A budapesti „Századunk” 1927 decemberi számában Nádai Pál „A kézműipar szelleme” c. cikkében a tavalyi müncheni „Handwerkausstellung”-ot ismerteti, melyet a primitiv népek művészetével megifjított kézműipar feltámadásának, a céhrendszer hasznos intézménye ujjáélesztésének tart és ki ván. Nádai műkritikai cikkei úgy a nevezett lap hasábjain, mint máshol általánosságban nem nevezhetők maradiaknak, az új lakásépítés elveit, a Bauhaus törekvéseit egyik legelsőként ismertette magyarúl, Kassák nagyfontosságú „Tisztaság könyvéről” megértő kritíkát irt. Mégis az a tény, hogy az új irányok igazi lényegét, döntő alapjait nem érzi át, inkább érzelmi diszpoziciójú szimpátia vezeti tollát ezen a tőle száz gátlással elzárt, gyökeresen új alkotási területen. Az új butort, az új házat esztétikai, érzelmi beállítottságú érdeklődéssel felérni nem lehet. Nem egy aktiv, derék művészt nevezhetnőnk meg, ki alig évtizede jelentékeny ujító, tisztító tevékenységet fejtett még ki, ma pedig, alig 40 éves fővel értetlenül áll as alkotás új, gyökeresen átértékelt céllal müködő embereivel, eredményeivel szemben. Nádai szinte visszafelé megy. Egy éve még felig megértő, de jóindulatú cikket irt a Századunkba az új lakásról, ma az irány kimondott, aktiv ellenfelének propagativ kiállítását dicséri, korszerűségét bizonyítani igyekszik. A jó használati tárgy „arculatán egy lélekállapot koncentráltsága tör elő” – irja korunkat az expresszió korának nevezve, „Ahol a céhek élete még átnyúlik a jelenbe, ahol lövészünnepek és dalárda-versenyek kispolgári szórakozásai edzik az összetartást, (!) ott lüktető erő a hagyománytisztelet.” Nádai bizonyára meglepődne, ha az efajta mai erők lényegesvobának kiemelését és kivánatosnak-tartásat összehasonlitná a „Tisztaság könyve” tipográfiájának dicséretével, melyet ugyancsak ő osztogatott nemrég. Az alchimista szobák és kézi koronggal dolgozó cserepes mühelyek hangulatának adja ma át magát, „tömegérzés”-nek nevezi e reakciós érzés feltüntet, holott az nem tömegszerű, hanem csupán a háború utáni idők felülről irányi ott, mesterséges, konjunktura-értékű, átmeneti zsivaja.

Mi ismerjük azt a lelki dispoziciót, mely a müncheni kiállitás kézműipari mühelyeinek romantikájában Nádait elfogta. Ugyanaz az érzés ez, mely az új butor-alkotások előtt, a tiszta, egyszerű új lakás enteriőrök láttán tiltakozó szavakat ejt: „Ez rideg, szanatóriumszerű, ez lélektelen és nem kelti a lakályosság, a pszichikai biztonság érzését.” Nádaiban az átöröklődött, száz gátlástól elnevelt ember szólal meg, mikor a régi fegyverkovácsok, harangöntők, szőnyegszövők, mézeskalácsosok meg gyertyamártók alkotásaiban, kezemunkájában gyönyörködik – 1927-es évszámunkról elfeledkezetten. Sokezer év előtti emberségünk adottságai élnek benne. Műalkotást vár, ahol a magát jogosan mai embernek nevező szemlélő jó használati eszközt kiván kapni. Pszichikai hatások, érzésbeli értékek kiváltását várja a tárgytól, ahogy annak valahai készítőjét is félig céitudatlan, öntudatlan, primitiv érzések mozgatták az alkotásra és nem reális célok hiánynélküli kielégítésének akarata. A klasszikus idők embere plasztikus, testi viszonylatokat akart éreztetni úgy a házzal, mint a legkisebb füles-korsóval és e szándék kielégítése mellett minden hasznossági cél eltörpült, alárendelt szerephez jutott, vagy ha nem, az alakítandó tárgy nem tekintetett műalkotás objektumának és Nero korának proletár tömeglakásainak fel sem-jegyzett külsejét nyejte. A régi alkotó egyszerű statikai v. fizikai viszonylatok szimbolumát igyekszik adui a maga primitiv nyelvén: a kidúdorodott dér oszlop esztétikája, azon a kezdetleges jelzésen, éreztetésen alapul, hogy az ellensúlyozott, tartott terhek hatása alatt az alátámasztó elem összenyomódik, megrövidül; a cserépkorsó fülének kerek, díszítő mélyedései az alsó végén a korsó testéhez odanyomott ujjak nyomát mutatják, hogy ne félj, a fül nem válik el használatkor a testtől. A primitiv embernek a statikai, fizikai viszonylatok közvetlen, testileg érzékelhető közvetítése kell: ez minden régi esztétika alapja. A vaskos korsó, a vastagfalú, erősre dimenzionált ház, a súlyos tölgyfa-bútor nagyon is érdekkel tetszik, a közvetlenül megérthető hasznosság éreztetése kell. Az antik, máig hozzánksatnyúlt művészet vaskos plasztikai, testi alakításmódjának ez az alapja. Ez az alapja az alkotás eljárásait világosan mutató, éreztető, kézi-munkával készült tárgyak szeretetének, ez az oka, hogy a túlságos diszt, komplikált, szeszélyes barokkságot Nádai „haladó”, expreszsziv kézműipara már elengedi. Eltakarja ugyanis az elkészítés módját, veszélyezteti a biztonság pszichikai érzését, azt a bizonyos lakályosságot. A mégoly fejlett lakás kultura eredményeivel élő angolnak, amerikainak ott kell legyen lakásában a kandalló, a régi biztonság szimboluma; ha a házban történetesen központi fűtés van is, a kandallóban fahasáb ég mégis (ha nem valódi, gipszből készült, festett fahasáb, mely alatt piros villanykörte adja a „házi tűzhely melegének hangulatát”). Nádai „modern”, hevés diszű, primitív népek művészetéből táplálkozó kézműipara reakciósabb, mint a sablonos, utánzó, hűen kopirozó „új-barokk” vagy „új klasszicista” „irány”. Mert a primitiv, kezdetleges ember kevésdiszü, vaskos, túldimenzionált, kézi technikát el-nem-takaró alkotás-módját veszi alapúi, „lakályosnak”, „gemütlich”-nek csak a régi vastag téglafalú házat, a meleget ki nem bocsátó kis ablaknyilást, a vaskos, biztos, erős tölgyfa-ágyat, a jó agyagedényt tartja, mert a „művész”, a polgári, romantikus, bohém-alkatú alkotó hasonló a matematikátlan, logikus, statikus gondolkodáshoz nem szokott négerhez vagy ösmexikóihoz, akkor is, amikorazükségel. Nádai müncheni, expressiv kézműipara két felé hadakozik: A régi, történeti dísz utánzása ellen és a valóban új, valóban haladott, rendeltetést és formát szintetikus összhangba hozó ipari, mérnöki termék ellen. A nikkelezett, hajlított acélcsőre erőd vászon van rugalmasan ráfeszítve, ez a modern szék. „Kényelmes, jó, tartós, könnyen tisztántartható” – ismeri el a „haladó” müncheni vagy budapesti modern kritikus, „de nem nyújt pszichikai biztonságot, sivár, szanatóriumszerü”, A szanatóriumban megelégszik közvetlen célt közvetlenül, idegen céloktól mentesen kielégítő tárgyakkal, ott nincs „otthon”. Lakásában azonban számtalan örökölt gátlás köti; ősei nem bízhattak még a tudomány exakt eszközeivel dolgozó modern ipar termékeiben, mert nem voltak még olyanok. Ma van gépipari „vesszék” is, de oly vékony, annyira lazának látszik a tölgyfatrónus alkatához képest, (bár tényleg tartósabb és erősebb) hogy a maradi kételkedőinkben több-kevesebb erővel bennünk élő ős nem bizhat a szokatlan, ipari szériatermékban. „Pszichikailag biztonságtalan”. Minden régi műalkotás a valóban haladó, mai emberi alkotástól idegen: lelki, esztétikai alapokon jött létre. A régit igénylők, ahoz ragaszkodók e benső biztonság érzésének követelésekor ama régi alapokon alkotó emberrel fognak kezet. Az új ember bizik a mérnök tudásában és nem nyugtalankodik a fém-szerkezetű székes.

Nádai „primitivizmus felé való stilusváltozása” kétségtelenül nem valami kollektiv, ősi közösségek szeretetét jelenti, hanem szétfolyó, reakciós, elspiritualizált, kapkodó időnk terméke. Nádai a modern épitész akaratát is stílusakarásnak bélyegzi: „Gyermeki egyszerűségű siktormákkal zárja el a teret.” A lényeg természetesen nem ez a cél nem ilyen esztétikai irányú. Az egyszerű homlokzat a régi, plasztikai hatásokat kereső építőművésze; tel szemben az ökonomikusan körülhatárolt teret, az új építés puritán, kollektiv tendenciáit, mérnöki karakterü alkatát, hangsúlyozza és nem „új stilus” kialakítását célozza. Az új építés csupán hasznossági tendenciákat ismer: ipar és nem művészet. A kellemes, megfelelő forma nem cél, nem kerestetik, a legjobb alkat, a standard-termék magától adódó velejárója lesz, ahogy az az autónál, hajónál történt és mind – teljesebben folyamatban van.

A „modernül” primitív müncheni kézműipar alátámasztása a modern zene törekvéseivel teljesen önkényes és téves. Az új zene példája, pl. Bartók törekvései ép az ellenkezőt bizonyítják. A Nádai-féle, primitivséggel fiatalított kézműipari szellem a források önkényes kiválasztása szerint egyéni törekvéseket ad, az új zene most felfedett kollektiv erőket von be az alkotás területére. „A ma zenéje tudatos redukcióval nyúl vissza a kollektivumok zenéjéhez, hogy annak törvényeit tegye alapelvvé. Az új kor muzsikusa nagytömegek sajátját szublimálja müvészetté. A népi muzsikához fordulni ma szociális követelmény, nem nacionális érzelgés. Bartók visszakerülése a népi muzsikához nem nacionális patetika, hanem adott helyzetben a legökonomikusabb cselekedet.” (Justus György a Dokumentumban.) Ezzel megdöl Nádai takarózása a felhasznált népi zenével. A müncheni kiállítás nacionalista, maradi jellegét, a haladó németség ellen való irányítottságát ő se tagadja.

Még valamit. Ama sokat dicsért bajor kiállításon volt egy terem, melyet a „Forschungsinstitut tür rationelle Betriebsführung im Handwerk” (Karlsruhe) rendezett be, kik az ősi, céh-tapasztalatnak, a kézi eljárásoknak tudományos módszerek, laboratóriumi eredmények bevezetésével jönnek segítségére, (alkalmasint nem tartós eredménnyel, mert az ilyesmi alkatánál fogva a gépiparhoz tartozik) és e kiállítás kimondottan ipari termékeket íj mutatott be „az utolsó százév”kézművesi termékei közt. Ezen érdekes tényeket mért nem említi a cikkíró? Vagy ami Münchenben eltagadhatatlan: a gyáripari tömegtermelésbea bevált racionalizálások és eredmények, az Budapesten, a haladó folyóirat hasábjain elhallgatandó? (Budapest)