Sokféle megosztottság évtizedeire tekinthet vissza a Korunk-szerkesztő, miközben egy újabb fél évszázad megalapozásának lehetőségeit keresi. Az intézmények – művelődésiek, tudományosak, a média területén versenyzők éppenséggel – átalakulóban, következésképpen csak a hagyományokhoz igazodni: nyilvánvalóan kevés. Még akkor is, ha a saját örökség hovatovább a megírt-megírandó história része (és nem is „csupán” ötven, hanem a nyolcvanegy év jogán). A Korunk második-harmadik folyamának története és a mellékintézményeké (lásd: Korunk-délelőttök, Korunk Galéria, könyvkiadás, Sajtófókusz, Magropress) a lehetőségek és szükségszerűségek függvénye. A Dienes László-féle kezdet egyszerre tudatosította a provinciába szorított kisebbségi létforma veszélyeit, az európai kitekintés-felzárkózás elodázhatatlan voltát és a megosztottságok fölé emelkedés pallóit-hídjait.

Sokfelé vezettek az egykori szerkesztők útjai: politikába, tudományba, irodalomba (az átjárások folyamatosak voltak) – nemegyszer országhatárokon és óceánokon át. 2007. februári lapszámunk emlékező szövegei valamit érzékeltetnek a fesztávolságokból. 1956 ígéretét 1957–1958 megtorlásai követték; a hatvanas évek második felében remélt-érzékelt oldódást nemsokára a Ceauşescu-diktatúra stupid előírásai és jól átgondolt tiltásai feledtették el. Azért elkészülhetett a Korunk néhány visszhangos különszáma, a korábban az imperializmus áltudományának minősített kibernetika bemutatásától a „táj és világ gondját” kimondani próbáló Kalotaszeg – Kós Károly számunkig. A művészeti élet romániai protokolljától távol állókat nemigen befogadó kiállítótermek szerény ellensúlyozását vállalta – betiltásáig – a Korunk Galéria. (Kiállítóink gazdag névsorát Györkös Mányi Alberttől Incze Ferencig, Barcsay Jenőtől Jovián Györgyig, Nagy Alberttől Szervátiusz Jenőig idézhetjük; a tárlatnyitók előadóművészei közt jelen volt Balogh Éva, Vadász Zoltán, Boér Ferenc, Ruha István.) A hiányzó magyar (romániai magyar) akadémia alkalmi pótlására szerveződtek a Korunk-délelőttök és a Bolyai-díj – amíg ezt is el nem vette a hatalom. (Az Erdélyi Múzeum-Egyesület már-még csak az emlékekben élt.) A Korunk-évkönyvek nem voltak versenytársai a Kriterion kiadványainak, a maguk területén mégis hiányt pótoltak.

A halódás egyre eltagadhatatlanabb jeleivel nehéz volt együtt élni. (A távozóban ez az idegenségérzet fokozódott elviselhetetlenné.) Az 1989 decemberében ránk szakadt „szabadság” minden előzőnél nagyobb eufóriával érkezett. Ami azóta is megmaradt: a (politikai) cenzúramentesség, a gazdasági kiszolgáltatottság azonban mondhatni folyamatosan növekedőben. Az új kihívások közt – már mai nézőpontból – elsőként a technikaiakat kell említeni, az internet elterjedését mindenekelőtt. A Korunk igyekszik ezt tudomásul venni, honlapját frissíteni, újítani. De nem adva fel a folyóirat nyomtatott formáját, törekedve a grafikai megújulásra. Sikerként könyveljük el, hogy megkaptuk (a bukaresti minisztériumtól) a tudományos minősítést. Ennek továbbgondolásaként tervezzük – immár az Európai Unión belül kerülve – a Korunk Akadémia létrehozását, fiatalok továbbképzését, a magunk szakterületein belül (szerkesztés, fordítás, számítógépes információszerzés és szolgáltatás, íráskultúra).

Még mindig bízunk a jövőben.