Élt egyszer egy stramm, macho posztmodern legény. Bátyjai már megnôsültek, úgy gondolta hát, hogy ez a divat, ô sem maradhat el. Azt mondta az anyjának:

— Kedves édesanyám, elmegyek — tézis per sor — szerencsét próbálni, hátha akad egy nekem való szűzleányka paradigma, kivel megoszthatnám posztindusztriális életemet és hálózati kártyámat.

Fogta a legény a mobiltelefon-központját, és elindult, hetedhét ország felé. Ment, ment, ment. Egyszer csak látja ám, hogy a patak partján mos egy gyönyörű hajadon. Elsô pillantásra belészeretett. Összeszedte magát, és megszólította a lányt:

— Édes lelkem-babám, nézd csak, milyen telefonközpontom van! Aztán mit mosol?

A lány csak elpirult, nem válaszolt. Kirángatta a véres lepedôt a vízbôl, megkapta a mángorlófát, aztán hátra se nézve, szaladt hazáig. No de a legény is utána.

Látja, hogy egy igen csinos erdôszéli parasztházikóban laknak. No — gondolta a legény —, parasztok ezek, de itt legalább nincs senki, aki megdugná a bébit, szűz ez még, mint a részeg kefekötô legkisebb lánya.

Bekopogtatott a házba, illedelmesen köszönt a nagy bajuszú, mosolygós gazdának meg a fôkötôs, pirospozsgás gazdasszonynak.

— Mi járatban erre, fiam? — kérdezte jóindulatúan a gazda.

— Én bizony, bátyám, feleségül kérem a te leányodat, akit elsô pillantásra megszerettem, ásó kapa meg ilyesmi.

— Aztán ô szeret-e téged?

— Megszeret, az tuti. Nézze meg a mobiltelefon-központomat, itt vannak a mágneskártyáim, meg bróker is vagyok, és mosóporügynök meg lakástakarék-üzletkötô.

Hijnye — gondolta az öregember —, megfogtuk az isten lábát!

Kiáltott a lányának:

— Boglárkám, édes lelkem-gyöngyvirágom, harmatos rózsabimbóm, szaladj már le a pincébe, s hozz föl bort, koccintunk a vendéggel.

Boglárkában, a komoly szemű, nyúlánk, barna hajú, egészséges, gyönyörű lányban megfagyott valami. Kôkemény arcizmokkal, merev combokkal indult le a pincébe. Leült a hordók tövébe. Látja, hogy ott áll egy teknô a falhoz támasztva, a konnektor alatt. Ezt gondolta: Ezek eladnak engem ennek a tahónak, az majd megbasz, nekem születik egy idióta gyerekem, a gyerek majd lejön a pincébe játszani, meglátja a konnektort, be akarja dugni a pécéjét, föllép a teknôre, a teknô megbillen, a gyerek hátraesik, beveri a fejét a betonba, az agya kiloccsan, a szemébe meg belefúródik a macsótelefon-központjának az antennája, a gyerek meghal, az a tahó meg megbasz megint, aztán kezdôdik minden elölrôl.

Amire idáig jutott, már zokogott elkeseredésében.

Közben várnak ám a borra nagyon fönt, mérgelôdik is a gazda:

— Anyjuk, menj már le a pincébe, nézd meg, hogy mit mível ennyi ideig az a lány, tán elfolyatta a bort.

Lement a lány anyja, és látja, hogy igencsak rí a Boglárka.

— Édes lelkem, Boglárkám, hát téged mi lelt?

— Hát édesanyám, lejöttem a borért, ránéztem arra a teknôre, és az jutott az eszembe, hogy maguk eladnak engem ennek a tahónak, az majd megbasz, nekem születik egy idióta gyerekem, a gyerek majd lejön a pincébe játszani, meglátja a konnektort, be akarja dugni a pécéjét, föllép a teknôre, a teknô megbillen, a gyerek hátraesik, beveri a fejét a betonba, az agya kilocsan, a szemébe meg belefúródik a mobiltelefon-központjának az antennája, a gyerek meghal, az a tahó meg megbasz megint, aztán kezdôdik minden elölrôl.

Na, lett erre nagy sírás-rívás, anya és lánya egymásra borulva bömböltek.

Fent a gazda meg a vendég már nagyon türelmetlenek voltak, furcsállták, hogy csak nem jön az a bor. Végül a gazda megunta, és maga ment le a pincébe, hogy utánajárjon a dolognak.

Látja ám, hogy a fehérnépek nagyon rínak odalenn.

— Hát mi lelt benneteket, buta nôk, hogy így rítok?

Mondja az asszony:

— Hát kedves uram, jövök le a pincébe, látom, hogy rí nagyon a lány. Kérdem tôle, hogy mi baja. Erre ô azt mondja, hogy meglátta azt a teknôt a falhoz támasztva, és arra gondolt, hogy eladjuk ôtet ennek a tahónak, az majd megbassza, neki születik egy idióta gyereke, a gyerek majd lejön a pincébe játszani, meglátja a konnektort, be akarja dugni a pécéjét, föllép a teknôre, a teknô megbillen, a gyerek hátraesik, beveri a fejét a betonba, az agya kiloccsan, a szemébe meg belefúródik a mobiltelefon-központjának az antennája, a gyerek meghal, az a tahó meg megbassza megint, aztán kezdôdik minden elölrôl. Hát ezért sírunk mi olyan nagyon.

De a gazda szíve is majd megszakadt fájdalmában! Most már hárman sírtak, egymásra borulva.

A posztmodern közben már nem tudta mire vélni a háziak különös viselkedését. Végül úgy döntött, hogy lemegy a pincébe megnézni ôket.

Látja ám, hogy az egész család bömböl egymásra borulva.

— Hát magukat meg mi lelte? Tán megbolondultak kendtek?

Mondja a gazda könnyezve:

— Nem bolondultunk mi meg, fiam, de hallgasd csak meg, mire gondolt a lányom, mikor megpillantotta azt a teknôt: férjhez megy hozzád, majd születik egy gyereketek, a gyerek majd lejön a pincébe játszani, meglátja a konnektort, be akarja dugni a pécéjét, föllép a teknôre, a teknô megbillen, a gyerek hátraesik, beveri a fejét a betonba, az agya kiloccsan, a szemébe meg belefúródik a mobiltelefon-központjának az antennája, a gyerek meghal, aztán születik megint egy gyereketek, és kezdôdik minden elölrôl.

Hát erre a posztmodern olyan hahotázásba kezdett, hogy még a könnye is potyogott.

— No, én ilyen bolondokat még nem láttam! Most elmegyek, és addig vissza nem jövök, amíg nem találok a világban valahol még három ilyen bolond embert. Ha találok, visszajövök, és elveszem ezt a lányt.

Ezzel otthagyta ôket.

Ment, ment, ment. Egyszer csak látja, hogy egy fa alatt ül egy ember, és ír valamit. Megszólította.

— Mit ír ilyen bôszen, komám?

— Én bizony verset írok.

— És minek ír maga verset?

— Mert költô vagyok.

— Hát miért lett maga költô?

— Hogy szegényen, ismeretlenül, májzsugorban, szifiliszben és tüdôrákban halhassak meg.

Megörült ennek nagyon a posztmodern. Egy bolondot már fogtam, hátha lesz még kettô! — gondolta.

Ment, ment, ment. Egyszer csak látja, hogy jön szembe egy lány, aki nincs kifestve, és a hónalja meg a bikinivonala nincs szôrtelenítve. Megszólította a lányt.

— Hát mért nem vagy kifestve, és miért nincs szôrtelenítve a hónaljad meg a bikinivonalad?

— Mert én azt a férfit keresem, aki úgy szeret, ahogy az isten megteremtett!

Megörült nagyon a posztmodern. Megvan a második is, hátha lesz még egy! — gondolta.

Ment, ment, ment. Egyszer csak látja, hogy egy öregember baltával hasogat egy interaktív, digitális multimédia-televíziókészüléket. Megszólította.

— Hát mit ártott magának ez a csodálatos interaktív, digitális multimédia-televíziókészülék?

— Én bizony a hátralévô életemben meg nem nézek egyetlen mosóporreklámot sem!

A posztmodern tombolt örömében, hogy megtalálta a harmadik bolondot is. Rohant vissza a lányos házhoz.

— Gazduram, megtaláltam a három bolondot. Jöttem hát a lányért.

No, lett ott lakodalom, hetedhét határon állt a bál, ott volt az egész tôzsde is.

Éjfélkor az ifjú pár elvonult.

A posztmodern megbaszta Boglárkát. Boglárkának született egy idióta gyereke. A gyerek lement a pincébe játszani. Meglátta a konnektort. Be akarta dugni a pécéjét. Föllépett a teknôre. A teknô megbillent. A gyerek hátraesett. Beverte a fejét a betonba. Az agya kiloccsant. A szemébe belefúródott a mobiltelefon-központjának az antennája. A gyerek meghalt.

Aztán kezdôdik minden elölrôl.