Kétségtelen, hogy azt a nagy hatást, amellyel Nietzsche a német és az angolszász gondolkodásra nehezedett, nagyrészt feloldották a világháború élményei és konzekvenciái, a felsőbbrendű ember komplexumát több kevesebb könnyedséggel szabadította fel magában as új generáció, hogy balra vagy jobbra, pesszimista vagy optimista következtetésekhez s a német filozófia folytonosságában maradva – Spenglerhez vagy Keyserlinghez eljusson.

Spenglert a relativistát, a neoszkeptikust könnyebb belehelyezni polgári ideologiánk fejlődési processzusába és könnyü rámutatni Nietzschével közös kiindulási alapjára: a szélsőséges individualizmusra, amelyhez mindig visszatér s amelyre pesszimista rendszerét felépíti.

A derüsen látó Keyserling egyedülállóbb, egyénisége összetettebb és nincs is szigoruan vett rendszere. A balti gróf egyik ősanyja tatár nő volt, a családi hagyomány szerint Dzsingisz-kán egyenes leszármazottja. Gazdag és kalandvágyó, bejárta a legsötétebb Keletet és Nyugatot, már épen azon van, hogy egy budhista kolostorba vonuljon és láma minőségében élte végéig rizst egyen, mikor kitör a háború és Keyserling hazajön, hogy megirja nagy könyvét „Das Beisetagebuch eines Philosophen” cimmel, amely egy csapással ismertté és becsültté tette nevét. Keyserling filozófiáját szétdobált fejtegetésekből, észrevételekből és megfigyelésekből kell összegyűjteni (a tanítvány lelkesültségével, ahogy azt Maurice Baueher tette La philosophie de Hermann Keyserling c. könyvében), hogy a lazán összefüggő analízisekből és szeszélyes intuíciókból kibontakozzék a szisztéma.

A „Ding an sich” megismerésének lehetetlenségéből kiindulva Keyserling mindenekelőtt mély és pontos határt von a megismerés és a megértés közé, amely Kelet és Nyugat gondolkodását, a yankeet és a yoghit elválasztja egymástól. A yankee eddig is úgy élt a köztudatban, mint a dollárhajsza aggodalmak és lelki bonyolultság nélkül való megtestesülése, aki állatot, gépet és embert egyformáihasznál ki és állit a kíméletlen profitverseny szolgálatába és akinek technikai szenzációit csak hangos álszemérme és gyermekes együgyüsége mulja fölül. A yankee-mentalitás azonban nem kizárólagos érvénnyel Amerikáé, a yankee a mechanizált nyugati embertipus, akinek arcáról minden jellemzőt, minden egyéniséget letörölt a termelési rendben elfoglalt szerepe és automatikus, megállás nélkül való részvétele a körülötte mozgó és változó élet mozgásában és változásában. A yankee a világ megismerésére, a yoghi pedig a jelenségek megértésére törekszik – mondja Keyserling s ebben látja meg a két ellentétes világkép eredőit.

Egész nyugati tudásunk nem több adatok kvantitatív gyüjteményénél, amelyet a felületen szétterülve a gyakorlati értékelés szempontja köt meg. A yoghi kutatásainak, vagy inkább szemlélődésének ezzel szemben nincs szüksége aktuális jelentésre, a megismerés minden kategoriáját elvonatkoztatva, az örökérvényüség jegyében vizsgálja és dialektikus itéleteket, igazságokat produkálhat ugyan, de eredményeket soha. A hindú filozófia rendszeres agytornát ír elő, amellyel az emberi lélek végigforoghat a tökéletesedés öt stádiumán, a yoghinak a felület helyett a mélységbe kell hatolnia, a yoghi közömbös az adatokkal és a mennyiségekkel szemben, a kvantitatív világ a minimumig csökkenhet körülötte, a szellem minden erőfeszítése az anyag megsemmisítésére és arra irányúi, hogy a dolgok mögött rejlő szimbólumokat feloldja. A yoghi a dolgok kvalitatív lényegét vizsgálja és csak hosszú koncentráció után emelkedhet arra a magaslatra, ahol biztos elhatározással különbséget tud tenni a jó és a rossz között. De még etikus szemlélődését sem követhetik – a dogmás vallások gondolkodásmódjával ellentétben – gyakorlati eredmények, a lélek disztingváló képességét nem köti sem istenhez, sem tételekhez, az etika csak az egyik nyújtó, amelyen a lélek továbblendül a kozmikus beolvadás felé.

A yoghinak csak kérdései vannak.

A yankeenek csak feleletei.

*

Keyserling azonban a „filozófia művésze”, aki praktikus életbölcseletet akar adni olvasóinak a yankee és a yoghi mentalitásának keverékéből. A yankee nem érzi a kérdések szükségét, a yoghi megvan az adható feleletek nélkül, nyilvánvaló tehát, hogy Keyserling a kérdésektől és feleletektől amúgy is túlárasztott eklekticizmusában néhol a saját létjogosultságának tagadásáig eljutott európai embernek szánta ezt a mixturát.

A darmstadti „Schule der “Weisheit” feje ma Spengler mellett legnépszerübb élő filozófusa Európának és Keyserling optimizmusának nagy hatását könnyen oda lehetne értelmezni, hogy korunk metafizikus érdeklődési köre meggyorsult és elgépiesedett életlendületünkkel szeretne összhangba jutni, azaz, hogy a yankee és a yoghi két véglete közt élő embertípus maga előtt látja annak a lehetőségét, hogy a gyakorlati irányú megismerésen túl is hozzáférközzék a világhoz, megkísérelje annak megértését is. De hogy ez az egyeztetés lehetetlenség, hogy nem állhat elő belőle homogén vegyület, csak használhatatlan keverék, annak a tudomány és a metafizika örök ellentéte az oka.

A nyugati ember megismerése antropocentrikus s ha tárgyilagos és autonom is, mégis minden esetben kisajátítható önmagán kivűl álló célok érdekében. A tudomány egységes és megállíthatatlan folyamat, a filozófiák és vallások azonban kulturák, korok és vérmérsékletek szerint váltosnak: a megismerés megállás nélkül folyó processzusát lehetetlen egyetlen kozmikus rendszer – filozófia vagy vallás – kereteibe szorítani.

*

Eddig a teória. A gyakorlatban a yoghi tökéletes tagadása mindannak, amit animális életnek hívunk. A növényekben lefolyó életjelenségekhez hasonlóan, a yoghi nem érez, nem gondolkodik, hanem benne érződik, gondolkodódik valami, nem ő él, csak az élet folyik benne tovább s etikus felismerései után is ehhez a mozdulatlan, vegetativ életformához érkezik vissza: a kivüleső világba való önkényes beavatkozása a kozmikus törvény megsértése lenne.

A yankee-tipus a gyakorlatban korunk termelési rendjének determináltja, akit egy osztályharcos társadalomban kijelölt helye akadályoz meg etikus állásfoglalásában. A gyakorlatban Keyserling is belátja, hogy a két világ szintézisét csak nagy megalkuvásokkal lehet megvalósítani és a yoghi etikus magasságából leszállva egy kompromisszumos morál életbőlcsességéről beszél, amely veszedelmesen hasonlít a schopenhaueri értékelmélethez. „Philosophie als Kunst” c. könyvében és büszkecimü folyóiratában, a Weg zur Vollendung ban több érzelmi hévvel, mint intellektuális bizonyítékokkal hirdeti a meglehetős homályosan hagyott „optimista posztulátumot” és az új embertípus eljövetelét, aki a két világ elemeiből vegyitett civilizáció magaslatán a vezetésre hivatott egyéniség: a nagyiparos, a bankár, a plutokrata. Egy Amerikában nyilvánosságra hozott irásában, Germany, the world´s laboratory, pedig már megvalósultnak látja Kelet és Nyugat szintézisét a német népben és a jövő embertípusát is elérkezettnek véli – Walter Rathenauban.

A gyakorlatban Nyugat megismerése és Kelet elmélyülése között azonban egyre nagyobb, élesebb lesz az ellentét és az ellenkező előjelü pólusok közt kisugárzó elektromos fény világosságában úgy látszik, mintha Amerika hangos álszemérme és gyermekes együgyüsége a technikai szenzációk egyenes következménye lenne. Ennek a – lapidárisan „amerikánizmusnak” elfogadott szellemiségnek – inváziójától méltán féltik Európát mások, akiknek vélekedésére igen jellemző Anatole France nemrégiben publikált régi jóslata: „nous allons, ignorants et vains, vers un avenir d´irrespect, de confusion, de cynisme, peut-être de crétinisme”.

Az így felvetett kérdésre nem elég spenglerista vagy hegeliánus állásfoglalásunk szerint igenlő vagy tagadó választ adunk. Az az embertípus, amely a probléma felvetését indokolttá tette, az „elhülyülés” több kétségbevonhatatlan tünetét produkálta: elvesztette magasabb asszociációs képességet, csak egyszerü fizikai ingerekre látszik reagálni, automobilozik, táncol és sporthirlapot olvas. A sportszenvedély helyenként valóban a tömegörületekig fajult, a rejtvények, társasjátékot és viccek kultusza néhol megdöbbentő bizonyítékokat szolgáltat városok és országok egész lakósságának infaatilizmusáról. A kolportázsirodalom, bárkultúra, varieté mind egyetlen betegség tünetei és ha megfigyeljük a yankee tipust, mit beszél, miről gondolkodik és mit érez a charleston és boxmeccs közben, megerősödve ébred fel bennünk a „crétinisme” gyanuja. Mindössze az oksági összefüggések felismerésénél követnek el sulyos tévedést azok, akik ennek a szellemi elsekélyesedésnek az eredetét polgáriasult környezetünkben vélik feltalálni.

A technika és tudomány új eredményei az emberi szellem produktivitásának maximumát jelentették és minden ilyen új eredményben megvolt a tendencia, hogy magához emelje az átlagos intellektuális szinvonalat is, azaz meggyorsítsa és elevenebbé tegye ezt a szellemet legalább a maximumhoz vezető reproduktiv úton. Mindezideig azonban erősebb volt az átlagos szellemi nivó ellentétes irányzata, amely magához rántotta és igényeihez alacsonyította a technika és tudomány új eredményeit és itt tévednek a civilizatorikus világrend ellenségei. Az „elhülyülés” kórokozói nem a technika és tudomány vívmányai, egy már előbb jelenvolt sekélyes szellem tette őket a további elbutulás eszközeivé – igy lett a kinemalográfiából mozi, rádióból ötórai teák tánczenéje, a színházból olcsó erotikus mutatvány, a betegség vírusát pedig valahol életünk gazdasági rendjében kellene keresni, de az ehhez szükséges bátorság még hiányzik filozófusainkból s közöttük Keyserligből is.