A lokálpatrióta büszkeségnek vannak rétegei, sôt évgyűrűi. Kolozsvárról, Erdély szellemi fôvárosából nézve a világot, ezt a jó ideje sűrűn-gyorsan változót, XX. századi emlékezetünkben voltak és maradtak bizonyos állandók, hivatkozási pontok, mint például az iskolák (a három kollégium), a Bethlen-bástya (Szabók bástyája), a Farkas utcai templom, Mátyás király szülôháza és a Fadrusz-szobor, Heltai és Misztótfalusi nyomdája, az egyetem(ek), a Házsongárd, a színház, a filmtörténeti kezdetek, a folyóratok. Ide sorolnám a két-három évtizede még idôsebb és ifjabb mesterekben feltűnôen gazdag kolozsvári képzôművészetet is s ezen belül a grafikát, amely az itthon és a szomszédságban aratott sikereken túl, messze földre is képes volt elvinni hírünket. Aztán mintha feledésbe merült volna ez a fényes korszak, noha a megyei tárlatok mellé múzeumi kiállítások és különbözô kisgalériák is felsorakoztak, újabban pedig a Barabás Miklós Céh próbálja folytatni a két világháború közötti hagyományokat. Mindezzel együtt sem dicsekedhetünk azzal, hogy a világművészetben számon tartott (akár csak regionális) központtá tudott volna válni Kolozsvár.

Kulturális kincskeresô buzgalmunknak most (egész pontosan 1997 novemberétôl-decemberétôl) új terepe nyílik. Tudomásom szerint elôször fordul elô a város történetében, hogy nem mi keressük a világhírt másutt, hanem óceánokon vagy csupán egy-két határon túlról a művészek csapatostul jelentkeznek kolozsvári megméretésre. Az elsôízben megrendezett Nemzetközi Kisgrafikai Biennáléra a szervezô-me- nedzser-komisszár (és korántsem utolsósorban grafikus!) Ovidiu Petca közlése szerint 51 országból 426 alkotó 1141 munkáját küldte be zsürizésre, s ebbôl 732 grafikát választottak ki az illetékesek; és ahogy Petca írja a nemzetközi mércével is dicsérendô katalógus bevezetôjében, a fiatal (25 éves) japán grafikus Ohya Masaaki általunk, Kolozsvár által lesz híressé, minthogy ô nyerte el a kiállítás nagydíját.

Nem túlzás azt állítani, hogy a két tekintélyes épület termeiben alig elférô nemzetközi tárlat figyelmes látogatója az ezredvégi grafika világtérképét tanulmányozhatta, hiszen Ausztráliától Uruguayig, Ukrajnától Bangladeshig, Kanadától Koreáig képviseltették magukat a művészek; rangos munkákkal voltak jelen a spanyolok, belgák, portugálok, hollandok, finnek, lengyelek, litvánok, oroszok, a magyarországi és természetesen a romániai grafikusok. Jó volt újra találkozni Bardócz Lajos fametszeteivel, Ábrahám Jakab vegyes technikájú nyomataival, Orth István és Székely Géza rézkarcaival (ôk a Korunk Galériában már többször szerepeltek), ismerkedni Ütô Gusztáv komputergrafikájával. (Hiányoltuk viszont az európai rangú kolozsvári grafikust, Deák Ferencet.)

És most nyilván a térképolvasásban szerzett ismereteinket, tapasztalatainkat kellene megosztani az olvasóval, ám ez szinte reménytelen vállalkozás volna. A technikák, a szemléletmódok sokfélesége egy-egy országon belül is lenyűgözô — vagy szédítô. Elég a japánokra hivatkozni, akik a grafikában is mindent tudnak, és nemcsak távol-keletien, hanem európaian is otthonosak. Felismerhetôk természetesen (itt-ott) sajátos földrajzi-történelmi-antropológiai jegyek, de nem biztos, hogy a macedon és taiwani, az indiai és a székelyudvarhelyi "ábrázolat" (kifejezés) között határozott különbséget tudunk tenni. Ha egyetlen mondatba akarnánk tömöríteni az élményt, a tévedés kockázata nélkül ennyit mondhatunk: nem túl vidám az a világ, amelyben élnünk adatik. Ez viszont nem jelenti szükségszerűen azt, hogy ne kínálna bôven szellemi izgalmakat a megfejtésére (egy-egy részlet értelmezésére) vállalkozó művésznek s a vele együtt gondolkodni-érezni, ôt elemzô útjára elkísérni hajlandó művészet-befogadónak.

Lejegyezte: Köves László