Válasz Egyed Péter kérdéseire

Életemben először 1972-ben voltam Kolozsvárt. A Heller–Fehér meg a Márkus házaspárral együtt. Ekkor ismerkedtünk meg Bretter Gyurival is, aki meghívott bennünket Csíkszeredába, ahol ő és családja valami nagynéninél nyaraltak. A csíkszeredai napok során ismertem meg igazán és szerettem meg Gyurit, aki legfőképpen abban különbözött az egyéb megismert kolozsváriaktól, hogy nem az állapotokon nyafogott, hanem próbálta a maga módján megismerni a világot. Iróniáját, humorát, distanciáltságát becsültem a legtöbbre; de ő egyszerűen szeretetre méltó volt, s hogy valakit miért lehet vagy éppen muszáj szeretni, azt, mint jól tudjuk, nem lehet megmagyarázni. Jó volt együtt lenni vele. De sajnos ez az 1972-es erdélyi utazás volt az utolsó, egyetlen felhőtlen együttlétünk. Nem, tévedek. 1973-ban még meglátogattuk Kolozsvárt, együtt múlattuk az időt itt-ott meg a Malomárok melletti lakásában is. 1974-ben volt azután, hogy a klinikán kellett meglátogatni – kobaltágyúzták akkor szegényt. Ezután mindig csak (de már nem sokszor) kórházban láttam, Budapesten, a tüdőszanatóriumban. 1974 és 1977 között ugyanis nem volt útlevelem. Ő is, én is tudtuk, hogy nincs remény. De nem erről beszéltünk, hanem a világról.

Amikor 1977 végén meghalt, én már Brémában tanítottam. Valószínűleg 1977 nyarán láttam utoljára.

Brémai tartózkodásom során, ha jól emlékszem, egyszer voltam aztán Kolozsvárt, s 1980 után, ahogy hazatértem Brémából, talán még háromszor. Nem tudok róla, hogy kitiltottak volna Romániából, bár nem egészen valószínűtlen: itt-ott nyilatkoztam az ottani állapotokról, különösen Németországban, ahol Ceauşescut állítólagos szovjetellenessége okán nagyra tartották. Hogy miért nem kísérleteztem 1982 után az odautazással? Talán azért, mert az volt az érzésem, hogy nem tudok szót érteni azokkal, akiket ott szeretek és becsülök. Mert az emberek egyre kevésbé értettek bennünket, ellenzékieket. Mi a fene bajunk van? Azon a remek Magyarországon! S én szégyelltem ezerszer és ezerszer elismételni: tudom, öreg, hogy nektek ezerszer rosszabb. S nemcsak azért, mert a romániai közállapotok, a romániai mindennapok sokkal elviselhetetlenebbek a magyarországiaknál, hanem ráadásul még az utált kisebbséghez is tartoztok. Ennek ellenére: a Ti helyzeteteken is csak az segíthet, ha eltűnik a kommunista totalitarizmus – mindenestül. Nálatok is, nálunk is. Így azután akkor voltam legközelebb Nálatok, amikor a debreceni tanszék küldöttsége meglátogatta a kolozsvári tanszéket. Amikor már Kolozsvárt is fel lehetett szállni a buszra-villamosra, amikor ott is lehetett kaját kapni a boltokban, s megint remek pacallevest zabálhattam a vendéglőkben. Amikor már csak egyetlen szubsztanciális különbség maradt meg közöttünk. Hogy én mint magyar (jóllehet nem mindenki szeretné tudomásul venni, hogy az vagyok, nem pedig büdös zsidó, ami persze szintén vagyok, ha tán nem is büdös) a többséghez, Ti mint magyarok a nemszeretem kisebbséghez tartoztok, méghozzá egy olyan városban, amely valaha a magyar kultúra egyik fontos központja volt. Ezekről a dolgokról már tudunk beszélgetni, újabban a román kollégákkal is. Talán ez tette lehetővé, hogy sikerüljön átbokszolnod díszdoktorságomat. Mert nagy bajok ugyan vannak, de totális rendszer nincsen többé.

Elnézést, hogy kérdéseidre végül is egy miniesszével válaszoltam. Így sikerült. Talán mert rossz volt a lelkem, hogy 1982 és 1993 között meg sem próbáltam Kolozsvárra látogatni.