A meghajlás művészete

A placcon csöppnyi félelem hever,

egy padra dőlsz, vagy épp csak áthaladsz,

köszönsz egy ismerősnek, új szakasz,

az alkonyat ma erre-arra kell.

Lehetnél Puck, Kharón, végállomás

(most egymagadban iddogálsz megint),

nyár vége épp, az ablakok lesik

a visszhang benned mifelé tendál.

Szereted ezt a kocsmát. Félhomály,

s a falfesték, a rajzok szegletén

kis varjak ülnek, néződ egy pecér.

A korridor, hangok s ez-az, ha fáj,

varjak vagy angyalok. Egy régi nő

betoppan épp, köszönsz, de kedvtelen.

Unalmas ősz. És minden szürke benn.

A hamuzó s a sör mutatja múlt időd.

*

(A torkod fáj, miképp az átlépés,

ha menni kell, a glanc, a plán, az űr,

a meghajlás csinál belőled ágyneműt,

és ébredsz is, hogy rongy vagy, hosszú éj,

mint színdarab végén a fűszer,

egy szócska ül fölötted (feszt Kharón)

és görbe szussz vagy, holmi új majom,

amint az „el” a meghajlásba átemel...)

Őszelő

A megcsalás lehet személytelen,

csak így jutott ez is ki itt neked,

a térd, félig letolt gatyád

s egy harapás a válladon korán,

mikor csak sötétkék a pirkadat,

a szíved is csupán sötét... betét,

egy részeg hülye, semmi más, haladsz,

s az öl csak rozsdaszagba húz ekképp.

Harisnya és vidéke. Csak ha benn és kinn vagyunk.

De ősz jön. Ősz és kártyavár.

Vizelsz és öltözöl. Se tér, se terminus.

Nem voltál, épp csak alkatrész, lakáj.

Felejt a füst. A bor hideg s a reggel is.

Beszélgetés. A klarinét. Megyünk megint.

Mikor a házban megbetegedett

Ez most itten a menthol-lights-dal. Cseplini Jánusz,

   ó, Pannóniuszom, csak te remegsz amiképp

én most pár szót elrebegek még s végül a mánus

   rezzenetét látván: eldobo’ mentolom én,

s rágva az urbi et orbit, húzom az ágyba az ánusz.

Aeneas sakkozik

fáradt vagyok nagyon

                        megint egy csúf futár

belül hol is vagyok

                        parasztok nincs király

az út talán a lendület

                        kiütne mint a szolt a lá

sok év van itt és mind süket

                        fehér a tenger is tovább

a muslicák itáliák

                        A5 B8 a C talán 9

meanderek között pár

                        pohár vagy langyos méreg

ez lettem trója álruhám

                        királynőkből legyen

egy volt igaz talán

                        a szag s az öl a haj s a nyál

az asztalán az ablakán

                        és néha még az ágyán

lépcsőn amint csak intett

                        Didóm Didóm Elessám

pikáns kis piktorom veled

                        eh jaj hogy unom már

e tromfoló kis indolenciát

                        de lépni kéne tán

és matt koTurnusom

                        a lábbelim leszel bizony

parasztok nincs király

                        de menni vár mi vár

Három kérdés, három válasz

 1. Balázs Imre József: Érzékelek a szövegeidben egyfajta vonzódást a színházhoz, a színrevitelhez – és itt nem csak A meghajlás művészete című szövegedre gondolok. Jól érzékelem?

Horváth Előd Benjámin: Igen. Hajlamos vagyok valamiért a legkomolyabb ügyeimet, bajaimat is játékként kezelni. Szeretem összekeverni a dolgokat, felfordulást csinálni, aztán meg jön a rendrakás, a rendezés. És nézem magam mint valaki mást, ahogyan ülök az egész kupleráj közepén, nézem, hogy na, most mit lépek. Amikor nem én csinálom a felfordulást, de része vagyok, az csak érdekesebb. Mindig érdekelt a szereplés, a sok kis szerep itt, ott, amott. Hogy az miről szól, mennyire lehet én, mennyire nem lehet én egy-egy szerep. Hogy meddig tart a darab, mikor lehet kilépni. Hol jöhet be az elidegenedés, mi a meghajlás. Nekem csak a játék lehet vérkomoly. Az kemény bajokba vihet.   

 2. B. I. J.: Mámor, irónia, rezignáció, börleszk – mit jelentenek számodra ezek a szavak?

H. E. B.: Mindent és semmit. Nálam egyik a másik nélkül nem létezhet (már ha szabad ilyet mondanom, ezt a két szót együtt, hogy nálam, meg létezik). Igyekszem úgy átadni őket, ahogyan a saját bőrömre kapom. (Vagy persze egészen másképpen.) Ironikus az, hogy a rezignációról írva sem lehet rezignálni, meg ha írom, a börleszket is komolyan kell venni, a mámor hol igazi, hol ironikus, hol rezignációból jön, hol meg egyenesen börleszkké kell hogy legyen. Arra szoktam vigyázni, ne vigyem túlzásba.

 3. B. I. J.: Azt mondod magadról a Másnapos Irodalmi Kör honlapján (http://www. masnaposok.tvn.hu): „foglalkozása – nézelődés”. Milyen viszonyban van egymással a nézelődés és a látás?

H.E.B.: A látás az nekem magas. Nem vagyok sámán, csak egy kölök. A nézelődés viszont szerintem az írás szerves része. Nézem magam, másokat, dolgokat, mozgást, gomolygást – és leírom. Ha tudom.

 Horváth Előd Benjámin 1988-ban született Marosvásárhelyen. A kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum diákja. A Másnapos Irodalmi Kör alapító tagja. Szövegei korábban a Helikonban, A Nagy Kilometrik című mellékletben jelentek meg.