Személyes ügyek

                                           a Korunknak

Amikor már semmid nem maradt,

kitalálod a semmiből önmagad,

megtalálsz elvett szavakat,

börtöncella vagy konyha homályán,

akár verések, vesztések árán.

A lelkes, vészes butaság évadán

mintha lelkedből éhen szólanál,

késve bár és mégis túl korán:

felfakadsz, meglettnek születetten

a légszomjas, szótlan szünetekben.

S magányodban vígságig vigasztal,

mint egy jól elénekelt panaszdal,

hogy bírtad mostanáig hanggal,

mindig újra, de sohase elölről,

és telik még lélekből, erőből.

Szoros teredben ez az ének

felfelé szállhat csak, a fedett égnek,

s habár egyedülvalónak véled,

tudd: földszerte így sikoltoz,

akit földje, sorsa köt a korhoz,

így nyög föl ösztönből az elme

a végső erejére lelve,

s kap hangra a mentő gondolat:

találd meg újra és újra önmagad,

találd ki az elvett szavakat,

és feldereng a semmi közepén

az elfelejtett szó is: a remény.

2006. december 21.