, de azonnali lemondást vagy anyagi áldozatot igényelnek. Az első, a tudomány oldaláról származó jelzések, majd egyre sürgetőbb kérések után a bajt elhárító intézkedések rendszerint akkor következnek, amikor már késő, a megelőzés helyett a sokkal költségesebb (esetleg meg sem valósítható) kár elhárítás marad. Ez a tendencia nemcsak Magyarországra, de a világ egészére is jellemző.

Nagyon jól mutatta ezt a Johannesburgban rendezett konferencia, amelyet a Riói Nyilatkozat 10. évfordulóján, 2002. augusztus 26. és szeptember 4. között rendeztek meg. A Föld környezeti állapota egészében véve tovább romlott, a szegény és gazdag országok közötti különbség tovább nőtt. Jellemző a légkörbe juttatott üvegházhatású gázok mennyiségi korlátozására vonatkozó egyezmény sorsa is. Rió után öt évre volt szükség, amíg Kiotóban az országok többsége rögzítette vállalásait. Végül a megállapodás újabb öt év után módosításokkal és engedményekkel lépett csak életbe. Meg kell jegyezni, hogy a korlátozás a globális felmelegedést legfeljebb néhány évvel késlelteti, de érdemben nem befolyásolja.

A Magyar Tudományos Akadémián végzett kutatások

A Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatát 47 kutatóintézet és 171, az egyetemeken és közgyűjteményekben tevékenykedő akadémiai kutatócsoport alkotja. A teljes létszám 5800 fő, ezen belül a kutatók száma mintegy 2500. A kutatóhálózat ma Magyarország legjelentősebb és legeredményesebben működő szervezete.

A kutatóintézetek közül csak azokat sorolom fel, amelyek deklaráltan is foglalkoznak a természeti katasztrófák valamelyik részterületével, vagy kutatási témáik kapcsolódása nyilvánvaló. Ez többnyire a természeti környezet állapotának felmérése, vizsgálata, a környezeti veszélyek elleni védekezés vagy szennyezések (vegyi, radioaktív) megelőzése és kezelése. A rövid összefoglalásban most nem szereplő intézetek egy része is végez e körbe tartozó vizsgálatokat, vagy képes ilyen vizsgálatok elvégzésére  A kutatóintézetek ugyanis kötelesek ellátni azokat a kutatási feladatokat, amelyeket az Akadémia az alapító okiratban meghatároz, de ezen a kereten belül maguk döntenek tevékenységükről. Részletes tájékozódásra az Akadémia honlapját ajánljuk, amely a http//:www.mta.hu helyen érhető el. Az intézeteknek saját honlapjuk is van számos hasznos és érdekes információval. A kutatóintézetek közül a legfontosabbak:

MTA Földtudományi Kutatóközpont Földrajztudományi Kutatóintézete

1112 Budapest, Budaörsi út 45.

Az intézet feladatköre: alapkutatások végzése a természeti, társadalmi, gazdasági, valamint regionális földrajz területén, a természet és társadalom kapcsolatának idő- és térbeli vizsgálata, a földrajzi környezet állapotának feltárása, minősítése, különös tekintettel a természeti és humán erőforrásokra és társadalomföldrajzi problémákra nemzeti és regionális szinten. Az intézet fő kutatási célkitűzései és témái között szerepel a globális folyamatok következményeinek, a természeti környezet társadalmi igénybevételének és a természeti táj átalakulásának vizsgálata.

MTA Földtudományi Kutatóközpont Geodéziai és Geofizikai Kutatóintézete

9400 Sopron, Csatkai Endre u. 6–8.

Az intézet feladatköre: geodéziai és geofizikai alapkutatások végzése, geofizikai obszervatóriumok működtetése és fejlesztése. Az intézet fő kutatási célkitűzései között szerepel a szeizmológiai állomáshálózat működtetése, a földrengések fizikájának, valamint a Kárpát-medence szeizmicitásának a vizsgálata, a légköri elektromosság kutatása, az ionoszférikus folyamatok hatásainak tanulmányozása.

MTA Földtudományi Kutatóközpont Geokémiai Kutatólaboratóriuma

1112 Budapest, Budaörsi út 45.

A kutatólaboratórium feladatköre: alapkutatások végzése az ásvány- és kőzetgenetika, az ásványi nyersanyagképződés és -felhalmozódás és a környezet-geokémia területén. Az intézet fő kutatási célkitűzései és témái között szerepel a hulladékok nyomelemeinek és környezetszennyező vegyületeinek vizsgálata, a felszíni és mélységi vizek kutatása.

MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézete

8237 Tihany, Fürdőtelepi u. 3.

Az intézet Hidrobiológiai Osztályának feladata a Balaton ökológiai kutatása, annak tisztázása, milyen tényezők befolyásolják a tó algásodását, hogyan lehet ezt a folyamatot megfordítani, hogyan alakul a tó élővilága, milyen kapcsolatok vannak az egyes összetevők között, és hogyan őrizhető meg a biodiverzitás (biológiai sokféleség). Foglalkoznak emberi környezetszennyezők és kékalgák által termelt mérgek vízi állatokra gyakorolt hatásaival, a Balaton és vízgyűjtője élővilágának toxikus anyagokkal való szennyezettségének felmérésével.

MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete

2163 Vácrátót, Alkotmány u. 2–4.

Az intézet feladatköre: alapkutatások és alkalmazott kutatások végzése az ökológia, botanika és hidrobiológia egyes területein, elsősorban a hazai élővilág e tudományterületekre eső tulajdonságainak vizsgálata.  Az intézet fő kutatási célkitűzései és témái között szerepel a természetvédelmi rehabilitáció konzervációbiológiai megalapozása, új növényi erőforrások hasznosítása, négy akadémiai intézmény (MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézet, MTA Dunakutató Állomás, MTA Balatoni Limnológiai Intézet és MTA Növényvédelmi Kutatóintézet Állattani Osztálya) által alkotott Ökológiai Központ fenntartása és működtetése.

MTA Regionális Kutatások Központja Alföldi Tudományos Intézete

6000 Kecskemét, Rákóczi u. 3.

Kutatási feladatok: az Alföld gazdasági, társadalmi, környezeti és települési megújulásának vizsgálata; tanya-, falu- és városkutatások; a kistérségi kutatások módszertana; a vidékfejlesztés stratégiája; az Alföld fejlesztési stratégiája; a Kárpátok Eurorégió és a Duna-Körös–Maros–Tisza határmenti együttműködés kutatása.

Nemzetközi kapcsolatok

A hazai tevékenységnek alkalmazkodnia kell a világ és az Európai Unió elképzeléseihez, ajánlásaihoz, folyó vagy a jövőben megindítani kívánt programjaihoz. A világ egészét tekintve azt kell megállapítanunk, hogy a Riói Nyilatkozatban (1992) és a csatlakozó dokumentumokban foglaltak egy része még mindig megvalósításra vár. A johannesburgi konferencia (2002) megerősítette az elvek helyességét, és felszólított a korábbi ajánlások valóra váltására.

Magyarország 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz, és be kell tartania az Unió szabályait, illetve törvényeit is. Az Európai Unió környezetvédelemmel kapcsolatos politikája sokat változott, egyre szigorúbb lett. Ennek oka az az egyre szélesebb körben elfogadott felismerés, hogy a fenntartható gazdaság csak a környezet és a természeti erőforrások megőrzése esetén biztosítható. A 2001. január 1-jével megindított hatodik, Környezet 2010 című Környezetvédelmi Akcióprogram a fenntarthatóság környezetvédelmi feltételeit állítja a középpontba. A Program négy súlyponti területet nevez meg:

– a klímaváltozás és kezelése;

– a természetvédelem;

– a környezet és egészség;

– a természeti erőforrások megőrzése és a hulladékkezelés.

Az első helyen szereplő klímaváltozás komoly szerepet játszik a természeti katasztrófák kialakulásában, hiszen a klímaváltozással összefügg a rendkívüli meteorológiai események szaporodása. Ezek önmagukban is katasztrofális következményekkel járhatnak, huzamos esőzésekkel párosulva pedig árvizet okoznak.

Fontosak számunkra az Európai Unió tudományos kutatási programjai is. Valamilyen szinten már régebben is részt vettünk ezekben, hiszen Magyarország kutatói már az 5. Keretprogram számos pályázatán nyertek el támogatást. A most még folyó, 2003-ban indult, összesen 17,5 milliárd euró költségvetésű, 6. Keretprogramnak teljes jogú résztvevői vagyunk. Ennek legnagyobb tételét a kutatási pályázatok jelentik (13,345 milliárd euró). Nyolc kiemelt kutatási témát neveztek meg.

A harmadik legnagyobb összeget, 2,120 milliárd eurót a  Fenntartható fejlődés, globális változások és ökoszisztémák témára szánják. Ennek harmadik résztémája foglalkozik a globális változásokkal (üvegházhatású gázok kibocsátása, vízciklus, természeti katasztrófák, termőföld menedzsment, klímamodellezés stb.).

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a természeti katasztrófákra nem vagyunk kellően felkészülve. Sem a tudományos megalapozásban, sem a felmérésben és kárelhárításban (ahol erre megfelelő módszerek állnak rendelkezésre), sem a rendszeres monitorozásban nem tartunk ott, ahol kívánatos volna, és ahol tartanunk kellene. Remélhetőleg ez a helyzet a következő években, évtizedekben változni fog, mert a katasztrófák kártételének csökkentésében a legjobb eszköz a megelőzés.