Egy, fiatal német mérnök, Helmuth Hultzsch átvitorlázott az Atlanti Óceán tulsó partjára, hogy apja aranyszamarait megtalálja és beállván Ford gyárába, megvélte találni a munka rugóját, a probléma nyitját és főképen azt a rendszerben fekvő különbséget, mely a „folyamatos” munka (Fliessarbeit) és a Taylorizmus között van.

Hultzsch a „Convoyer” (Transportband) mellett megtalálta a ritmust és ezt a ritmust megtalálja állítólag minden más munkás is, ás ennek tulajdonítja Hultzsch, hogy a munka nem lélekölő, mert a lelket nem is veszi igénybe – és nem lealacsonyító, mert a munkás szabadon hagyott energiájával, de főleg gondolataival és szellemével sokkal szuverénebben rendelkezik, mint bármely más és főképen a Taylorizmusba fogott munkás. „Az egyes müveletek végrehajtása mindenkor teret nyit a ritmikus mozdulatoknak. – Mindenkor? Még a legegyszerübb fogás is, vagy valaminek a felülvizsgálása is ritmikusan mehet végbe. Egy munka elvégzésének feladata voltaképen abban ált, hogy végrehajtásának ritmusát megtaláljuk. Külömböző helyekre voltam beosztva, irja, de mennél ritmikusabban lehetett egy munkát elvégezni, annál kevésbé éreztem a munka terhét.”

Ami azonban a legmeglepőbb Hultzsch megállapításaiban és amit szinte idegenkedéssel fogadunk, az annak a megállapítása, hogy ez a ritmus épen a munkának a leegyszerüsitése, mechanizálása, a gép térhódítása által és a munkavégzés lelki gyönyörének, vagy kielégítő voltának kikapcsolásával volt elérhető, – tehát épen ama lelki faktorok elhanyagolásával, amelyekre a munka psychologusai eddig általában nagy sulyt helyeztek.

És vajjon mi az oka annak, hogy a munka ritmusáról és annak munkát-könnyitő vagy energiát-kimélö voltáról eddigelé olyan kevés szó esett, – és hogy Taylornak végcélként ugyanerre törekvő módszere miért külömbözik épen végső kihatásában olyan lényegesen ezen mechanizálás által leegyszerüsitett módszertől? A feleletet erre Hultzsech így adja meg: „Azáltal, hogy a műveletet ritmikusan hajtom végre, a munka terhének belső ellentállását sikerül legyőzni”... „Az időben való mozgás mindig ritmusból és tempóból áll. Taylor csak a tempót látta, a ritmust soha”.

Wilhelm Wundt az „Elemente der Völkerpsychologie” művében leszögezi, hogy a leegyszerűsített, lerövidített, vagy természettől szimpla műveletek lehetövé teszik annak ritmizálását; amire a primitiv népeknek jóformán csak refrainből álló munka-dalai elég példát nyujtanak. Ezen dalok a motívum gyakori visszatérésével az affektus fokozását érik el. „Ha egy és ugyanazon külső művelet mindig összekapcsolódik egy azt kisérő motivummal, úgy azok egymást kölcsönösen támogatják: a dal előmozdítja a munkát és a munka fokozza a dalból áramló affektust, – és mindezt kiváltképen akkor, ha a dal ós a munka jól összevág és ilyenképpen a munka egy poetikus egésszé válik, – egy folyamattá, melynél eredetileg sem cél, sem szándék nem érvényesült, hanem amely csak a müveletből kiáradó ritmikus és melodikus kényszerből fakadt”.

Megállapíthatjuk, hogy a primitiv népektől egészen a kultúra és civilizáció legmagasabb fokán álló népekig soha egyik sem hitt öszintén a „munka nemesitő voltában”, – sőt ellenkezőleg ott, ahol a civilizáció írott és iratlen törvényei az emberek hajlamainak spontán megnyilatkozását kevésbé homályosították el, egészen brutális módon nyilatkozik meg a munka kerülésének a tendenciája. Urnak lenni, szerencsésnek lecui, boldognak vagy isten kegyeltjének lenni, mindig is azt jelentette: & munkát másra, illetve másokra, még pedig minél többre, átháritani; a legnehezebb fizikai munkát azonban még a szegény ember is gyengébb fizikumu nejére bizta, aminek révén a nőnek, mint a leghasznosabb és emellett a legigénytelenebb munkalénynek, nagy keletje és magas ára volt.

Ha a primitív népeknek a munka iránt érzett őszintén és spontán megnyilatkozó ellenszenvére analogiát a gyermek-világban keresünk, úgy látni fogjuk, hogy a gyermek szívesen dolgozik „játékból”, ha a felnőtteket ezzel utánozhatja, ha az egészet tréfának veheti, azaz, ha a „muszáj” sem köti. Ilyenformán a primitiv népek férfija is hajlandó munkát végezni: önként vállalva, nem rendszeresen, nem muszájból, mint példának okáért: a táncot, a mindennél fárasztóbb, erejük végső kimerítéséig, a véres habzásig folytatott táncot, amely tudvalevőleg nemcsak sexuális, hanem szóló és csupán csak férfiak által táncolt társas kultusz is lehet.

Ferreroból idézi Karl Bücher (Arbeit und Rhytmus) a saját nézetével ellentétes felfogást, hogy semmiesetre sem a testi fáradtság az, ami a vadember előtt a munkát gyülöletessé teszi és mig a kulturember munkája szabályszerüen és rendszeresen folyik, addig a vademberé ötletszerü és rendszertelen. Mig a kulturember munkája akaratának legnagyobb mérvű megfeszítését igényli, hogy a szervezete által támasztott ellentállásokat legyőzze, addig a vadak foglalatosságai csak a psychikai gyupontokban felhalmozott idegerőket veszik igénybe. Azonfelül pedig állandóan ujabb gondolkodást és akaratnyilvánulást követel a kulturember munkája; minden cselekvése megfontolást követel, mig a vadak tánca vagy hasonló foglalatossága automatikusan történik. A táncolót a tánca csak a kezdetén erölteti meg, azután minden befejezett mozdulat, további akaratkifejtés nélkül, ujabb mozdulatokat vált ki, és e mozdulatok gyorsasága a további folyamatban csakugy fokozódik automatikusan, mint a táncoló indulata.

Mig tehát Ferrero a vadnépeknek szellemi és akaratmegnyilvánulásokkal szemben mutatkozó ellentállásnak tulajdonítja a táncnál és a sportnál (de csak ezeknél) mutatkozó szokatlan erőkifejtését, – addig Bücher ebből csak az automatikusságra vonatkozó megfigyelést hajlandó magáévá tenni, de ezt is csak azzal a kiegészítéssel, hogy az egyhangu munka (ugy a gyermeknél, mint a vadnépeknél) az izmokat egyoldaluan fáraszván, csak bizonyos, az automatikusságot elősegítő és a fáradtság-kiváltotta gátlást legyőző ellenakció révén egyensulyozható.

E gátlás kiegyensúlyozása a munkának ritmikussá tétele utján érhető el, mely a munkát automatizálja és annak ugyszólván fegyelmező elemévé válván, a maga részéről e ritmust is fokozza. Kiindulópontja e ritmizálásnak tulajdonképpen az az ösztönszerű törekvés, hogy jóleső érzést váltson ki ott, ahol a nehéznek érzett munka keresztülvitele belső ellentállásra talál.

Büchernek számtalan példája és Hultzschnak a jelmondata: „Je monotoner desto besser” megerősítem Játszik ezt a felfogást. Áz ismeretes példák is megerősíthetik azt a leegyszerűsítve igy is kifejezhető konkluziót, hogy a már magában véve is automatikus munkaelvégzést ritmus által meg lehet könnyíteni éppen ezen ritmus (dal) automatizáló hatása révén.

Gondoljunk az irodalomtörténetből ismeretes ama több mint 900 éves példára, amely szerint Szt. Gellért püspök Walter nevü szerzetesével egy magyar asszony énekére lett figyelmes, melyet az gabonaőrlés közben, monoton ütemben dalolt. Gondoljunk a Bepin festménye, majd pedig a doni kozákok kórusa által hiressé vált „Ejnuchjem” dallamára, mely a volgai hajóvontatók kínos-keserves munkájának ütemét adja. A rövid és sokszor értelemnélküli, gyakran szinte csak refrainből és szóismétlésből álló munkadaloknak se szeri, se száma, – egyiknek másiknak tréfás űtemét maga az elvégzés hozza magával, mellyel azután a versbe vitt szöveg is egyezik. Ilyen például egy a háborúban keletkezett dal, melyet cölöpök beverésénél (az u.n. pilótások) természetesen megfelelő „adott” ritmusra énekeltek vagy helyesebben dörmögtek, miközben a csigára járó cölöpverőt kötélen felhuzták:

Einer zieht nicht,

Wer kann das sein?

Nur der Meier,

Das dumme Schwein.

Haut ihn feste

Auf die Weste,

Bis man sieht,

Das er zieht.

A bánáti pilótások nótájának ez a szövege:

Einmal drauf

Nocheinmal drauf

Haut fest drauf

Und wieder drauf

Mivel a ritmus monoton volta itt korántsem hiba, és a dal szövege általában teljesen mellékes, igen sok monoton foglalkozás nyújtott alkalmat a munkával szemben feltüremlő ellentállásnak a ritmizálás által való legyőzésére. Ki ne ismerné a kovácsok kalapács-ütemét, az utcakövezők döngölő taktusát, a hadarók (kézi cséplők), kaszálók, a rokkázók ütemét.

Ujabban egész rendszeres tudományos kisérletek is folytak e téren, melyek egyike-másika messzire túlment a munka-ritmusnak időben és tartamban fennebb vázolt szűk határain. Míg Kraepelin (Die Arbeitskurve) a teljes munkaidő alatti periodicitásban találja meg a ritmust, addig Haveleck Ellis a „Geschlechtstrieb und Schamgefűhl” munkájában kimutatja, hogy a test összes szervei egy ritmikus összműködés állandó viszonylatában vannak egymással és külön-külön, és hogy a véredényrendszer, egészen le a hajszálerekig, hármas vibrációs periódusnak van alávetve. Tehát egy biologiai alapon álló ritmus jelenvalóságát állapítja meg: ezekkel igazolja Ellis a mai élet minden terén mutatkozó ritmusokat, kijelentvén, hogy ellenállhatatlanúl rabjaivá esünk minden még olyan monoton és egyhangú zajnak is, mint például a vonatzakatolásnak és tovább folytatván ezen gondolatmenetet, egészen a kozmikus ritmusig vezeti következtetéseit.

A praktikusság határai között mozgó E. Sachsenberg (Ausgewahlte Arbeiten des Lehrstuhles für Betriebswissenschaften in Dresden) kísérleteket tett egy speciális, általa választott munkánál, egy ahhoz illő kisérő zenével és azt tapasztalta, hogy kezdő munkásoknál, vagyis olyanoknál, akiknél az a munka új volt, a zene határozottan csökkentette a munkavégzés támasztotta ellentállásokat és szaporította a végzett munka mennyiségét, – viszont egészen jelentéktelen, vagy semminő eredményt sem hozott létre ott, ahol már jól begyakorolt munkásról volt szó, – mert ezek már megalkották maguknak a saját ritmusukat, melyet a sene túl szines voltával csak ronthatott. Ezek után Sachsenberg megpróbálkozott az ellenritmussal is s meggyőződött arról hogy a gyakorlatlan munkást ez tényleg megzavarta, mig a gyakorlott, vagyis az a munkás, aki már maga-alkotta ritmussal dolgozott, több-kevesebb zavar után, vissza tudott menekülni a maga ütemébe. A gyalogjárás szintén bizonyos mértékig ütemes cselekvés. Ha a fáradt katonát a zene ritmusával felvillanyozzák, tulajdonképpen azt teszik, hogy a fokozott fáradtság által rendetlenné váló, vagy elhalkuló belső ritmusát egy kívülről jövő, erős, friss ritmussal váltják fel, hogy a fáradtság előidézte gátlásokat leküzdjék.

Egy másik munkájában (Soziale, physiologische und psychologische Wirkungen der Fliessarbeit) Sachsenberg már korábban megállapította, hogy a „folyamatos munka” egy bizonyos ritmusba való beilleszkedést követel. Erre természetesen nem minden munkás bizonyul alkalmasnak. Hogy melyik igen, azt könnyen kitalálhatjuk, anélkül, hogy ténylegesen szükségünk volna a praktikus kiválasztáshoz használt „tesztekkel” behatóan foglalkozni: azok, akiknek a munka monotonsága és az abban fellelhető ritmus legjobban megfelel és akiknek ösztöne legjobban kívánja az ellentállás leküzdését és akiknek ez gondolat és akaratnyilvánulások kitermelésével vagy egyáltalában nem, vagy csak részben sikerül, egyszóval: a nagy többség.

Követve a munka menetének önként vállalt tempóját, azt a megfigyelést tehetjük, hogy a munkások éppen akkor, mikor a legfáradtabbak, a munkatempó fokozását kívánják, hogy azon felfrissüljenek. Ez egyébként teljesen fedi Kraepelin praktikus megfigyeléseit is, aki széleskörü vizsgálatainál megállapította, hogy a munkaidő vége felé ellanyhuló tempó diagrammja az utolsó órában, a sporthoz hasonlatosan, igen határozottan emelkedő irányt vesz.

Ha már most leszögezzük, hogy a folyamatos munka karakterét éppen ez a ritmus adja meg, mely az egészet összefogja, a fölösleges szüneteket és zökkenőket kikapcsolja és nagy általános lendületében az e ritmusba beleilleszkedni nem tudókat is magával ragadja, – meg fogjuk érteni, hogy a munka-ritmus problémája mennyire nőtt már túl a tisztára elméleti kereten.

Célszerüség szempontjából nem eshetik kifogás alá, ha a termelés az emberekben szunnyadó produktiv energiákat felszabadítja, vagy azok kifejtésének útját álló gátlásokat legyőzi; szociális szempontból is csak olyan elbírálás alá eshetik, mint amennyire ma már a jól világított, megfelelően szellőztetett és temperált, pormentes, zajtalan munkatermeket a legnagyobb mérvű munkakifejtés előfeltételeinek tekintjük, – de ha a végsőkig menő mechanizálással tényleg csak a a kezeket foglalkoztatjuk és azt hisszük, hogy ezzel a szellemet felszabadítjuk, úgy lényegében ezt a szellemet csak azért és csak úgy szabadítjuk fel, ahogy a háborúban a roham előtt szeszesitalokkal elkábították a harcosokat, a „Hemmung”-ok és nem annyira az ellenség legyőzésére.

A kábítás vagyis a monoton ritmusba való visszaesés egy atavisztikus, primitív állapotba való visszatérést jelentene, de a bennünk kétségtelenül meglevő, biológiailag is megalapozott ritmusba-kivánkozásnak egy nagyobb harmoniába emelése, mely a szellemet nem monotonizálás, hanem alkotóvá tétel céljából akarja szabaddá tenni: ez az, amit az emberi fejlődés vonalában lévőnek vélünk.

Az akaratot gúzsbakötni, a gondolkodást kikapcsolni, és ilyen áldozatok árán az emberben levő elemi ösztönöket ősi jogoknak vélt állapotba visszaültetni, ez nem lehet célja és rendeltetése egy tudományosságra és tudatosságra emelt új termelési rendszernek: A primitív ember a munkával szemben teltüremlő gátlások elől a ritmusba menekül, a túlmechanizált munkába fogott embert e primitívségbe vissza akarjuk szorítani. Ezt a ritmust, – abécéjét egy nagy harmoniának, – tovább kell fejlesztenünk, mindaddig a fokig, amig az abécéből mondatok, gondolatok válnak, míg a ritmus alkotó, teremtő, mindent összefogó nagy ritmussá terebélyesedik.